Györgyi Judit: Árnyék
Amikor megszületett az öcsém, apám büszkén és spiccesen tért haza. Lelkesen beszélt az ő fiáról, akit Viktornak neveztek el. Viktor egyenlő győzelem, magyarázta apám. Másnap a városi könyvtárban megkérdeztem a könyvtárost, mit jelenthet a nevem. Arra gondoltam, nem hiába van ott a megszámlálhatatlan könyv között, csak szállt bele valami abból a temérdek tudásból. De ő elnevette magát, szerinte semmi különöset nem jelent a nevem, vagyis, csak azt a szerény kis lila virágot és kész.
Györgyi Judit
Árnyék
Amikor betekerték a lepedőbe, eltűnt a fehér vászon ráncai között. A hullaszállítók, két korosabb férfi, megragadva a lepedő sarkait a vállukhoz emelték. Óvatosan kiaraszoltak a keskeny szobából. A csigalépcső előtt megtorpantak. Kérdően néztek rám.
Megvontam a vállam. Nem tudtam gondolkodni. Azok ketten fújtatva elindultak. Aki elől ment, kissé megemelte a terhét. A hátulsó nem tudott lépést tartani vele. A lepedőbe csavart test bele-bele ütődött a lépcsőfokokba. Az utolsó foknál a koponya hangosan koppant.
Fél évvel ezelőtt, ősszel derült ki, hogy súlyosan beteg. Először azt hitte allergiás. Folyvást az orrát törölgette, és krákogva köpködött. Aztán egy reggelen annyira berekedt, hogy alig értettem mit beszél.
„Elmegyek a gégészetre” – susogta.
„Nagyon helyes” – válaszoltam. Már régen el kellett volna mennie, gondoltam magamban, de apa nem tűrte, ha beleszóltak az életébe.
A tüdőröntgen után az orvos szerint talán három hónapja volt hátra.
Én attól a naptól kezdve úgy keltem fel és úgy feküdtem le, hogy kegyelemért imádkoztam. Minél előbb haljon meg. Még ma! De ő csatázni akart.
Apám katonatiszt volt. Soha nem érdekelt igazán, hogy milyen rangban. Kislány koromban, ha egyenruháját viselve fogta a kezem, büszke voltam rá, mert az arra masírozó katonák feszesen tisztelegtek neki. Ilyenkor rápillantottam. Láttam az arcán átsuhanó engedékeny mosolyt, mely azonnal ellentmondást nem tűrő, parancsoló tekintetbe váltott. Rögtön megértettem, ezek az emberek az alárendeltjei, kihúztam magam, és magasra emeltem az államat. Jó volt hozzá tartozónak lenni.
Gyakran költöztünk az ország egyik pontjáról a másikba, kis katonai kolóniákban laktunk. Nehezemre esett a változtatás, kínkeservvel illeszkedtem be az új környezetbe. Mire megszoktam az új házat, az új óvónőt, az új barátnőmet, már tovább kellett állnunk. Apám tudomásul vette az áthelyezéseket, azokban soha nem talált semmi kivetnivalót. A költözködéssel járó felfordulást viszont rosszul tűrte. Anyám kedvesen nyugtatta: ”Most ott van rád a legnagyobb szükség, tehát mennünk kell, de meglátod ripsz-ropsz rendben lesz minden.” Ez minden alkalommal így is lett. Anyám imádott rendezkedni. A lakásokat frissen festve adták át nekünk, de ha valami nem volt ízlésének megfelelő, fáradtságot nem kímélve saját kezűleg festette át a neki tetsző színre. Aztán beutaztunk a városba, vagy katonai dzsippel bevitettük magunkat, és ott lejártuk a lábunkat, mire sűrű szövésű rózsás vásznat nem találtunk. Ebből varrt anyám sötétítő függönyt az ablakokra, minden költözés után újakat, mert az ablakméretek valahogy sosem passzoltak az előzőekkel. Aztán anyám hetekig elbíbelődött a passzé szegéssel, a hangulatlámpák elhelyezésével, és a lábasok súrolásával. Én mindezt olyan értelmetlen, unalmas bolondságnak tartottam, és amikor ezt közöltem apámmal, ő egyszerűen csak ennyit válaszolt: ehhez van érzéke. Apa mindig ilyen egyértelműen rátalált az igazságra. Akkor úgy láttam, őt sem izgatja különösebben, hogy a rózsák sárgák vagy rózsaszínűek-e a függönyökön. Megette a vacsoráját, elolvasta az aznapi újságot és utána, míg anyám horgolt vagy hímzett, szinte minden este mesélt nekem. De nem a nagy mesemondók könyveiből, hanem csak úgy, a kútfejéből. Ezek a mesék hős római harcosokról, legendás indián törzsekről, és világháborús nagy csatákról szóltak. Ámulva és csodálattal hallgattam őt, képzeletemben vele együtt küzdöttem a csatamezőn. Ő hatalmas volt és verhetetlen. Én bátor és hű társ.
