„Minden egyes könyv egy terápia”

A magyar történelmi regény napjainkban reneszánszát éli, a legkülönbözőbb területekről érkező szerzők végtelen sokféle színezetben fogják meg a zsánert. Türelmes adatgyűjtés, rigorózus kutatómunka, elszabadult fantázia, a múlt mélységes kútjába való vakmerő alászállás és az élet végső kérdései: Osztrogonácz Miklóst kérdeztük nagyívű regényeinek titkairól.

„Néhány éve jómagam is azt gondoltam, hogy a föld, amit taposok, önmagában végtelen, s nem csak egy kis szelete a világnak, amit tér és idő befolyásol. Az ókori görögök komolyan gondolkodtak ezekről, de ha elmondanám nekik, amit tudok, könnyen lehet, hogy nekem is odanyújtanák a bürökpoharat.”

Így írsz az Áldozat című regényedben. Ezt a súlyos gondolatot (és még sok más hasonlót) nyilván nem szerzőként közlöd, még csak nem is a regény láthatatlan elbeszélőjeként (aki, mint tudjuk, nem azonos a szerzővel), hanem egy igen bölcs szereplő, Bernard mester szájába adod.

Lehetségesnek tartod, hogy napjainkban az irodalom, vagy tágabban a művészet, a kultúra választ adjon élet és halál örök, végső kérdéseire? Vagy ha választ nem is, nyújthat legalább megnyugvást, vigasztalást? Elindíthatnak bennünket olvasmányélmények egy érvényes megismerési úton egy olyan korban, amely szinte vallásos áhítattal övezi a technológiai fejlődést?

Számomra az élet és halál kérdéseire a hit ad választ: a Biblia, azon belül főként az Evangéliumok, az Újszövetség szerzőinek levelei, és János látomása, vagyis a Jelenések könyve. Az életre egészen konkrét recepteket kapunk, és a halál utáni létezést is kikövetkeztethetjük. Tudjuk, hogy Krisztus második eljövetele előtt, a nagy nyomorúság idején lesz egy elragadtatás, majd miután megérkezik a Vőlegény, a holtak feltámadnak. Mielőtt elmennénk az örökkévalóságba, előtte Jézus megalapítja az Ezeréves Királyságot itt a földön (Mennyei Jeruzsálem). Ez utóbbira nagyon kíváncsi leszek, hisz ekkor tanításokat fogunk hallani tőle. Az Univerzum titkait is felfedi, melyek mindig is érdekeltek. Az ember a tudásban csak bizonyos szintig juthat el, jelenleg nem tudja megalkotni a kvantumgravitáció elméletét, hogy az arkhét megvizsgálhassa. Ha mégis sikerülne eljutni az ősrobbanásig, vagy közelebbről tanulmányozni egy fekete lyukat, egészen bizonyos, hogy paradigmaváltás történne a fizikában. Spirituális emberként mindig is érdekeltek a természettudományok, noha talpig humán beállítottságú vagyok.

A kérdésed másik felére a válaszom: igen. Az irodalomnak valahol feladata is a megnyugtatás és a vigasztalás. És ezen kívül számos egyéb dolog. Bevallom, gyönyörködöm az irodalomban, főként abban, hogy ahány ember, annyi értelmezés. Félreértés ne essék, szerzőként úgy gondolom, az írásnak vannak objektív ismérvei is, nem csak a közönségsiker. Azonban a szubjektumot sem szabad kivenni a képletből. Én jobbára szépirodalmat olvasok, de időnként muszáj belletrisztikát, lektűrirodalmat is kézbe vennem, főként azokon a napokon, mikor regényeim megírásához tíz különböző tudományágban szakirodalmazok. Olyankor jól esik, ha egy könyv kikapcsol, de alapvetően azt gondolom, hogy az irodalom elsődleges feladata nem a szórakoztatás, hanem a műveltség felszedése, a szellem építése. A könyvek végső soron bölccsé tesznek, és a bölcsesség a tudás végső célja.

