Kittenberger Kálmán:
Megint a termita dombon helyezkedtem el. Nemsokára aztán megint félre kellett vonulnom. Vártam a hajtás megkezdését jelző tülkölést és azután következő hajtólármát (most az egyszer meghagytam nekik, hogy tömegben menve és zajjal, tülköléssel menjenek, ha mennek, de ezt természetes nem tették) de e helyett jajgatás riasztott fel. A termita dombhoz rohanva, látom, hogy tőlem kb. 300 lépésre, a széjjelrebbent emberek közül egy óriási bivalybika egy emberemet szarvára vesz, földobja és neki akar látni, hogy áldozatát összetiporja. Gyorsan a támadóra lőttem. Tompa golyó beütődés nyugtázta a lövést, a bika egy kissé összeroskadt és áldozatát otthagyva, Uschangi felé lépdelt. Még egy lövést küldtem utána és ennél is hallottam a lövés bevágását.
A KAFFERBIVALYOK NYOMÁBAN
Írta: Kittenberger Kálmán
Uschangi folyó mentén kafferbivalyok nyomában járva annyi érdekes – bár sokszor kellemetlen – kalandom akadt – volt azok közt úgynevezett «szűkös menekülés» is jócskán – és annyi értékes, eredeti megfigyelést tettem, hogy azok leírása egy vaskos kötetet tenne ki. E bevezetés dacára ne ijedjenek meg a «Nimród» olvasói, mert az uschangi-i bivalyokkal már csak ebben a számban fognak «találkozni». A most elmondandókat még jónak találom elmondani s azután megint másról…
1910 október végével megint visszatértem Uschangihoz bivalyra vadászni és élő-állatokat, nevezetesen rhinocerosz-babyt fogni. Három bivalybikát lőttem már e kirándulásom alatt. Az utolsó kettőt egy napon lőttem ugyan, de meg is dolgoztam értök, mert csak nagyon hosszú hajsza után sikerült velök végeznem. Nem is térhettem vissza sátramhoz hanem kénytelen voltam az éjszakát szabadban tölteni. Persze éjszaka hatalmas zivatar tört ki, mely a tüzünket kioltotta és így csuromvizesen, dideregve vártuk a hajnal derengését. Ennek a keserves éjszakának csakhamar jelentkeztek a kellemetlen utóhatásai. Malária csiklandozta át csontjaimat és a mi a legrosszabb volt az öreg dysenteriám is újból jelentkezett.
Rossz éjszaka után ébredtem október 30-ára. Álmatlanul forogtam egész éjjel úgy kínzott a dysenteriás nyavalyám. Ha meg el-elszundítottam egy-két percre, úgy oly rémséges álmokat küldött rám a láz, hogy szinte boldog voltam mikor fölébredtem. Milyen gyalázatosan tud félni, rettegni álomban az ember?! A valóságban talán a legnyúlszívűbb ember sem érzi azt a félelmet, mint így lázálomban a legbátrabb ember. Hajnalban nem is akartam kimozdulni az ágyamból, gondolván, hogy egész napot az én rozoga tábori ágyamon töltöm.
Amint így heverek, sátramhoz rohan egy teherhordóm és jelenti, hogy egy óriási bivalybikát látott sátram közelségében. Kénytelen-kelletlen feltápászkodtam ágyamból és elindultam embereimmel a kafferbivaly bika után. Igazat megvallva, nagyon nem szívesen tettem, de nem akartam embereim előtt «goj-goj»-nak látszani (kiszuahili nyelven így nevezik a gyengéket).
Bivalyom időközben egy sás és «bivalyfűvel» benőtt sűrűbe váltott be. Ez a sűrű alig volt sátramtól 500–600 lépésnyire és a terjedelme se volt nagyobb 50–60 holdnál. Szelünk rossz volt s így nem követhettem őt a sásban. Embereim nógattak, hogy álljak el a csapával ellentétes oldalon és ők majd meghajtják a sűrűt. Nem szívesen vettem vállalkozásukat, szinte éreztem, hogy baj lesz.
