A színpad alatti rész sötét volt és merő lucsok. A lány ott feküdt meztelenül a sárban, spermától, húgytól és vértől nedvesen. Nem tudott megszólalni, és meg se mozdult. Két bordája, bal keze és az orrcsontja is eltört, a poharak és sörösüvegek szilánkjai összevagdalták a hátát és a karjait. Amikor a férfiak készen voltak, felemelték az egyik deszkát, és a lányt bedobták a színpad alá. Amikor odalent feküdt, lehúgyozták. Utána újra kimentek. Amikor a rendőrök kihúzták a lányt a sárból, éppen egy polkát játszottak.

Ferdinand von Schirach

Búcsú

Augusztus elseje még az évszakhoz képest is túl meleg volt. A városka hatszáz éves fennállását ünnepelte, a levegőt pörkölt mandula és cukorvatta illata töltötte be, a zsíros sült húsok párája pedig beleivódott az ember hajába. Az utcákon a szokásos bódék, ahogy az már a búcsúban lenni szokott. Körhintát is felállítottak, lehetett dodzsemezni, és légpuskával célba lőni. Az öregek „császáridőről” és „kutya melegről” beszéltek, ahogyan régebben a csodás időjárást és a kánikulát emlegették, mindenki világos nadrágot és kigombolt inget viselt.
Akikről beszélni akarok, mind jóravaló, feddhetetlen férfi volt tisztességes szakmával. Biztosítási ügynök, autókereskedő, kisiparos. Semmi kivetnivalót nem lehetett találni bennük. Majd mindegyikük nős volt, gyerekeik voltak, befizették az adót és törlesztették a felvett hiteleket, esténként pedig a híradót nézték. Teljesen normális férfiak voltak, senki se hitte volna, hogy ilyesmi történhet.
Mindannyian egy fúvószenekarban játszottak. Semmi izgalmas dolog nem történt körülöttük, borkirálynő-választás, lövészegylet, önkéntes tűzoltóság. Egyszer meghívták őket az államelnökhöz, a kerti ünnepélyen játszottak, utána hideg sör volt és virsli. Az erről készült fotó az egyesületnél volt kiakasztva, maga az államelnök ugyan nem volt rajta a képen, de valaki kirakta mellé bizonyítéknak az ünnepélyről szóló újságcikket.
A színpadon ültek, mind parókával és felragasztott szakállal. A feleségeik fehér púderrel és rúzzsal sminkelték ki őket. Az egésznek méltóságteljesnek kell lennie, „a város tiszteletére”, mondta a polgármester. Valahogy azonban mégsem volt méltóságteljes. Mindannyian izzadtak a fekete függöny előtt, és túl sokat ittak. Az ing hozzátapadt a testükhöz, izzadtság- és alkoholszaguk volt, lábaiknál üres poharak álltak. De azért játszottak. Az se volt baj, ha hamisan, mert a közönség is sokat ivott. Az egyes számok között taps volt és friss sör. Ha szünetet tartottak, egy rádiós műsorvezető lemezeket tett fel. A színpad elé rakott deszkákról por szállt fel, mert az emberek a forróság ellenére táncoltak. A zenészek utána bementek a függöny mögé inni.
