---------------------------------------

"és egyre nyúltam, magasodtam
s egyúttal összezsugorodtam
és töpörödtem, mialatt
nőttem, mert gyilkos sem lehettem
úgy, hogy ne legyek áldozat,
s végül hunyt szemmel látni kezdtem
a kisegérben magamat."

Faludy György

Fehér egerek
 

Oly szörnyű szaporák szegények,
tenned kell, szívem, valamit –
így szólt hozzám a feleségem
és én felkeltem mint akit
megbántottak, hogy végrehajtsam
a halálos ítéletet,
s úgy is mint az, ki fél, mert tudja
hogy ő is sárból vétetett.

Nagy ég, milyen viháncolással
köszöntöttek az egerek!
Orrukkal egymás fartövében
szánkázgattak a meredek
lépcsőcskén, s hogy harapták egymást
s marták a trágár kicsikék!
Azt képzeltem, a régi Rómát
látom, Szodomát, Ninivét.

Fogtam a kalickát, kiráztam
őket, majd rájuk húztam a
fogantyút, hadd vigye le gyorsan
mindüket a Niagara.
De nem! A habzó örvény nem bírt
velük: életéhez a száz
egérke jobban ragaszkodott
mint önnön sodrához a víz,
úgy cikáztak, mint a gátugró
lovak, mint fehér agarak
és ugrándoztak, szökdécseltek
akár a repülőhalak,

én meg a fogantyút markoltam,
húztam, rángattam, de hiába,
a víz nem jött s én rámeredtem
az iszonyú lubickolásra
s álltam dermedten, míg az őrült
uszoda elpihent s amíg
a víztükör alatt sorjában
kinyúltak gyenge lábaik.

Már mentem és futottam volna,
amikor észrevettem, hogy
az árnyékszék deszkáján nyálas,
nyamvadt egérke kuporog.
Piros szemével hálatelten
figyelte arcomat; úgy ült
vacogva, mint a tengerész, ki
hajótörésből menekült.
Nedves boldogságában hozzám
imádkozott, az egerek
urához, ki megadta néki
a mindennapi kenyeret,
aki a rágcsálóknak hintát
s tágas kalickát faragott,
s aki ellen, ha vízbe dobja,
sem érez semmi haragot.

De rózsaszín madárlábával
oly görcsösen kapaszkodott
meg a deszkában s oly szerelmes
szemmel nézett arcomba, hogy
elfordultam a fal felé, majd
behunytam mind a két szemem,
amíg lassanként hinni kezdtem,
hogy nincs egér, csak képzelem.

S hirtelen úgy éreztem: nőni
kezdek, mint aki isteni
hatalmát kellő méltósággal
s kegyetlenséggel viseli,
és egyre nyúltam, magasodtam
s egyúttal összezsugorodtam
és töpörödtem, mialatt
nőttem, mert gyilkos sem lehettem
úgy, hogy ne legyek áldozat,
s végül hunyt szemmel látni kezdtem
a kisegérben magamat.

Térdem megcsuklott, émelyegtem,
aztán futottam gyorsan, át
a konyhán s kinn a nyirkos kertben
átkaroltam egy almafát,
de előttem még ott keringett
az egér vörös, kis szeme
és végighánytam a ruhámat
én, az egerek istene.

A tizenegyedik szonett

Mellettem ülsz a lócán; könyvet olvassz.
Vállad mögött a támlán jobb kezem.
Az alkony sárga fénycsóvákat
forgat a szemhatár szélén, mint Claude Lorrain

festményein. Ugorjak nyolcvan évet?
A ház rég eltűnt. Luxusszálloda
neonja mellett, ferdén kinn a légben
úszik szobánk helye, hol valaha

boldogak voltunk. Mindkét urnánk széttört
S kihez intézzem ezt az esztelen
üvöltözést az anyag börtönéből?

Vagy kössek békét ketrecünkkel? Állam
lassan feléd csúszik. Elengedem
ajkam csónakját hajad áramában.

A tizenkettedik szonett
 

A tér mélykék árnyéknak nőtt bokádhoz
s a mindenség határa is te vagy.
A pálmák mélyzöld, dermedt robbanások
vállad mögött. S az óra elakadt.

Az ablakban a fény balettje táncol,
a nap járását arcodról tudom,
a májust hónod jázmin-illatából;
szomszédunk nincs, csak túl a Tejúton.

A bútorok, mint súlytalan trapézek,
hintáznak köztünk. Olykor visszanézek:
az öt világrészt piszkos por veri,

és nincs, csak lényed isteni hatalma
meg lenn a tenger csacsogó nyugalma
s fenn a hold ezüst piruettjei.
 

A huszonkettedik szonett
 

Valómnál jobbnak, nemesebbnek
játszom előtted magamat.
Attól vagyok jobb, mert szeretlek,
s mert felemellek, magasabb.

Az önzés is önzetlenség lesz
köztünk. De hogyan válhatok
olyanná, amilyennek képzelsz?
Szerelmed cél s nem állapot.

Vibráló partok szélén járok
veled s lesem zárt ajkadat.
Ingem nyílásában virágot

viselek s kést az ing alatt
és éjjel egy-egy részt kivágok
magamból, hogy megtartsalak.
 

A századik szonett

Repülőgép száll ki minden felhőből
a Central Park felett. Mi a hiba?
A bölcselet mért érkezett először
S csak azután a győztes technika?
Mert nem fordítva? Mért nem Arkhimédész
öntött már ágyút s atombomba hullt,
míg Néró kornyikált és Róma égett?
Porló vasbeton-szörny lenne a múlt,

ocsmány gépek raktára – kristály hajnal
a pillanat. Itt jönnénk nyíló ajkkal
s az erényről beszélgethetnénk szégyen

nélkül. S mily boldogak lennénk! Az ész
mint könnyű sas körözne fenn az égen.
És a Broadway-n feltűnne Szókratész.