Egyszer egy kellemes kisváros mellé költöztünk, és évekig maradhattunk ott. Apám is jól érezte magát. A katonai lakótelep egy erdő mellé épült, melynek sűrű, öreg rengetege lankás domboldalra húzódott. Szép időben jókat kirándultunk. Ott tanított meg arra, hogyan kell gyufa nélkül tüzet csiholni. És hogyan kell esővédő kuckót építeni gallyfonattal és mohával. Aztán egyszer nagyon titokzatosan megkérdezte tőlem, hogy igazán bátor lány vagyok-e. Én tisztelegve igent válaszoltam. Éreztem, hogy valami különlegesen nagy próbatétel következik. Így történt aztán, hogy egy meleg nyári napon, az izgalomtól végtelennek tűnő kocsikázás után megálltunk egy homokos tó partján. A tó egy bekerített óriási sztyeppe közepén ragyogott. Ültem a nyitott katonai járgányban, és arra vártam, hogy apám elmondja, mit kell tennem. „Most megtanítalak úszni” jelentette ki. Én megadóan bólintottam. „Ez egy tankúsztató, nagyon mély, tehát roppant veszélyes” mondta tovább. Én újra bólintottam. „Először a homokban gyakoroljuk a tempózást. Most vetkőzz le, és nagyon figyelj.” Apám is levetkőzött, hasra feküdt a homokban. Így fekve még nagyobbnak tetszett, vaskos karjai a messzeségbe nyúltak. Olyan volt, mint egy óriáspolip. Jól ment a gyakorlatozás egészen addig, amíg a vízbe nem léptem, mert akkor valami belemart a bokámba, és én sikítozva kirohantam a partra. Apám nevetett, nagy hahotával, mint mindig. Én a háta mögött reszkettem a félelemtől, és azt hajtogattam, hogy egy láthatatlan víziszörny lakik a tóban. Ő megfogta a kezemet, visszavezetett a vízhez, és kifogott egy barna páncélú kis bogarat. A bogár erőteljesen kapálódzott hosszú lábaival, és fenyegetően nyitogatta csápjait. „Látod milyen pici, és mégis milyen merész” mondta apám, és visszahajította a bogarat. Aztán megállapodtunk abban, hogy másnap folytatjuk az úszóleckét.
De másnapra minden megváltozott körülöttem. Mire hazaértem az iskolából anyám ágyban feküdt, apám épp egy kettéhajtott nagypárnát próbált a lába alá gyömöszölni. Mindkettőjükből valamiféle meghatottság áradt. Olyan érzésem támadt, mint karácsony estén, mikor áhítattal vártuk a kis Jézus érkezését. És valóban, apa elmagyarázta nekem, hogy hamarosan testvérem születik, ezért anyát kímélni kell. Nem akartam feleselni. Én soha nem kényszeríttettem arra, hogy függönyt varrjon, meg hogy lekváros kiflit süssön. Én ezek nélkül is jól megvagyok, és ezek nélkül is szeretem őt.
Az úszás már eszébe sem jutott apának, ráadásul nem sokkal később egy hónapos hadgyakorlatra indult, és rám bízta anyát. Ez jólesett. A napi bevásárlás maradt rám, no meg a mosógépből kiszedett ruhák öblítése és centrifugázása. Aztán a teregetés. Anya egyáltalán nem emelhetett.
Amikor megszületett az öcsém, apám büszkén és spiccesen tért haza. Lelkesen beszélt az ő fiáról, akit Viktornak neveztek el. Viktor egyenlő győzelem, magyarázta apám. Másnap a városi könyvtárban megkérdeztem a könyvtárost, mit jelenthet a nevem. Arra gondoltam, nem hiába van ott a megszámlálhatatlan könyv között, csak szállt bele valami abból a temérdek tudásból. De ő elnevette magát, szerinte semmi különöset nem jelent a nevem, vagyis, csak azt a szerény kis lila virágot és kész. Mikor rákérdeztem apára, hogy az én nevem, miért az ami, akkor azt válaszolta: ”Nagyanyád emlékére neveztünk el így”. És legyek rá büszke, mert nagymama nagyszerű asszony volt. Biztosan az volt, de én sose láttam őt.