A lány tizenhét éves volt, és este még szólnia kellett a szüleinek, ha a barátjánál akart aludni. Egy év volt még hátra az érettségiig, utána orvosi szakra akart menni Berlinben vagy Münchenben, aminek már előre örült. Csinos lány volt, nyílt arcú és kék szemű, jó volt ránézni, és jókat kacagott, miközben pincérkedett. A borravaló jól jött neki, mert a nyári szünetben barátjával be akarták utazni Európát.
Olyan forróság volt, hogy csak egy fehér póló volt rajta és farmer, meg napszemüveg, a haját zöld szalaggal fogta össze. Az egyik zenész kijött a függöny elé, magához intette és a kezében tartott pohárra mutatott. A lány átment a táncra szolgáló deszkákon, majd felment a színpadra vezető négy lépcsőfokon, kezében egyensúlyozva a kis kezéhez képest nehéz tálcát. Mulatságosnak találta a férfit a parókájával és fehérre sminkelt arcával. Arra emlékezett később, hogy a férfi mosolygott, és a fogai fehérre mázolt arcához képest sárgának tűntek. A férfi félretolta a függönyt, és beengedte a többi férfihez, akik két kocsmapadon ültek és szomjasak voltak. A lány fehér pólója egy pillanatig szinte vakítóan világított a napsütésben, a barátja nagyon szerette, ha az volt rajta. Aztán elcsúszott. Hátraesett, nem ütötte meg magát, de a sör végigömlött rajta. Pólója ettől áttetsző lett, melltartó nem volt rajta. Kínos volt neki a dolog, ezért felnevetett, aztán végignézett a férfiakon, akik egyszerre elnémultak és rábámultak. Akkor kezdődött az egész, amikor az első kinyújtotta felé a kezét. A függöny ismét összecsukódott, a hangszórókból egy Michael Jackson-szám harsogott, s a táncolók ritmusa a férfiak ritmusává vált, és később senki sem talált magyarázatot arra, ami ezután következett.
A rendőrök túl későn érkeztek. Nem hittek annak a férfinak, aki egy telefonfülkéből kihívta őket. Azt mondta, ő is a zenekarból van, de a nevét nem mondta meg. A rendőr, aki a hívást vette, szólt a kollégáinak, de azok azt hitték, az egész csak vicc. Csak a legfiatalabbik mondta, hogy ő utánanéz a dolognak, és ki is ment a térre, ahol a búcsút tartották.
A színpad alatti rész sötét volt és merő lucsok. A lány ott feküdt meztelenül a sárban, spermától, húgytól és vértől nedvesen. Nem tudott megszólalni, és meg se mozdult. Két bordája, bal keze és az orrcsontja is eltört, a poharak és sörösüvegek szilánkjai összevagdalták a hátát és a karjait. Amikor a férfiak készen voltak, felemelték az egyik deszkát, és a lányt bedobták a színpad alá. Amikor odalent feküdt, lehúgyozták. Utána újra kimentek. Amikor a rendőrök kihúzták a lányt a sárból, éppen egy polkát játszottak.

