Kegyhely élő és holt ereklyéknek
Rónai-Balázs Zoltán ajánlója Ayhan Gökhan Fotelapa című kötetéről
Kegyhely élő és holt ereklyéknek
Ayhan Gökhan a legfiatalabb költőgenerációból való, de neve máris meglehetősen széles körben ismert. Újszenzibilis. Publikál, publikált többek között az Élet és Irodalom, Népszabadság, Magyar Napló, Parnasszus és Kortárs lapjain. A Fotelapa első kötete, melyben „termésének” legjavát válogatta össze.
Ez nem afféle frázis: valóban erős, szuggesztív, szív alakú versbálát gyűjtött össze, melynek friss szénaillata: az őszinteség. Ayhan Gökhan a versekben őszinte és − bár választékos − keresetlen. Manírok sehol. Vagy ha vannak, olyan nyíltsággal ülnek a szövegben, hogy elvesztik ezt a jellegüket és egészen természetesnek hatnak, mint egy önmagára a figyelmet felhívni akaró gyermeknél. Talán ebből fakad, hogy a sokszor bonyolultan fogalmazó, magánmitológiát építő, helyenként a hermetizmust súroló Ayhan valahogy egyszerűnek, ártatlanul kibomlottnak, rácsodálkozónak hat. Valóban, mint egy gyerek. Egy drámai tapasztalatait éppen megszerző gyerek. És Ayhan Gökhan érthető. Nem teremt homályt, inkább a beleérzést könnyíti meg, legtöbb esetben sikerrel.
Kötetét mintha templomnak szánta volna, kegyhelynek, benne élő, múló, felbukkanó vagy épp süppedő ereklyékkel. Olyan alapfogalmakkal foglalkozik, mint a származás, szeretet, szerelem, bűn és tisztaság, hit. Ezeket bontja ki, nagyon személyesen és érzékletesen, illetve – kimondható – alaposan. Vizsgál. Ez mintha ellentmondana a fentebb emlegetett gyermekiségnek, rácsodálkozásnak, ám valójában nem ütközik a kettő.
A költő sajátos személyiség: rácsodálkozik a világra, még „szennyezetlenül”, de az érzékenységből fakadó sérülés arra készteti, hogy kibontsa az élményt. Nem visszakozik. Megfogja mintegy és mintha mágiát űzne, kimondja, megnevezi (leírja), és úrrá lesz rajta. Vagy nem lesz úrrá. Eddig kevésszer jut el. És tovább áll világának dolgai között nagy szemekkel a felnőtt, entellektüel gyerek. Van mit látnia és van honnan. Az anya, apa figurája, rokonok – kontra árvaság. A hiány – és benne a folytonos ottlét, a hiányzók ottléte, megléte egy kört rajzol. Aztán a meglévők nem-hiánya.
A könyvet K. Kabai Lóránt szerkesztette, szépen és egyszerűen. Két részre oszlik: a Lakás és a Fehér ruhában ciklusokra. A másodikban kerülünk csak kívül az emlékekkel, gyásszal és kongó-új élettel terhes, öröklött otthonon. A vers itt a négy régi fal közé ér, vagy onnan indul. Mindegy, hogy tényleg-e. Nehezen mozdul. Úr a lelken a képtelenség a boldogságra. De mert a két rész csak egyetlen ív két fele: a boldogság, a készség rá megkerül. Hol máshol, mint a szerelemben? Ott, persze, és még néhány helyen. Barátok szavaiban, közelségében. Kosztolányiban, aki nem csak Kosztolányi, de Ayhan Gökhannál az irodalmi szépség szinonímája is. Ide húzódik az ív, ezekbe, ezekhez. Ez az ív. És a holtak is lassan megtalálják a helyüket a lélekben. A hiányok. Mert csak az űrben tudnak ellenségesek lenni. Ha az megtelik, szelídülnek. Életbölcsességek ezek. A kérdések, kételyek is. És furcsa, hogy egy 25 évet számláló fiatalember szájából hangzanak el, és ráadásul hitelesen. Tiszteletre méltó vállalás.
Talán keresnem kellene (és nem is lenne nehéz) előképeket, párhuzamokat a költészetéhez, ám nem vagyok meggyőződve róla, hogy erre szükség lenne, egyáltalán, hogy bírna különösebb fontossággal. Azért mondom ezt, mert szemlátomást karakteres, egyéni költői hanggal, sajátságosan feltett kérdésekkel találkoztam a műveit olvasva. Fiatal még, minden bizonnyal változni, (jó esetben) fejlődni fog. Ez a hang, ez az alaptónus, amely nem más (éppen keresetlensége miatt, talán), mint a saját személyiségének verbális diagramja, úgy hiszem, már megmarad. Nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek ezt az első kötetet.
Ayhan Gökhan: Fotelapa. Budapest, 2010., JAK + PRAE:HU, K. Kabai Lóránt szerkesztésében
Rónai-Balázs Zoltán
Kapcsolódó: Ayhan Gökhan versei