Az Új Kereszt Testvériség trilógia a kereszténység elterjedésének idején játszódik, egy véres és bonyolult korszakban. Tudományosan ma sem tisztázottak az úgynevezett „pogány” magyarság és a kereszténység találkozásának kezdetei. Történelmünk egyik legnagyobb titka ez: ma is képes egészen fantasztikus elméletek és viták táptalajául szolgálni.

Regénytrilógiád nem realista, hanem fantasy-elemekkel bőven átszőtt, ám a lélekábrázolás és nagyobb vonalakban a kora-középkori ember mentalitástörténete nagyon is realista módon van láttatva. Mi volt itt a kiindulópontod? Mint a téma nagy rajongója és a legszélsőségesebb vélemények ismerője, úgy is kérdezhetném: honnan volt bátorságod belenyúlni egy ilyen darázsfészekbe?

Avagy lehet-e, kell-e ilyenkor egy írónak választania: István vagy Koppány, pap vagy sámán, Krisztus vagy a tündérek?

Az írónak nem feltétlenül kell választania, az olvasó ellenben megteheti. Én a szentistváni fordulat híve vagyok. Meggyőződésem, hogy neki köszönhetem, hogy itt és most magyarul írhatom e sorokat. Mikor a 16. századról írtam realista regényemet, szintén előjött ez a dilemma, és arra jutottam, hogy ott és akkor végvári katonáink helytállásának érdeme, hogy anyanyelvünkön beszélhetünk. Mert beszélhetnénk bosnyákul, vagy albánul és imaszőnyegekre borulva imádkozhatnánk Allahhoz. Erre hál’ Istennek nem került sor, mert vitézeink nagy véráldozatok árán nem egyszer megakasztották az oszmán hódítást, de legalábbis sok esetben késleltették. Bécset sem tudták a törökök soha bevenni, pedig próbálkoztak.

Visszatérve az Új Kereszt Testvériséghez. Ebbe a darázsfészekbe nem esett nehezemre belenyúlni, számomra könnyen kirajzolódott a kép. Mint említettem, a szentistváni fordulat híve vagyok, de mélységesen elítélem azt a pusztítást, amit saját népe körében véghez vitt. Azonban nem árt szem előtt tartani, hogy ő egy ízig-vérig középkori uralkodó volt, a korabeli eszközök finoman szólva is mások voltak, mint manapság. XXI. századi fejjel ezt nagyon nehéz megérteni, de el kell fogadni, bele kell törődni. Egy biztos: az animisztikus hitek nem férnek meg a kereszténységgel. Pont. Aki hívő, annak komolyan kell vennie Jézus azon mondatát, hogy „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához csak énáltalam”. Azonban azt is fontos megjegyezni, hogy a katolika sok dolgot átemelt a pogányságból. Hogy egy példát mondjak: Gyümölcsoltó Boldogasszonynak pogány előképe van, egy ősi termékenység istennőhöz köthető. Én protestánsként ezt nehezményezem, de ha ennek az volt az ára, hogy inkább kedvezményt tettek, csak hogy több embert ne kelljen lemészárolni, akkor elfogadom. Az élet mindennél fontosabb, erre a Biblia nem egy helyen hívja fel az olvasó figyelmét. Jézust többször megrótták az írástudók, hogy szombaton gyógyít, mire ő példaként felhozta, hogy menekülése során Dávid is megette a szent kenyeret a papok asztaláról. Mindkét példa jól mutatja, hogy Isten számára az élet a legfontosabb.

Történelmi regényeknél a lélekábrázolás nálad tapasztalható mélysége általában nem föltétlenül alapkövetelmény. Talán Mika Waltari jut eszembe, akinél ez ilyen hangsúlyos, illetve hazai pályán Bene Zoltán. Hogy formálódik ez a műhelyedben: van egy részletes jellemrajza a figurának, vagy ahogy alakul a cselekmény, úgy árnyalódnak a karakterek? Érezted-e olykor azt, hogy a lélekrajz szét akarja feszíteni a sztorit?