---

„A védelem harc – harc a gyanúsított jogaiért.” Ez a mondat abban a piros műanyag borítású kis könyvecskében szerepelt, amit akkoriban állandóan magamnál hordtam. Ez volt „A bűnügyi védő kézikönyve”. Akkor tettem le a második államvizsgámat, és néhány hete kaptam meg az engedélyt, hogy ügyvédként dolgozhatok. Hittem ebben a mondatban. Azt hittem, tudom, hogy mit jelent.
Egyik évfolyamtársam hívott fel, és azt kérdezte, nem akarok-e közreműködni egy ügyben, még szükség lenne két ügyvédre. Én persze rögtön vállaltam, ez volt az első nagy ügyem, a lapok tele voltak vele, s én azt hittem, ezzel új élet kezdődik számomra.
Egy büntetőeljárásban senkinek sem kell bizonyítania ártatlanságát. Senkinek sem kell bármit is felhoznia a saját védelmére, csak az ügyésznek kell bizonyítékokat beterjesztenie. S ez is volt a stratégiánk: mindenki hallgasson. Ennél többet nem kellett tennünk.
A DNS-vizsgálatot akkoriban még csak rövid ideje engedélyezték bíróság előtti bizonyítékként. A rendőrök a kórházban lefoglalták és egy kék szemeteszsákba gyömöszölték a lány ruháit. A zsákot a rendőrautó csomagtartójába tették, hogy elvigyék az igazságügyi orvosszakértőkhöz. Úgy gondolták, mindent helyesen csináltak. A kocsi kint állt a napon, s a műanyag fólia alatt óráról órára szaporodtak a gombák és baktériumok, megváltoztatva a DNS-nyomokat, amelyek így használhatatlanná váltak.
Az orvosok megmentették a lányt, s ezzel megsemmisítették az utolsó bizonyítékokat is. Feküdt a műtőasztalon, bőrét, vagináját és végbélnyílását megtisztították, s ezzel letörölték testéről a tettesek nyomait. Az orvosok számára ez nem volt más, mint sürgősségi ellátás. Jóval később a rendőrök és a fővárosból érkezett igazságügyi orvosszakértők a műtőből megpróbálták előkeríteni a hulladékot. Egy idő után feladták a keresést, hajnali háromkor a kórházi kantinban ülve kimerülten itták a világosbarna bögrékből a filteres kávét; fáradtak voltak, és semmire nem találtak magyarázatot. Az egyik ápolónő azt mondta, menjenek haza.
A lány nem ismerte fel a tetteseket, nem tudta megkülönböztetni egymástól a férfiakat; a smink és a parókák alatt mind egyformán néztek ki. A szembesítésnél nem akart rájuk nézni, s amikor mégis erőt vett magán, senkit sem ismert fel. Senki sem tudta, ki hívta fel a rendőrséget, de annyi biztos volt, hogy közülük az egyik. Így tehát bármelyikük lehetett a telefonáló. Nyolcan voltak bűnösök, de bármelyikük lehetett az egyetlen ártatlan is.
---

Sovány férfi volt. Szögletes arc, aranykeretes szemüveg, előreugró áll. Akkoriban még lehetett dohányozni a börtönök látogatócellájában, ő egyik cigarettát a másik után szívta. Beszéd közben szája sarkában nyál képződött, amit zsebkendővel törölt le. Amikor először láttam, már tíz napja letartóztatásban volt. A helyzet számomra épp olyan új volt, mint az ő számára, bizonytalanságomban végtelenül aprólékosan ismertettem a jogait, meg a védendő fél és a védő közti kapcsolatot, mindent, amit a tankönyvekből megtanultam. Ő a feleségéről beszélt, meg a két gyerekéről, a munkájáról, s végül a búcsúról. Szörnyű meleg volt aznap, mondta, és túl sokat ittak. Nem is tudja, miért történt az egész. Ez volt minden, amit elmondott – hogy túl nagy kánikula volt. Azt nem kérdeztem meg tőle, hogy ő részt vett-e a dologban, nem akartam tudni.
Az ügyvédek a város piacterén lévő szállóban éjszakáztak. Az aktát az ivóban beszéltük meg. Fotókat is kaptunk a lányról, láthattuk meggyalázott testét és feldagadt arcát. Én ilyesmit még sohasem láttam. Vallomásai zavarosak voltak, nem álltak össze képpé, s az akta minden oldalából érezni lehetett a dühöt, a rendőrök dühét, az ügyész dühét és az orvosok dühét. Nem ért semmit az egész.
Késő éjszaka csöngött a telefon a szobámban. Csak a lélegzetvételét hallottam annak, aki hívott, de nem szólt egy szót se. Nem volt téves hívás. Hallgattam, amíg le nem tette. Sokáig tartott.
---

