Babicz Beáta két kisprózája
Hangtalanul nyílt, egy sötét, kriptaszerű előszobába léptünk. A falak mentén vaskos padok, egy vakablakban három viaszgyertya várta, hogy világíthasson. Balra vastagon párnázott, zöld ajtó. Amikor az igazgató kitárta, fény ömlött ránk és liliomillat. Kézzel szőtt perzsa nyelte el lépteink zaját, jókora íróasztal és igen kényelmesnek tűnő szék várta, hogy birtokba vegyem.
Babicz Beáta: Eltűnődés
Állás, állás, nincs állásom, nincs állásom, nincs áldásom. Fölpattantam a gép mellől és vigyázzba vágtam magam.
– Most már van állásom – gondoltam.
Ebben a pillanatban csörren telefon, kellemes férfihang közli, hogy holnap reggel tíz órára fáradjak be az irodájába. A szívem vágtat, kezem remeg és felnyerítek:
– Ez az!
Másnap még csípett a reggel, mikor behúztam magam mögött a kiskaput. Egy sötéten csillogó, gömbölydeden is áramvonalas autó siklott mellém. Ajtaja szinte hangtalanul nyílt ki, vezetője fürgén kiszállt, és így szólt:
– Sámuel vagyok. Engedje meg, hogy elvigyem!
– Na jó – feleltem – miért is ne?
Nem a hátsó ajtót nyitotta ki nekem, maga mellet kínált hellyel.
– Hogy lehet valakinek ilyen gyönyörű arcéle?! – gondoltam.
Finoman elmosolyodott, én pedig megrettentem. Már csak lopva pillantgattam göndör, fekete hajára, durva szövésű, fehér vászoninge ragyogására.
Nem is tudom, mennyi idő alatt értünk célunkhoz, de szája szögletéről nem tűnt el a mosoly. Egész a felvonóig kísért.
– A harmadikra legyen szíves! – szólt a liftes fiúhoz. Nekem minden jót kívánt, s mintha hunyorított volna hozzá, de lehet, hogy csak káprázott a szemem. Beszálltam. A padlót vastag, süppedős anyaggal vonták be – mintha a semmibe léptem volna.
A fiú fekete egyenruhát viselt piros kézelővel és fényes, fekete simlis, piros tetejű sapkát. Apró termete ellenére méltóságot sugárzott. Fölfelé indultunk, mégis úgy éreztem, süllyedünk, gyorsan, mélyre. Megkönnyebbültem, mikor kiszálltunk.
Őszes hajú, magas, szürke szemű nő várt ránk mappával kezében.
– Kérem, kövessen! – szólt, s én követtem. Valóban visszafogottan vörös, inkább korallszín kókuszszőnyegen haladtunk, s a cipője azt surrogta:
– An-na, An-na.
Egy kör alakú, tágas irodába érkeztünk. A márványpadló közepén egy négyzet, benne egy kör, abban pedig egy háromszög állt. A vállalatigazgató fölpillantott egy aktából, majd energikus léptekkel elénk sietett.
– Anna! Tudod!
– Természetesen! – felelte Anna. Tekintetük összeért, s én tudtam, abban állapodtak meg, hogy senki sem zavarhat minket ezekben a percekben.
– Jöjjön, megmutatom, hol fog dolgozni! – fordult hozzám az igazgató, és kissé meghajolt előttem.
A folyosón jobbra indultunk és egész a végén, egy vaspántos tölgyfaajtó előtt álltunk meg.
Hangtalanul nyílt, egy sötét, kriptaszerű előszobába léptünk. A falak mentén vaskos padok, egy vakablakban három viaszgyertya várta, hogy világíthasson. Balra vastagon párnázott, zöld ajtó. Amikor az igazgató kitárta, fény ömlött ránk és liliomillat. Kézzel szőtt perzsa nyelte el lépteink zaját, jókora íróasztal és igen kényelmesnek tűnő szék várta, hogy birtokba vegyem.
– Nem is tudja, mennyire vártuk! – fordult hozzám – Az előzetes felmérések szerint dolgozóink égnek a vágytól, hogy megtudják, mi is valójában a szép, az igaz, a tiszta és a jó! Akkor most magára is hagyom. Szüksége volna még valamire?
– Szívesen innék egy mentateát mézzel! – szóltam.
– Parancsoljon! – felelte. Nem is vettem észre, hogy eleddig bal kezét a háta mögött tartotta, s most előhúzta: ezüsttálcán gőzölgött a teám.
– Ez az Intercontinental Theoretics. Majd megszokja.
