Irodalmi Jelen

Visszabeszélni a tudománynak – Csányi Vilmos Marci, a beszélő kutya című regényéről

2010. augusztus. 21. - 16:44

A tudományos élet intrikákkal teli, zavaros viszonyai közé csöppen be az egyetemről a történet hőse, Kertész Zsolt, a fiatal, még kristálytiszta tudományról álmodozó biológus. Az ő, néhol teljesen naiv kérdésein keresztül pillanthat be az olvasó a mára iparszerűen űzött tudomány belső működésnek visszásságaiba. – Mádai Nándor írása

Visszabeszélni a tudománynak

– Csányi Vilmos Marci, a beszélő kutya című regényéről

„Míg testet nem ér, nincs semmi különbség egy kiköpött cseresznyemag és egy kilőtt puskagolyó között."
(Örkény István)

„Én nem hiszek abban, hogy ilyen egyszerűen lehet beszélő kutyát csinálni. Persze tudom, hogy a kutyák kommunikálnak, »majd’ megszólal« mindegyik, a gazdája szerint, tehát az agy készen lehet már a kommunikációra, de a beszéd az bonyolult dolog, rengeteg szót kell a memóriában tárolni. Egy emberi nyelvben egymillió szó van, egy kutyát százötven-kétszáz vezényszóra tudok megtanítani, a csimpánzok nyelvtanítása is sikertelen volt, ők is csak száz-kétszáz jelet képesek a memóriájukban elrakni. Nem tudjuk még, hogy az ember milyen genetikai, neurobiológiai változások során jutott különleges, az élővilágban példátlan nyelvi készségéhez” – fejti ki Csányi Vilmos Marci, a beszélő kutya című könyvének egyik szereplője. „A kutyában már megvan a szándék, hogy kommunikáljon. Hogy ehhez milyen agyi apparátusra van szükség, az már egy nehezebb kérdés, de ötven éven belül ennek reális esélye van. Meg kell teremtenünk a lehetőséget erre. A megfelelő genetikai háttér ismeretében és a kutya genetikai térképét áttanulmányozva meg lehet oldani”– így fogalmaz a szerző egy vele készült interjúban.

Tudományos tényeken alapuló fikciójában többek között ennek a „reális esélynek” a lehetőségeivel és esetleges következményeivel foglakozik Csányi Vilmos, a problémát korunk tudományos és társadalmi keretei és korlátai (korlátozottságai?) közé helyezve. A szerző neve tudósként talán még mindig ismerősebben cseng (biológus, etológus, az Akadémia rendes tagja, az ELTE Etológia Tanszékének egyetemi tanára, a Magyar Etológiai Társaság tiszteletbeli elnöke, a Magyar Tudomány főszerkesztője), mint íróként, annak ellenére, hogy az utóbbi években több szépirodalmi műve is megjelent (A kentaur természetrajza [Makovecz Benjaminnal közösen], Helikon, 2000; A lény és az őrző, Alibi, 2003; Malion és Thea: Két elbeszélés, Kossuth, 2005; Kannibálok, Kalligram, 2008; A bábosok, Kalligram, 2009).

A történet motorját mindvégig az elért és elérhető tudományos (és/vagy emberi) eredmények és azok következményi közti különbség feszültsége adja. „Ha egy lény, legyen az természetes vagy mesterséges, felismeri, hogy van, hogy létezik, az beláthatatlan idegrendszeri és pszichológiai következményekhez vezethet. Foglalkoznunk kell ezekkel a kérdésekkel. Modelleznünk kell a várható eshetőségeket. (…) Nagy meglepetések előtt áll az emberiség. A tudománynak kötelessége előrehozni ezeket a kérdéseket, és a válaszok elképzelhető lehetőségeit ki kell dolgozni, hogy valamennyire belátható legyen az emberi tudomány útja.” Fejti ki egy kairói antropológiai konferencián tartott előadásában Grünwald Arnold „prof”, a történet Nobel-díj esélyes tudósa. „De persze nem gondolom, hogy a tudományt meg kéne vagy meg lehetne állítani”- egészíti ki az elhangzottakat már az előadás után morfondírozva. Egyik oldalról tehát ott a tudomány sikerorientált világa, amiről kiderül, hogy a fizikai és a szimbolikus erőforrásokért folytatott őrült hajsza és kíméletlen harc színtere. Mert a társadalom ezerszeresen várja vissza („elektromos áram, atombomba, gyógyszerek, műanyagok, mobiltelefon” formájában) a befektetett milliárdokat és ezért a tudományon elsősorban a hatékonyságot kéri számon. A másik oldalon pedig az inkább be nem látott, mint beláthatatlan következmények, amikkel a tudomány, épp a siker érdekében nem foglalkozik.