A járásbíróság ugyanazon a téren volt, mint a szálloda, klasszicista épület, melybe kis lépcső vezetett fel, olyan volt, mintha a jogállam szimbóluma volna. A város a borpincéiről volt híres, kereskedők és boros gazdák lakták, szerencsés vidék volt, melyet megkíméltek a háborúk. Mindenből méltóság és tisztesség sugárzott. Valaki muskátlit ültetett a bíróság ablakpárkányaira.
A bíró egymás után szólított bennünket az irodájába. Talár volt rajtam, mert nem tudtam, hogy ilyenkor nem kell talárt viselni. Amikor a vizsgálati fogság felülvizsgálata megkezdődött, túl sokat beszéltem, ahogy fiatal ügyvédek szoktak, akik azt hiszik, minden jobb, mint hallgatni. A bíró a védencemet nézte, nem hiszem, hogy engem hallgatott volna. A bíró és a férfi között azonban valami más volt, valami sokkal régebbi dolog, mint a perrendtartás, egy vád, aminek semmi köze sem volt az írott törvényekhez. Amikor befejeztem, a bíró újra megkérdezte a férfit, hogy továbbra is hallgatni akar-e. Egészen halkan kérdezte, nem is hangsúlyozta a szavakat, közben összehajtotta a szemüvegét és várt. A bíró ismerte a választ, mégis feltette a kérdést. S a hűvös tárgyalóban mindannyian tudtuk, hogy ezzel vége az eljárásnak, s hogy a bűnösség egészen más dolog.
Később a folyosón vártuk a vizsgálóbíró döntését. Kilencen voltunk védők, ismerősöm és én voltunk a legfiatalabbak. Mindketten új öltönyt vettünk magunknak a felülvizsgálati eljárásra. Viccelődtünk, ahogy minden ügyvéd szokott, hogy mutassuk: nem vagyunk rabjai a helyzetnek, én pedig az ügy részének tekintettem magam. A folyosó végén egy őrmester állt a falnak dőlve, kövér volt és fáradt, és megvető pillantással nézett ránk.
Délután a vizsgálóbíró megszüntette az előzetes letartóztatást elrendelő határozatokat és azt mondta, a dolog nem bizonyítható, a gyanúsítottak semmit sem vallottak be. A határozatot papírról olvasta fel, pedig az egész csak két mondatból állt. Utána csend lett. A védelem jó munkát végzett, de én nem tudtam, felálljak-e, amíg a jegyzőkönyv-vezetőnő kezembe nem nyomta a határozatot, és el nem hagytuk a szobát. A bíró nem dönthetett volna másképp. A folyosón linóleum és régi akták szaga terjengett.
A férfiakat kiengedték a vizsgálati fogságból. Az egyik hátsó kijáraton mentek ki, s visszamentek feleségeikhez, gyerekeikhez és korábbi életükhöz. Továbbra is rendesen befizették az adót, törlesztették a felvett hiteleket, gyermekeiket iskolába járatták, és egyikük sem beszélt többé az ügyről. Csak a zenekart oszlatták fel. Perre sosem került a dolog.
A járásbíróság előtt ott állt a lány apja; a lépcső közepén állt, s amikor kétoldalt elmentünk mellette, egyikünk se ért hozzá. A jó arcú férfi vörösre sírt szemmel mért végig bennünket. Szemben a városházán még ott lógott a plakát a város jubileumának megünnepléséről. Az idősebb ügyvédek nyilatkoztak az újságíróknak, a mikrofonok úgy csillogtak, mint halak a napon, mögöttük pedig a lány apja leült a bíróság lépcsőjére, s fejét a karjai közé rejtette.
---

A vizsgálati fogság felülvizsgálata után volt évfolyamtársammal együtt a vasútállomás felé ballagtunk. Beszélgethettünk volna a védelem győzelméről vagy a sínek mellett hömpölygő Rajnáról, vagy valami egészen másról. Mi azonban leültünk az egyik padra, amelyikről lepattogzott a festék, és egyikünk se bírt megszólalni. Tudtuk, hogy elvesztettük az ártatlanságunkat. Még a vonaton is hallgattunk hazafelé menet, ahogy ott ültünk vadonatúj öltönyünkben, az alig használt aktatáskával, s a lányra gondoltunk, meg a tisztes polgárokra, és nem néztünk egymás szemébe. Felnőtté váltunk, s amikor leszálltunk, tudtuk, hogy a dolgok soha többé nem lesznek egyszerűek.

(Fordította Máté Péter)