Nagyra becsülöm azokat az írókat, akik mesteri szinten szőtték bele írásaikba a lélektant. Ebben megítélésem szerint – és most itt a magyar szerzőkre gondolok – Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Márai Sándor, Illyés Gyula, Németh László, vagy a későbbiekben Szilágyi István élen jártak. A külföldi klasszikusok közül Dosztojevszkijt emelném ki, talán nála kezdődött az egész. És akkor költőinkről még nem is szóltam.

Mivel erősen introvertált ember vagyok, regényeimben nagy hangsúlyt fektetek a lélekábrázolásra és a jellemfejlődésre. Sosem éreztem – pontosabban nem ennek kapcsán éreztem azt, hogy szétfeszülne a keret. Megfelelő mennyiségben adagolom a lélektant, hogy az olvasó ne érezze túlírtnak. Erre egy szerzőnek mindenkor oda kell figyelnie. Szeretem beleképzelni magam az adott kor emberének gondolatvilágába, de ez csak úgy lehetséges, ha ismerem a feldolgozott időszak történelmi, természeti, teológiai, néprajzi körülményeit. Mindezeknek a tudatában ki lehet következtetni, hogy milyen problémák bánthatták őket. Az étel hiánya és a betegségek mindenkor szorongásra adtak okot, és azt se felejtsük el, hogy a középkorban mind időben, mind földrajzilag nagyon kevés helyen zajlott békés élet. Gondolok itt háborúkra, járványokra, éhínségekre, a hűbéri rendszer túlkapásaira, és még sorolhatnám.

Írásaim előtt sosem dolgozom ki túlzott részletességgel a karaktereket. Már csak azért sem, mert az ember – jó esetben – folyamatosan fejlődik, változik a világnézete, ízlésvilága, okosabb, bölcsebb lesz. Feladatomnak tartom, hogy ezen folyamatokat regényem szereplőiben is bemutassam, főleg ha olyan grandiózus, évtizedeken átívelő regényekről van szó, mint amilyen az Új Kereszt Testvériség trilógia. A történetek papírra vetése közben lelkileg magam is sokat fejlődöm. Ez óriási hozadék, és egy írónál elengedhetetlen. Minden egyes könyv egy terápia.

Úgy érzem: minden írásodban, bármilyen műfajról legyen is szó, nagy hangsúlyt kap az abszolút értelemben vett gonoszság és jóság elemi erejű és részletekbe menő ábrázolása. Valóban tapasztalható számodra ez a két pólus ilyen vegytisztán a „rögvalóság” szintjén is? Átélhető, megélhető a jónak és a rossznak ez az intenzitása bárki számára?

Regényeimben a legtöbb karakter árnyalt, egyazon embernek bemutatom minden jó és rossz tulajdonságát. A Véres látóhatárban azonban megalkottam egy szadistát, Cserni Bogdánt, aki egy klasszikus pszichopata, a szónak az eredeti, pszichológiai értelmében. Utána jártam, mit is jelent valójában e betegség, és amit megtudtam, az a borzasztónál is borzasztóbb. Az ilyen emberekből eredendően hiányzik a szeret és a részvét. Nem tudják mi az, de látják társaikban, hogy létezik, ezért a mintát felveszik. Megpróbálnak elvegyülni közöttünk. Sokan megmaradnak a rejtőzködésben, néhányan lebuknak, vagy gyilkosokká válnak. Ha a világtörténelemben szétnézünk, Hitlerben és Sztálinban hamar felismerhetjük a pszichopatát. Aki emberek millióit képes megöletni úgy, hogy nem bolondul bele, ott nincsen kérdés a személyiségét illetően. Nem egy forrás említi, hogy hány és hány ember lett öngyilkos azok közül, akiket azért ültettek a géppuskafészkekbe, hogy az érkező ellenséget halomra lőjék. Azt is tudjuk, hogy járt a pilóta, aki az atombombát bevetette. Oppenheimert, az „atombomba atyját” borzalmasan megviselte a tömegpusztítás, Trumant már kevésbé.