Aztán egy napon a fővárosba költöztünk. Apámat előléptették, és a minisztériumba helyezték. Büszkék voltunk rá. Anyám tapsolt örömében. Nekem nem volt könnyű a kisváros után a forgatagot megszokni, de igyekeztem megfelelni. Nem nyafogtam egy percet sem. Apa megérezte a nyugtalanságomat. Egy este meglepetéssel tért haza. Aranyszínű kitűzőket, kis tankot, repülőt hozott nekem, és arra a kérdésére, hogy: na vajon mik ezek, büszkén feleltem: fegyvernemi jelzések.
Nem sokkal később országos ifjúsági bajnokságot nyertem atlétikában. Futottam, hosszú távokat futottam, szívós voltam és kitartó. De úgy éreztem, mindez semmi ahhoz képest, hogy Viktornak kibújt az első foga vagy, hogy először kakilt a bilibe. A családban az ováció Viktort illette. Ő pedig göndör, selyemfényű hajával, gurgulázó kacagásával mindenkit levett a lábáról. Én akkor már dacos tinédzser koromat éltem, és nagyon utáltam Viktort. Utáltam, mert elvette tőlem apát, aki esténként már neki mesélt. Aztán egyszer csak kiderült, hogy Viktor kézügyessége egyedülálló, szépérzeke felülmúlhatatlan, és úgy fújja a furulyát, mint senki más e Földgolyón.
Idegesített a testvérem. S ahogy teltek az évek egyre jobban. Bezárkóztam a szobámba, bömböltettem a magnót, rágtam a körmömet, miközben rémséges átkokat szórtam szegény Viktor fejére. Egy ilyen estén, mikor apám többszöri felszólítására sem nyitottam ki az ajtót, elhatároztam, hogy elmegyek otthonról. Miért ne mehettem volna el? Felnőtt nő voltam. Testnevelő tanárnak készültem. Apám beleegyezésével átkértem magamat a fővárosból egy vidéki főiskolára. S bár semmi kedvem nem volt semmihez, gőzerővel tanultam. Úgy éreztem, megbolondulok. A város amúgy kedves hely volt, tele fiatalokkal. Háromhavonta hazautaztam. Ilyenkor apám jó erősen megveregette a hátamat, és megkérdezte: „Mennyi az új rekordod?” Anyám a kedvenc ételemet főzte, és egy intim pillanatban rákérdezett: „Hogy állsz a fiúkkal?” Aztán előkerült Viktor, aki a furulyáról fuvolára váltott, és olyan meghatóan trillázott rajta, hogy a gyönyörtől felállt a szőr a karomon. Akkor elgondolkodtam: mihez is van nekem érzékem? Futok, gyorsan és kitartóan, amíg össze nem esek, mint egy ló. Tudok gyufa nélkül tüzet gyújtani, mint az ősember. Egyszerű vagyok, mint a fűmag.
Visszatérve anyám kérdéséhez, a fiúkkal sehogyan sem álltam. Hiába vettek körül kiváló sportolók a főiskolán, egyikükben sem éreztem az apám féle eltökéltséget. Nyafogtak, ha esett az eső, káromkodtak, ha tűzött a nap, és ha valami nem sikerült, sosem ők tehettek róla. Meg aztán, nem az a típusú lány voltam, akiért eszüket vesztve versengtek a férfiak. „Szép nyúlánk az alkatod” mondogatta olyankor anyám, ha fitymálva kijelentettem, hogy olyan hosszú és lapos vagyok, mint egy vonalzó. Ha mégis mellém csapódott valaki, az alacsonyabb volt nálam, és ez engem feszélyezett. Begörbítettem a hátamat, nyakamat a vállaim közé húztam. Úgy éreztem magamat, mint egy púpos zsiráf.
Teltek az évek, tanár lettem egy kis faluban. Nagyszerű emberek között éltem. Lett egy kis gazdaságom, kecskékkel és juhokkal foglalkoztam. Szerettem azt az életet. A gidák első leheletét. A tenyeremből áradó trágya szagát. A macskához bújó éjszakát. Mindez én voltam magam.
Viktor külföldre költözött, és fergeteges sikereket aratott. Feleségül vett egy ázsiai lányt, aki maximálisan kiszolgálta őt. Tulajdonképpen büszke voltam rá, és szeretettel gondoltam szőke loboncos fejére.
