Irodalmi Jelen

Szabó Máté Mihály: A hóhér

2011. január. 12. - 05:14

A férfi látszólag közömbösen fogadta a felesége kirohanását, s a következő napon valóban nem ment dolgozni. Reggel fölkelt, szokása szerint fürdött, reggelizett, átlapozta az újságot, majd nem öltönyt vett fel – amiben dolgozni járt –, hanem farmert húzott, kopott pulóvert, hóna alá csapta jegyzetfüzetét, zsebébe dugott egy tollat, és elment a könyvtárba. Az egész napját ott töltötte, s csak zárás után ment haza. Másnap ugyanezt tette, ahogyan a harmadik, negyedik és ötödik napon.
- Meddig akarod így folytatni? – kérdezte a felesége a hatodik nap reggelén.
- Amíg be nem bizonyítom, hogy a hóhérok léteznek, és rá nem jövök, hol tanyáznak most.

Szabó Máté Mihály

A hóhér

Imre életének legfontosabb mozgatórugója az a félelme volt, hogy a hóhérok ma is léteznek, s bárddal a kezükben járják a

világot; ha kedvük úgy hozza, válogatás nélkül fejezik le az útjukba kerülő embereket. Hiába bizonygatta minden ismerőse és barátja, hogy ennek az elképzelésnek nincs alapja, ő mindenáron ragaszkodott az igazához. Emlékszem, kétezer – egy nyarán, amikor a harmincötödik születésnapját ünnepeltük, bejelentette, otthagyja jól fizető állását, életét mától annak fogja szentelni, hogy bizonyítsa, hóhérok léteznek, és komoly veszélyt jelentenek mindannyiunk életére.

– Nem teheted! – kelt ki magából a felesége a hír hallatán. – Agyamra megy a félelmed. Tönkreteszi a családunkat.

A férfi látszólag közömbösen fogadta a felesége kirohanását, s a következő napon valóban nem ment dolgozni. Reggel fölkelt, szokása szerint fürdött, reggelizett, átlapozta az újságot, majd nem öltönyt vett fel – amiben dolgozni járt –, hanem farmert húzott, kopott pulóvert, hóna alá csapta jegyzetfüzetét, zsebébe dugott egy tollat, és elment a könyvtárba. Az egész napját ott töltötte, s csak zárás után ment haza. Másnap ugyanezt tette, ahogyan a harmadik, negyedik és ötödik napon is.

– Meddig akarod így folytatni? – kérdezte a felesége a hatodik nap reggelén.

– Amíg be nem bizonyítom, hogy a hóhérok léteznek, és rá nem jövök, hol tanyáznak most.

– Nem értem – temette kezébe arcát az asszony.

– A hóhérok mindenkire veszélyesek, mert bárkire bárhol lesújthatnak, és ennek a veszélynek a fel nem ismerése kizárólag egyfajta kollektív tudatlanságnak köszönhető, ami alól csak én vagyok kivétel. Éppen ezért felelős vagyok azért, hogy az emberek felismerjék, a hóhérok itt élnek közöttünk.

– Hóhérok nincsenek! – ripakodott rá a felesége.

– De igen, és ezek nem kímélnek senkit.

– Ahogy te sem engem – válaszolta az asszony megtörten.

– Mondtál valamit? – kérdezte Imre idegesen.

– Szeretnélek megkérni valamire – emelete fel a fejét a felesége. – Menj el ehhez az emberhez. A szomszéd nő adta meg a telefonszámát. Állítólag nagyon okos ember, és tud neked segíteni.

– Hallott már a hóhérokról? – nézett nagyot Imre.

– Igen. Itt van a névjegykártyája. Hívd fel most – válaszolta az asszony, s egy papírt adott át Imrének.

– Dr. Schwarcz – olvasta a férfi. – Sohasem hallottam még a nevét. Mit tudhat ő a hóhérokról?

– Mindent – válaszolta az asszony.

– Mindent? – csodálkozott el Imre. – Sehol nem találkoztam vele a szakirodalomban.

– Mindent tud.

– Ki ő? Kutató? Vagy talán ő is egy hóhér? Kihez küldesz te?

– Pszichológus.

– Ugyan már! – hajította el a férfi a névjegykártyát. – Mit tudhat egy pszichológus arról, hogy akár az egész emberiség veszélyben lehet.