Szatírájában Csányi ezt a következetlenséget ad absurdumig viszi. A tudományos élet intrikákkal teli, zavaros viszonyai közé csöppen be az egyetemről a történet hőse, Kertész Zsolt, a fiatal, még kristálytiszta tudományról álmodozó biológus. Az ő, néhol teljesen naiv kérdésein keresztül pillanthat be az olvasó a mára iparszerűen űzött tudomány belső működésnek visszásságaiba. A fiatalember egy kutatóintézet gyakornokaként egy nagyszabású projekt keretein belül a saját szakállára, (nem is annyira a véletlennek, mint a szorgos és kitartó kutatómunkának köszönhetően) létrehoz „egy beszélő kutyát őssejtek segítségével”. Marci, az őssejtekkel kezelt kutya, a beavatkozásnak köszönhetően 10 hónaposan (amit „emberi időskálán számolva, héttel kell szorozni”), több mint 2000 szót tud, ami megfelel egy 5-6 éves gyermek szintjének, azzal a különbséggel, hogy nála ez tekinthető a maximumnak. De mégsem a szókészletének bővülése az, ami ezt a képességet beszéddé teszi. „Egy öt-hat éves gyerek szintjén beszél… és ami a legizgalmasabb, hogy ő maga is kérdez, tehát nemcsak valami hang és szóutánzó fenoménről van itt szó, hanem egy értelmes beszélőről.”

Azonban a beszéd képessége előhív egy újabb problémát: Marci a beszéd által, ha gyermeki szinten is, de gondolkodni kezd, és ennek következtében énjének világlátása is megváltozik: önmagát sokkal inkább embernek (vagy, ahogy ő mondja „kisem’ernek”) tartja, mint kutyának. És máris adott a kérdés, vajon tiszteletben kell-e tartani ezt az új lényt, akit/amit a tudomány létrehozott, felruházható-e például személyiséggel, személyiségi jogokkal, vagy mindenképpen fel kell áldozni a tudományos haladás érdekében? Mert ebben a vonatkozásban „Marci, akármit is gondol erről ő, kutya, pillanatnyilag egy tudományos kísérlet alanya, ne felejdkezz meg erről. Ha egy papagáj egész nap azt kiabálja: »Pityuka vagyok«, akkor elhisszük neki, hogy ő is ember? Pityuka, és kiterjesztjük rá a társadalom védőernyőit? Erről szó sem lehet”. És a történetet csak bonyolítja, hogy a kérdésbe természetesen beleszólnak az emberi érzések és érdekek is. Így Csányi remekül megtalálja azt az egyensúlyt, hogy a filozófiai és teológiai problémák felvetése ne csússzon okoskodó moralizálásba, vagy ne elcsépelt és kiüresedett frázisok puszta ismétlése legyen, hanem éppen ezek újragondolásra késztető görbe tükre.

A filozófiai problémák mellett a szerző a jelenkor releváns tudományos kérdéseiből is ízelítőt ad az olvasónak. Felveti többek közt azt, hogy lehet-e mesterséges intelligenciáról beszélni például a Net esetében, vagy mik a kiborgok és a kimérák közti különbség, illetve miért is lehet érdekes ez a tudomány számára. De felmerül az a probléma is, hogy el lehet-e eredményesen végezni úgy az antropológia szakot, ha valaki Malinowski, a szociális antropológia atyja által bevezetett „résztvevő megfigyelés” jegyében pusztán csak „a főváros éjjeli szórakozóhelyei hölgypopulációjának szenteli idejét”.

Csányi Vilmos könyve valóban többrétegű mű. Egyszerre foglalkozik aktuális tudományos problémákkal, és annak esetleges filozófiai, teológiai konzekvenciáival, amit a tudomány nem kerülhet meg. De maró gúnnyal beszél a tudományos világ működéséről, emberi gyarlóságról és nem kevésbé az emberi butaságról. Mindezt remekül ágyazza be egy olyan világba, ahol a tudományos kérdésekben legalább olyan fontos a média, mint egy rangos konferencia, legyen az Stockholmban, a Vatikánban, vagy éppen Kairóban. Ebben a visszás és felszínes valóságban, ami néhol ijesztően életszerű, végül a rossz elnyeri méltó büntetését, de sajnos a jó is.

És hogy mi fog történni, ha ötven év múlva a tudósok „előállítanak” egy beszélő kutyát? Nem tudom. Csak remélni tudom, hogy nem ez… Marci, a beszélő kutya története szomorúan azt sugallja, hogy még csak a kutyák állnak készen a kommunikációra.

Csányi Vilmos: Marci, a beszélő kutya. Budapest, Kalligram, 2010. 2800 forint