Hosszú évekig nem találkoztunk, lekötötték az örökös turnék. De bármerre járt a világban, csodásan szép képeslapokat küldött narancsszínű homokkő hegyekről, és jáde zöld tengerekről. Mindig úgy kezdte rövidke beszámolóját: ”Drága Testvérem!”
Anyám temetésén láttam őt legutóbb. Késve érkezett, már hantolták a földet a koporsóra. Megcsókoltuk egymást, és ő sírva fakadt. Még soha nem láttam férfit sírni. Megható volt, a szívem majdnem kettéhasadt.
Amikor anyám beteg lett, mindent felszámoltam vidéken, a fővárosba költöztem. Elfoglaltam a régi gyerekszobát, ahol annyit kínzott a féltékenység. Anya a szívével gyengélkedett, nem szenvedett. Csak az bántotta, hogy nem tud nekünk süteményt sütni. Álmában érte a halál. Szép volt még úgy is, hogy már nem volt benne élet. Másnap a tükörbe néztem, anyámat kerestem. Egyáltalán nem hasonlítottunk egymásra.
Váratlanul ért apám betegsége. Nem emlékszem rá, hogy bármikor beteg lett volna. Stramm volt, sosem panaszkodott. Mikor kiderült, hogy rákos, felhívtam Viktort, aki épp a tengerentúlon szerepelt. Megígérte, hogy azonnal hazautazik. Különféle gyógyteákat hozott, mindet erre az átkozott bajra. Apa kijelentette: a „lő-bástyán” akar meghalni. Így nevezte az ő kis birodalmát, a keskeny, lőrésszerű ablakos padlásszobát. Én a kedvébe akartam járni, és haptákba vágtam magam. Viktor később azt mondta, ne bohóckodjak, ilyenkor nem illik. Nagyon bántott, hogy nem értette miért tettem így. Ennyire nem ismerte volna apánkat?
Naponta többször meleg vizes szivaccsal átsimítottam egyre száradó testét. Zavarba jött, ha a nemi szervét törölgettem. Akkor döbbentem rá: most látom őt először meztelennek. A napok egymásba mosódtak, reggel után egyszer csak éjszaka lett. Egy alkalommal azt mondta nekem, hogy igazi ápolónő vagyok. Aztán egyik napról a másikra szinte eltűnt. Már az oxigénpalack is testesebb volt nála. Amikor a halál ráült az arcára, még volt annyi ereje, hogy magához intett. Egészen közel kellett hajolnom hozzá, hogy megértsem: egy levélről beszél. Egy levélről, amely a régi tiszti zubbonya zsebében lapult. Megígértem neki, hogy majd egyszer elolvasom. De ő, talán utolsó erejével, a takaróra csapott, és rám parancsolt: most!
Apa szekrényéből enyhe levendulaillat áradt. Ez még anyám gondoskodóan odahelyezett molyirtó lapkájának végső lehelete volt.
Remegő kézzel nyitottam fel a borítékot, el sem tudtam képzelni, mi lehet benne. Apám szögletes kézírásával egy viszonylag rövid levelet találtam, melyben tudatta velem, hogy én nem az ő lánya vagyok. Hogy én az anyám lánya sem vagyok. Hogy engem icipici csecsemőként örökbe fogadtak. Hogy nyeszlett kis béka voltam, de lám, így együtt, megmutattuk a világnak, hogy igenis, ember lett belőlem. És hogy mindezt feltétlenül tudnom kell.
Amikor a hullaszállítók betekerték a testét a lepedőbe, Viktor zokogva rohant le a csigalépcsőn.
Györgyi Judit 1959-ben született Budapesten. Az újpesti Könyves 
Kálmán Gimnázium orosz–angol tagozatán érettségizett. Kozmetikus mesterként dolgozott. Az írás néhány éve foglalkoztatja, azóta költők és írók által vezetett képzéseken vesz részt. 2005-ben „Kép a versben” címmel közös kiállítást rendeztek Kemenes Katalin festőművésznővel. Első kötetét Bolyongás címmel az Edition nove Kiadó adta ki. (Bp.2011.)
Kálmán Gimnázium orosz–angol tagozatán érettségizett. Kozmetikus mesterként dolgozott. Az írás néhány éve foglalkoztatja, azóta költők és írók által vezetett képzéseken vesz részt. 2005-ben „Kép a versben” címmel közös kiállítást rendeztek Kemenes Katalin festőművésznővel. Első kötetét Bolyongás címmel az Edition nove Kiadó adta ki. (Bp.2011.)