Négy évig vártam, hogy valaki benyisson hozzám. Asztalomra könyveket halmoztam, a falakat a legnagyobb mesterek képeivel borítottam be, rejtett hangszórókból Bach szólt, Mozart, a főnök beszerezte az eredeti kottákat, irodámhoz plusz termet csatoltattam, csigalépcső vezetett a padlástéri műterembe, nem zsúfoltam túl, inkább hologramos vetítővel jelenítettem meg a szobrokat, hiszen csak a tér negatívjában kelnek életre, különben kioltanák egymást, egyébként is, hogyan támaszkodhatnánk a levegőre, ha folyton szobrokba ütköznénk?! Táncosokat hívtam, mozdulatművészeket, berendeztem egy arcképcsarnokot, kissé önkényes rendszer szerint, együvé tereltem Aquinóit és Cseh Tamást, Tagore ásóját és Gandhi szemüvegét, tudják, milyen érzés Gandhi szemüvegén át nézni a világot?
Egy napon kopogtak a zöld ajtón. Sámuel volt az.
– Megérdemelsz egy kis szabadságot – jelentette ki.
Némán követtem. A felvonóba együtt léptünk, meglepve láttam, hogy megváltozott a rendszer. A liftes fiú sehol, minek is lenne, hiszen a páternoszter nem áll meg soha. Üvegfalai, s a körbefutó rézkorlát egyszerre kelti a ketrec és a határtalanság illúzióját. Lefelé indultunk, mégis úgy éreztem, emelkedünk. Szótlanul tettük meg az utat a tengerig. Kis fehér kövek csikorogtak a kerekek alatt, ahogy lefordultunk az útról. Árnyékos helyen hagytuk a kocsit.
Sós permetet szitált arcomra a föltámadó szél, nyakamból a hátamra csapva hajam. Sámuellel egyszerre bújtunk ki lábbelijeinkből; egy lapos sziklán hagytuk saruinkat. Egyenletesen szeltük a nedves, homokos síkot.
Visszanéztem és láttam, mint mossa el nyomainkat a víz.
Ájmöpípöl
A szépapám szépapjának a dédapjának ükapja kőfaragó volt. Azt mondják, valóságos Kinizsi, és ráadásul Pálnak hívták. Erőtől duzzadó, hatalmas tenyere, tömzsin is érzékeny ujjai tündéri finom csigavonalakat, indákat, szirmokat, hajfürtöket csalogattak elő a tetszhalott anyagból, amelynek szeszélyes erezetét mindig a mű egészéhez igyekezett igazítani. Megfigyeltem.
Amíg kisfiam a szökőkút selymes peremén siklatta kis kezét, én csak álltam és merengtem.
A javíthatatlan Roland-vitéz már nem az, aki volt, de a talapzat vízköpői eredetiek.
Csupa kincs város ez a Pozsony. A csoportunkat Magda vezette. Nemes, szép arcán nem fog az idő, hollóhaja is a régi, a férje mégis messze jár. Néha feltűnik Cannes-ban, majd Milánóban látja egy távoli ismerős, tavaly meg Peruból küldött képeslapot egy gimnazista lánynak. Magda a városért lobog. Tagoltan beszél, hogy a hátul állók is értsék: a Prímási palotában alakult meg az első felelős magyar minisztérium. Később nem kis büszkeséggel mutat egy épületre: Itt érettségizett Bartók Béla.
Majd összecsapja finom kis kezeit, és egy órányi szabadságot hirdet. Szétszéledünk.
Valami visszahúz a kúthoz. A fiam a vízsugár alá tartja tenyerét, gyémántok pattognak szanaszét, hiszen tűz a nap. Kihalt a tér.
Ha agyonütnek sem tudom, honnan, mikor tűnt fel a húszévesforma, magas, kissé hajlott hátú fiú.
– Magyjar! – sziszegte arcomba, majd hatalmasat köpött az ötszáz éves macskakőre. Égszínkék szeme izzott a gyűlölettől, arca kipirult.
– Magyar… - suttogtam, majd:
– Ájmöpípöl. Lájk jú.
Erre ő horkantott egyet, hátat fordított, és magabiztosan, kissé oldalra kitartott karokkal elvonult a színről. Csak most vettem észre, hogy a Városháza sarkán várta egy srác. Hamar eltűntek a szűk, görbe mellékutcában.
– Anya, mért csinálta ezt ő?
– Nem tudom, kisfiam. Talán még ő se tudja.
********************
Babicz Beáta 1977-ben született Budapesten. A budapesti Szerb Antal Gimnázium olasz speciális tagozatán érettségizett, majd a váci Zeneművészeti Szakközépiskolában szerzett klasszikus gitáros képesítést. 2002-ben felvételt nyert a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen Bölcsészettudományi Karának esztétika-kommunikáció szakára.