Egy cserjével benőtt termita dombon állottam föl. (Honnan elég gyakran lekényszerített a dysentéria.) A hajtás elkezdődött. Minden emberemet a termita domb tetejéről szemmel kísérhettem. Embereim egyre közelebb jöttek hozzám s közeledtükre csörtetést hallok a bivalyfűben. Arcomhoz szorul a puska, de lekapom azt, mert a várt bivalybika helyett egy kapitális kan varacskos-disznó rohant mellettem el. Szinte megkönnyebbülve lélegzettem fel, mikor embereimet összejönni láttam. Összehívtam az embereimet és meghagytam nekik, hogy száraz kórókból fáklyákat csináljanak, mikkel déli órákban majd felfogják gyújtani a fűrengeteget és így tűzzel hajtsák felém a ravasz bivalybikát.
Embereimnek ez a terv nem igen tetszett. Nem akartak délig várni és hátha már kiváltott bikánk a sűrűből? Kértek, hogy engedjem meg nekik, hogy a nyomon menve próbálják meghajtani a sűrűt és ekkor megállapíthatják azt is, hogy merre felé váltott ki, mert szerintük legnagyobb valószínűség szerint a bika már odaérkezésünk előtt máshova vonult. Addig az uschangii bivalyokkal nem volt bajunk, s így négerjeim szörnyen könnyen vették a dolgot. Én nem akartam kedvüket venni, hanem rájuk hagytam a dolgot, csak azt hagytam meg nekik, hogyha menni akarnak, úgy egy tömegben menjenek, mert az már régen kipróbált dolog, hogy a legtöbb állat több embert ritkábban támad meg, mint egyes embert.
Megint a termita dombon helyezkedtem el. Nemsokára aztán megint félre kellett vonulnom. Vártam a hajtás megkezdését jelző tülkölést és azután következő hajtólármát (most az egyszer meghagytam nekik, hogy tömegben menve és zajjal, tülköléssel menjenek, ha mennek, de ezt természetes nem tették) de e helyett jajgatás riasztott fel. A termita dombhoz rohanva, látom, hogy tőlem kb. 300 lépésre, a széjjelrebbent emberek közül egy óriási bivalybika egy emberemet szarvára vesz, földobja és neki akar látni, hogy áldozatát összetiporja.
Gyorsan a támadóra lőttem. Tompa golyó beütődés nyugtázta a lövést, a bika egy kissé összeroskadt és áldozatát otthagyva, Uschangi felé lépdelt. Még egy lövést küldtem utána és ennél is hallottam a lövés bevágását. Több lövést is tehettem volna még a sebzett bikára, de egyik emberem, egy kissé bárgyú és óriási termetű Csandaró fölállott és az elvonuló bikát fedte. Nem mertem lőni, mert idegeimet már úgyis eléggé megviselte az előttem lejátszódó jelenet. Hisz rémes lövés volt az első is! A bika körül a széjjelrebbenő emberek és attól is lehetett tartani, hogy a bivaly áldozatát éri majd a golyóm.
A bika eltűnt a parti erdőben, én pedig rohantam ahhoz a szerencsétlenhez, kit a bika szarvára vett. Szegény Pandasáró, az én másod-munyamparám volt az áldozat. Fején egy véres seb tátongott, de az nem volt komoly seb. Hála, a néger koponyája sokat el bír és a fejsebek pár nap múlva már behegedtek. Sajnos szegény Pandasáró jobb combcsontja eltört. Zúzódásokat kapott oldalán is, de azok sem voltak olyan veszélyesek, mint a minőnek látszottak.