Föltételezem: történelmi regények írójaként nem értesz egyet azzal a divatos állásponttal, hogy a történelem véget ért. Sok gondolkodó szerint a történelem ciklikus: alászállások és fölemelkedések követik egymást. Jelenünket többen hasonlítják Róma bukásának korához.

Szoktál párhuzamokat keresni múlt és jelen között? Illetve: hogyan látod a jövőt?

Gondolok itt például konkrétan egy valamilyen módon minden regényedben visszatérő témára: a Kárpát-medence vízgazdálkodására, a fokgazdálkodásra, a tragikusan eltűnt, Matula bácsi-féle pákász-életmódra (ha jól tudom, most egy főleg ezzel foglalkozó könyvre készülsz). Manapság ugye minden aszályos nyáron csodálkozik a modern ember, hogy hová lett a víz, miközben úgy tűnik: történelmünk legnagyobb részében ezt a problémát minden modern eszköz nélkül megoldották, illetve megelőzték…

Egyáltalán nem értek egyet az állítással, hogy a történelem véget ért volna, ahogy azzal sem, amit Stephen Hawking mondott, miszerint a filozófia halott. A történelmet egy hatalmas folyónak képzelem el, ami ha kerülőkkel is, de kitartóan halad a tenger felé. Olykor felduzzad, olykor csordogál, időnként elhordja a hordalékot, máskor lerakja, vagy a partra sodorja. Ha kilép a mederből, akkor hatalmas változásokat hoz. Károkat okoz, de meg is trágyázza az árteret. Egy biztos: nem lehet feltartóztatni, sodródni kell vele. Végül elérkezik a céljához, de hogy ez valójában micsoda, azt senki nem tudhatja.

Én is találkoztam már a Róma-analógiával. Egy civilizáció túlfejlődése mindig hozza magával az elkorcsosulást és belterjességet, de az általánosítást kerülném.

Úgy gondolom, aki a történelemmel foglalkozik, az akaratlanul is analizál, összehasonlít. Mikor a 16. századról olvastam, írtam, hálát adtam, hogy a jelenben élhetek. Minden hősiessége ellenére a történelmünk legmostohább korszakaként gondolok rá. És a legmagyarabb századként. Ez így ellentmondásnak tűnhet, pedig egyik következik a másikból. Valahol itt keresendő a nemzetállam alapja is, noha a korban ez a fogalom nem volt ismert. Az emberek többnyire vallási, és etnikai alapon különböztették meg egymást.

Szabó Lőrinc Különbéke című versében így ír: „s minden dolgok apja valóban a háború.” A mái napig sokat gondolkozom ezen a mondaton, mit is jelenthet. Valóban háború kell ahhoz, hogy egy nemzet és az emberiség „újjászülessen”, megtanulja értékelni mindazt, amije van? Én ezt nem vagyok hajlandó elfogadni, kell hogy legyen másik út is. Mondjuk Szabó Lőrinc sem biztos, hogy ezt fogalmazta meg e sorban, de engem gondolkodásra, elemzésre késztetett. Nyilván ez is volt a célja.

