Fél perc csönd – Gueth Péter útirajzai Yogyakartából (5)

A Jalan Affandin, a sárga mecsettel szemben, Bapak Tenggis Sambi búcsút intett a Mambi Soto Warung teraszán üldögélő feleségének, felhúzta a fekete esernyőjét és kilépett az útra. Valószínűleg ha nem húzza fel, vagy legalább félrebillenti, akkor még a szakadó eső ellenére is pontosan láthatta volna a felé száguldó piros Honda robogót.

Tizenegy óta esett és délután kettőkor még semmi jele nem volt annak, hogy elálljon. Két utcával lejjebb, a Jalan Colombon már térdig ért a víz és a Merapi déli lejtői felől egyre csak gyűltek a sötétkék felhők a város fölé.

A depoki Nagasem Hassain 23. Számú Lányiskola díszterméből a beázás miatt már egy órakor a földszinti könyvtárba terelték le a végzősöket. Ibu Manit az ajtóban még egyszer leellenőrizte a szoknyákat, hogy kellően tiszták-e és a fejkendőket, hogy rendesen, áll alatt legyenek megkötve, ahogy illik.

Úgy volt, hogy vendégek jönnek Európából, megnézik az iskolát, mesélni fognak, lehet majd tőlük kérdezni is, hogy milyen ott náluk, hogyan élnek, van-e elég rizsük és hogy tényleg esik-e a hó, és ha esik, akkor az milyen. De a vendégek késtek.

Pedig az ember úgy húzta neki a gázt, hogy zúgott a motor. Csak udvariasságból vállalta el az egészet, elszöszölték az időt, késve indultak. Fogalma sem volt, hogy mi a fenét fog mondani magáról, meg arról, ahonnét jött, mert amiről igazán beszélni lehetne, arról már nem érdemes. Szűk sikátorokon és őrzött lakónegyedeken át mentek, nagyjából a folyó irányát követve, hogy elkerüljék a bedugult utakat.

Hátul Katerina, a harmadéves prágai szociológus ült, és a motorzajt túlkiabálva, arról a kék kígyóról magyarázott az embernek, amit tegnap álmában szeletelve kellett megennie; és ami szerinte nem azt jelenti, hogy csak elfojtja magában a húsevést, de mégis vágyik rá, mert ő tényleg nem enne meg semmit, amit megölnek. Az álom inkább valami transzcendensre utalhat, bár igaz, ami igaz, erősen fallikus szimbólum is. Ha meg fallikus, akkor nem kétséges, a szexhiány lesz az oka, vagy mi.

A könyvtárban vihorászva facebookoztak a lányok. Ibu Manit a szemben bekészített három székből az egyiket kissé arrébb húzta és leült, majd újra felállt. Kinézett az ablakon, de az udvaron csak Bapak Hassil, az igazgató sétált fel-alá sötétzöld egyenruhájában és sárga esőköpenyben.

Az ember befordult a Jalan Affandira, beelőzött egy roggyant kisteherautót, és teljes erőből a fékre taposott. Az öreg jávai az esernyőjét elhajítva ugrott vissza az útról. Katerina sikított, de nem álltak meg. A tükörből még látszott, ahogy az ernyő begurul a belső sávba a busz elé.

Azért elég nehéz megfejteni ezeket az álmokat, ordibálta az ember hátrafelé, és újra gyorsított. Pár napja azt álmodtam, hogy egy fekete esernyővel sétálok az óceánparton, csönd volt, nem mozdult semmi, még a víz se. Aztán jött a szél, kicsavarta a kezemből, mire futni kezdtem. A halászok néztek, ahogy botladozok a homokban, aztán az egyik csónakból felállt egy kislány, rám mutatott, és hangosan nevetett. A legérdekesebb, hogy nem az ernyőm után futottam. Azt éreztem, egyedül vagyok. Most meg tessék, itt ez az öreg az útszélén.

Katerina nem válaszolt, talán nem is értette rendesen. A Jalan Affandiról befordultak a Jalan Hitamra, ahol az iskola is volt. Ibu Manit látta, hogy Bapak Hassil elindul a kapu felé. Intett a lányoknak, hogy itt vannak, készüljenek.

A könyvtárterembe két szétázott fehérbőrű lépett be. Hassil igazgató a székekhez tessékelte őket. Sziasztok, Katerina vagyok Csehországból, mondta Katerina indonézül kissé remegve és leült. Sziasztok, Ádám vagyok Magyarországról, mondta az ember, és leült ő is. Ibu Manit nagyot köhintett, mire a lányok felpattanva, egyszerre kezdték ordítani, hogy: „Weeelcome to ouuuur schoooool!” Aztán félpercnyi néma csönd következett.