– Sokat.

– Valóban?

– Igen – válaszolta az asszony fáradtan.

– Szerintem ez nem igaz.

– Hidd el, mindent tud róluk, és szívesen segít neked.

– Jó, akkor felhívom, bár nagyon furcsa ez az egész, mert te eddig nem hittél nekem, és most hirtelen mintha megváltozott volna a véleményed.

– Nem változott – mondta a felesége, s ahogy kiejtette a száján e szavakat, már meg is bánta.

– Ezt hogy érted? – csodálkozott el Imre.

A nő néhány lépést hátrált, majd a konyhába sietett.

– Te azt gondolod, hogy elmebeteg vagyok, ugye? – ment utána a férfi néhány perc múlva. – Azt gondolod?

– Csak menj el hozzá. Ha nem tetszik az, amit mond, nem kell többször menned.

– Nem megyek én sehova! Nem vagyok elmebeteg! – ordította Imre, majd becsapta maga után a konyha ajtaját.

A család megtakarított pénze néhány hónap alatt elfogyott, és Imre még mindig nem mutatott semmi hajlandóságot arra, hogy ismét munkába álljon.

– Nem tudom befizetni a gázszámlát. Kikapcsolják a fűtést. Az én keresetem nem elég arra, hogy megéljünk belőle. Menj el újra dolgozni – kérlelte a felesége a tél közepén.

– Van munkám – válaszolta a férfi. – Van munkám, és hidd el, éppen elég az nekem. Nagyon megterhelő. El sem tudod képzelni mennyire az. Egy szabad percem sincsen mellette. Folyton jár az agyam. Le se tudom állítani. Néha egészen szédülök a sok gondolkodástól. Érted? Ne gyere nekem azzal, hogy keressek pénzt. És a világgal mi lesz? A hóhérok áldozataira ki gondol? Ki tudja, hány ember élete forog veszélyben? Ez a munkám. Megvédeni az emberiséget és persze magamat is a hóhérok hatalmas bárdjától.

– Olyan munkára gondoltam, amiért fizetnek – könyörgött tovább az asszony.

– Amit megmondtam, azt megmondtam, és ezzel befejezettnek tekintem a beszélgetést.

– Emlékszel még arra, hogy van két lányod?

– Hogy képzeled? Hogyne emlékeznék! És éppen az ő boldog és nyugodt jövőjük miatt dolgozom, hogy nekik ne kelljen rettegniük, hogy az utcán valaki levágja a fejüket.

– A hét végére nem lesz pénzünk arra, hogy enni adjunk nekik. A hét végére elfogy a pénzünk.

– Nem érdekel. Nem kell pánikot kelteni, megoldódik valahogy. Ennél nagyobb problémák is megoldódtak a világban, én is éppen ezen fáradozom – válaszolta Imre, majd leült az íróasztalához és a jegyzeteit rendezgette.

Az asszony keserves sírásra fakadt.

– Hát már dolgozni sem lehet ebben a házban rendesen? – ordította a férfi. – Csöndre van szükségem.

A barátoktól és rokonoktól kapott kölcsönök néhány hónapig még távol tartották a családot a zálogháztól, ám egy napon elkerülhetetlenné vált, hogy az arany ékszereket és televíziót pénzzé tegyék.

Kétezer– hat tavaszának harmadik napján ismeretlen férfi csöngetett a lakásuk ajtaján.

– Tessék. Mit akar? – kérdezte Imre, miután kopott melegítőjében, lyukas pulóverében, és a zsírtól csomókban álló hajjal ajtót nyitott.

– Jó napot kívánok! – mondta az ismeretlen, öltönyös férfi mosolyogva. – Kihez van szerencsém?

– Imre vagyok.

– Áh, remek, akkor jó helyen járok.

– Hogy érti ezt? Maga talán valaki? – érdeklődött zavartan, mert nem mert rákérdezni, hogy az ismeretlen hóhér– e.

– Igen, én valaki vagyok – válaszolta nevetve az öltönyös.

– És mit akar itt?

– Beszélgetni.

– Beszélgetni? Ugyan miről?

– Magukról.

– Rólunk? – csodálkozott Imre.

– Igen.