Az új könyvemben a 19. századi Baja környéki folyamszabályozásokról írok, s hogy ez miként hatott a korabeli céhes halászok és az ártér hasznából élők társadalmára. Egy letűnt kornak állítok mementót. Nem vagyok a téma szakavatott ismerője, Solymos Ede és Andrásfalvy Bertalan néprajzi, történeti munkáit olvasgatom, illetve a vízügyi szakma különböző írásait. (És persze saját élményeimet használom fel, hiszen a Gemenc tövében lakom, az időm jelentős részét az ártéri erdőkben és a Dunán töltöm.) A források több soron említik, hogy régen is voltak hatalmas árvizek, amik egész falvakat sodortak el. Egy példa: a környéken Szeremle 1773-ban költözött a mai helyére, s ennek oka a rendszeres elöntés volt. Vagy egy másik példa: az 1760-as pandúri átmetszés ellenére 1770-ben betört az árvíz Pandúr községbe és elsodorta. A lakosságot Kákonyra költöztették, ezzel Pandúr község meg is szűnt. A vizet egészen biztos, hogy könnyebb lenne megtartani, ha valahová elvezetnék, de a töltések megépítése ezt megakadályozza. Azt gondolom, hogy a fokgazdálkodást már nem lehet visszaállítani eredeti formájában, másik elgondolásra lenne szükség, de hogy mire, azt a szakemberek feladat eldönteni. Sajnos a múltban fontosabb volt a kereskedelem, főként a 19. századi gabonakonjunktúra idején, és evégett a Dunát hajózhatóbbá tették, mederbe szorították. Az ártéri gazdálkodás alkonyáról beszélünk.

„Civilben” iskolai könyvtárosként dolgozol. Hogy látod: mennyire befogadóak a gyerekek? Hagyják magukat valamennyire terelgetni, illetve próbálkozol-e ilyesmivel, ajánlasz-e nekik olvasmányokat? Egyáltalán: találkozol-e olyan kortárs szerzőkkel, akik a mai gyerekeknek élvezhető módon képesek értéket és izgalmat is adni?

A gyermekek egészen ötödik osztályig napi szinten látogatják a könyvtárat. Nem mindenki szeret közülük olvasni, de ez a mi időnkben sem volt másképp. Számukra a könyvtár egy mesebirodalom, és én mindent elkövetek, hogy ezt az érzést elmélyítsem. Meg akarom alapozni az olvasásukat, jó talajt vetek, és elültetem a magot, hogy a későbbiekben kikeljen. Gondolok itt arra, hogy felső tagozatban nemcsak hogy abbahagyják a könyvtárlátogatást, sajnos ki is gúnyolják, ha valaki feljár. Fültanúja voltam. Ez és a különböző okos kütyük elterjedése hozza magával az olvasás visszaszorulását. Azonban az a tapasztalatom, hogy a kamaszkor környékén, a jó alappal rendelkezők visszatérnek az olvasáshoz.

Én a szabad válogatás híve vagyok. Bátorítom a gyerekeket, hogy fedezzék fel a könyvtárat, és maguk válasszák ki, mit szeretnének olvasni. Csak akkor segítek, amikor egy diák rákérdez, hogy egy bizonyos téma könyveit melyik polcon találja meg. A saját ízlésemet sosem erőltettem rájuk, nem is szokták megkérdezni, hogy mit ajánlanék. Ha bejönnek, gyorsan eltűnnek a polcok között. Harmadikban már kiválóan ismerik a könyvtárat. Tudják, hogy melyik könyv kölcsönözhető, s melyik csak helyben használható. Azután egyszer csak, mintha elvágták volna, többet nem jönnek. Néhány régebben itt tanuló diák időnként felkeres, szeretnének kicsit nosztalgiázni, szívesen látom őket.

Nekem az a tapasztalatom, hogy az olvasás továbbra is népszerű. Olvasnak ők az okostelefonokon is, de ez közel sem ugyanaz, mintha könyveket vennének a kezükbe. Az igazat megvallva, én inkább félek a Gutenberg-galaxis, semmint az olvasás hanyatlásától. Ez leginkább a folyóiratok terén észrevehető. Jelenleg az Aracs, a délvidéki magyarság közéleti folyóirata van óriási bajban, mert megszűnt a támogatás. Komoly szellemi műhely, ahol igen neves szerzők publikálnak. Nekem is leközölték egy versemet és egy regényrészletemet. De félek, a jövőben erre több lehetőségem nem lesz.