Pandasárót hordágyon a sátramhoz vittük és ott, míg én az utegrii álomkóros telep, mely kb. 7 napnyi járásra volt tőlünk, orvosának levelet írtam, ügyes öreg munyamparám, Najsebwa, síneket faragott. Mikor Najsebwa ezekkel elkészült, azonnal hozzáfogtunk a törött comb elpólyázásához. Meg kell jegyeznem, hogy Pandasáróba a műtét megkezdése előtt egy vizes pohár whiskyt diktáltam be, de így is ordított a szegény patiens, míg a műtéttel elkészültünk. Aztán vitte 8 emberem – négy-négy felváltva – a sebesültet Utégi felé, hol nagy tudású német orvosok küzdöttek német alapossággal a népeket pusztító álomkór ellen. Pandasáró több hónapig beteg volt, de négy hónap múlva újra szolgálatomba állott, s bár törött lába egy kissé kurtább lett, mint a másik, mégis ő maradt még így is – a leggyorsabban futó emberemnek.
A gonosz bikán bosszút sem állhattam, mert Pandasáróval csak délután végeztem s akkor indulhattam csak a sebzett bika után. Láttam embereim arcán a lehangoltságot és azért csak Sindánót vittem magammal, ennek sem tetszett – úgy láttam – ez a kitüntetés és azért őt is hátul hagytam kullogni. Magam jártam nyomán a junglet, míg az egy nagyon sűrű mályvás bozótba nem vezetett be. Oda őrültség lett volna követni. Majd holnap – gondolám! Október 31-én következőket írtam naplómba:
«A tegnapi gonosz bivalyt az ördög is segíti. Kora hajnalban már a tegnap elhagyott bika nyomán voltam. Nyomozás bajjal járt, mert az a ravasz bestia úgy lépked, mint a macska s minden rosszabb helyet össze-vissza jár, úgy hogy órákig tart, míg a nyomot kibogozza az ember. Végre kivittem a rossz helyekről a nyomot és már biztosnak véltem a dolgomat, de ekkor egy megbőszült méhraj ránk esett. Sivítva hadonászott Sindánó, kinek födetlen fejéből vagy harmincegynéhány fullánkot szedtek ki sátramnál. Engem is több helyen – arcomon, kezem fején értek a méhfullánkok, mik annál hatékonyabbak voltak, mert óriási hőség volt.
Az volt a mentségünk, hogy én hirtelenében felgyújtottam a tavalyi magas füvet.
Nekem a fullánkszúrás következtében annyira megdagadt az arcom, hogy szemeim teljesen bedagadtak, s csak Sindánó támogatásával tudtam hazavergődni.»
Csak másnap estére apadtak le szemhéjaim daganatai. Tehát aznapon otthon kellett maradnom. Nagy volt a lehangoltság embereim között. Egyre gyakrabban hallottam, hogy «khazi ya seitáni» (az ördög munkája) és láttam rajtok, hogy legszívesebben haza felé indulnának. Valamit kellett tennem az bizonyos, hogy niggerjeimbe lelket verjek, mert különben az állatfogáshoz, veszélyes vad vadászatához nehezen fogok kapni embert azon a vidéken.
November 2-án bár még nagyon japános vágású volt a szemem, újra elindultam a sebzett keresésére, bár igazat megvallva, semmi reményem se volt, hogy megtaláljam azt. Embereim oly kedvetlenül követtek, mintha vesztőhelyre vinném őket. El is határoztam, hogy nyomra érve, magam megyek a csapán és embereim majd nagy messzeségben követnek. Tudtam ugyanis, hogy ily rémüldöző, rémeket látó bandának úgy sem veszem hasznát és azonkívül a félés ragadós.
Hajnalban hiéna-muzsika mellett indultam el. Útközben hihetetlen tömeg vadat, kivált impalát láttam. A sebzett bika nyomát azonban nem kaptam meg. Csak nagy későn találtam az első friss bivalynyomra. Nyomban követtem, persze – mint elhatároztam – embereimet visszahagyva, mit embereim nagy örömmel vettek. Alig tettem a jungleben egy-kétszáz lépést, máris hallottam a bivalyok dühös fújását, majd vadcsörtetést, de a sűrű oly nagy volt, hogy a bivalyokból nem láttam semmit, pedig alig voltak tőlem 10 lépésnyire.