– Tudja, valamikor én is olyan öltönyöket hordtam, mint most maga. De aztán rájöttem, hogy sokkal fontosabb dolgok is vannak az életben, mint az öltöny.

– Ez igazán nagyon érdekes, de ha megbocsát, nem pontosan erről szeretnék önnel beszélni.

– Pedig szerintem nincs ennél fontosabb.

– A bank számára igen.

– A bank? – nézett kérdőn Imre. – Miféle bankról beszél?

– Amelyiket képviselem. Beengedne? – kérdezte, majd Imrét kissé félrelökve egészen a nappaliig ment.

– Maga hóhér? – szedte össze Imre minden bátorságát a nappaliban.

– Nem, én a bank alkalmazottja vagyok.

– Miféle banké? Én nem tudok semmiféle bankról. Maga hóhér, csak nem akarja elárulni, ugye? A hóhérok sohasem árulják el valódi kilétüket, csak végzik a dolgukat, lefejezik az embereket, és kész. Maga biztosan hóhér. Drágám – szólt ki Imre a feleségének a konyhába – itt egy hóhér. Na, ugye megmondtam, hogy valóban léteznek. Ugye megmondtam.

– Tessék? – lépett be az asszony a nappaliba.

– Itt egy hóhér – ismételte Imre. – Nézd meg, látszólag ugyanolyan, mint amilyen én voltam korábban. Öltönyt hord, és nincs rajta különös ismertető jel, de az orrom kiszagolja az ilyet. Maga most azért jött, hogy lefejezzen? – kérdezte a férfi remegő hangon.

– Nem – csodálkozott az öltönyös –, én azért jöttem, mert önök ezt a lakást hitelből vásárolták meg, és a törlesztő részlettel fél éve adósak.

– Istenem! Tudtam, hogy egyszer bekövetkezik – rogyott le az asszony a fotelbe.

– Nézzék, én azért vagyok most itt, hogy valamilyen megoldást találjunk, és jelenleg nem érdemes és nem is szabad a legrosszabb esetre gondolniuk.

– Arra, hogy lefejez? – erősködött Imre.

– Átmeneti pénzzavarban szenvedünk – próbálta menteni a feleség a helyzetet, de találunk megoldást.

– Nagyszerű – válaszolta mosolyogva az öltönyös. – Akkor biztosan elfogadható feltétel, hogy harminc napon belül rendezzék a tartozást, ha nem sikerül, a bank kénytelen átgondolni, milyen módon juthat az önöknek adott összeghez.

– Nem kaphatnánk hatvan nap haladékot? – kérdezte a nő. – Addigra biztosan sikerül összekaparni a pénzt.

– Sajnálom hölgyem, alkalmazott vagyok, a feltételekről nem én döntök. Maximum harminc napot tudok ajánlani önöknek.

– Értem – válaszolta magába roskadva az asszony.

– A lényeg most az, hogy jó dolgokra koncentráljanak, legyenek boldogok, és fizessék ki a tartozásukat. Én személy szerint nagyon bízom abban, hogy ez sikerülni fog, és a legjobbakat kívánom. Már megyek is. Viszont látására – mondta, majd gyorsan távozott.

Az asszony sírva fakadt. Imre bement a dolgozószobájába. Ma itt járt nálunk egy hóhér – írta föl magának.

Pontosan harminc nap múlva az öltönyös férfi ismét becsöngetett hozzájuk, de senki sem nyitott ajtót. A harmincegyedik napon újra próbálkozott, majd a harminckettediken és a harmincharmadikon is, s mindig hasonló eredménnyel. A harmincnegyedik napon két mackós termetű férfit vitt magával, akik a csengetés után betörték a bejárati ajtót s azonnal értékek után kezdtek kutatni, de nem találtak semmit, a lakás teljesen üres volt.

A dolgozószoba felől nyöszörgés hallatszott. Az öltönyös lassan benyitott. Imre a földön feküdt, meztelen testét a jegyzetei borították be, s ezt ismételgette:

– Itt vannak, itt vannak, ők győztek.

A férfit először az intenzív osztályra szállították, majd a pszichiátriára, ahonnan tegnap engedték ki. Felesége gyerekeivel a szüleihez költözött, s beadta a válókeresetet.

****