Vagy négyszáz lépésnyire ezektől megint megugrott három bivaly, anélkül, hogy lőhettem volna. Nemsokára azután újra fölvertem egy kisebb bivalycsapatot, de ezekből is csak egy megvillanó sötét tömeget láttam. Egy darabig még mentem a nyomon, aztán vissza akartam térni, hogy embereimmel találkozzam. Visszamenőben újra friss bivalynyomra akadtam, tehát követtem azokat.
A legújabb bivalynyomokat követve, egy mézmadár (Indicator indicator) csatlakozott hozzám és fecsegésétől ugyancsak hangot lett a jungle. Próbáltam elhajtani a zajongót, de azzal csak azt értem el, hogy a gonosz madár még idegesebben, még hangosabban hívott a méhek fészkéhez. A méhmadár csevegésétől figyelmeztetve fölpattant fekvőhelyéről egy bivalybika és magasan föltartott fejjel az indicator hangjára figyelt. Jó, hogy idejekorán észrevettem! Bár szemközt néző bivalynál nem szeretem a fejlövést, itt nem volt más tennem, mint a homloka közepét – közvetlen a szarv pereme alatt – célba venni és tüzelni.
Lövésemre bikám hang nélkül tűzben esett össze. Ekkor láttam csak, hogy egy másik – valamivel kisebb – bika is áll a lelőtt mellett. Ezt rézsút váll-lapon lőttem, mire az megugrott, de még volt időm egy másik golyót beléküldeni. A két jó lövést kapott bivalybika alig tett 30 lépést, máris összezuhant és belefogott a halódó bivaly halálbőgésébe.
Erre a bőgésre jobbra tőlem mint egy fergeteg, két bivalytehén két másféléves borjútól követve rohant nekem. Az elsőt fejen lőttem, mire az is tüzben összeesett. Bivalytehénnél ez könnyebb dolog, mint a bikánál, mert a szarv szaruja nem fedi annyira a homlokot. A második tehenet puskám utolsó patronjával alig három lépésről lőttem nyakszirten, úgy hogy az dögre lőve egészen hozzám csúszott s nekem, hogy el ne üssön, félre kellett ugornom. A két üszőborjú a lelőtt tehenektől alig húsz lépésnyire állott meg és csak hosszú kiabálásra vonult tovább. Lőni persze nem akartam rájuk.
Mikor vége volt a dolognak, akkor kezdték csak megérezni idegeim az alig egy-két perc alatt lejátszódott dolgokat és bizony egynéhányszor végigszaladt a hideg a hátam gerincén. Hosszú sípolásra, kiabálásra egy óra múlva előkerültek embereim is, kiket egy borjas bivalytehén felémjöttükben fákra zavart. Nagy volt emberiem öröme, mikor megmutattam a három egymás mellett fekvő bivalyt és még nagyobb, mikor a háromtól alig 30 lépésre fekvő negyedik bivalyt is megpillantották. Az öreg Najsebwa ki is jelentette: «Uram, a bivalyokkal lequitteltük az adósságunkat».
A legnagyobb bikát, melynek a képét be is mutatom (a kép fogalmat nyújt az olvasónak a «bivalyos» sűrűkről), kipreparáltuk, abban a reményben, hogy az majd a Hazai Zoologiai Laboratórium révén a M. N. Múzeum állattárában egy ügyes praeparator művészete által életre kel, de bizony hiába. Ez a bivalybika éppen úgy mint az általam hazaküldött kelet-afrikai nagy emlősök, pl. rhinocerosz, zsiráf, eland stb. stb. itthon elkallódott. Pedig nemsokára semmi pénzért se lehet azokat beszerzeni. (1920)
