Modern mágnások - Ugron Zsolna Úrilányok Erdélyben című regényéről
Az Erdélybe beleszerelmesedő, származása révén oda hazataláló hősnő történetében Ugron Zsolna egyfelől felvonultatja a modern lányregények kliséit, ugyanakkor igazi kincsesládikókat nyitogat a családi történetek tárából. – Laik Eszter írása.
Modern mágnások
Ugron Zsolna Úrilányok Erdélyben című regényéről
A szépség-gazdagság-gondtalanság szentháromságának áldásait élvező hősnő részben riporteri munkájának köszönhetően csöppen vissza abba a világba, amelyből gyerekkorában, a Ceauşescu-rezsim idején, családjával együtt elmenekülni kényszerült. Az újságírónő lelkiismeretét a Bécsben élő rokon, a nyolcvanon túl is fiatalos Ízi néni ébresztgeti a kolozsvári New York-ban kávézgatva. A főhős, Anna több éve nem járt már a városban, s nagynénje szerint épp ideje, hogy tévés stábjával filmet forgasson a régi erdélyi kastélyokról. „Húzni egy vonalat, túllépni és lubickolni az életben Budapesten, az nem kunszt” – fogalmazza meg az idős rokon, aki a fizikailag ugyan emigráns, de lélekben mindvégig otthon maradó erdélyiek képviselője. A hosszú éveken át segélycsomagokkal ingázó, jótékonysági adományokat csempésző, magas, karcsú asszony mintegy megtestesítője egy angyali szimbólumnak, a személyes és közösségi túlélés külföldi segítőinek a háború utáni évtizedekben.
A történet azonban nem csak egyszerűen szembeállítja a budapesti létformát és a szociokulturális zárványként megmaradt erdélyi települések életét. Ugron Zsolna regényének népes seregét a hajdani erdélyi arisztokrácia leszármazottai teszik ki: a 20. századi történelem kataklizmáit átvészelő, még utolsó tanúként élő nagy öregektől a kozmopolita huszonévesekig. Az utódok jó része Nyugatra emigrált: Németország, Ausztria, Svájc, Franciaország egyaránt otthonát jelentheti e hajdani menekülőknek. De még India is: így állhat elő olyan furcsaság, hogy Gábornak, a távoli unokatestvérnek, aki Németországban nőtt fel, majd évekig Londonban élt, anyai ágon indiai színekkel lett tarkább a származási vonala.
A mégoly távoli rokonok meglepően erős összetartásának a magyarázata is megtalálható a regényben: a régi nagy erdélyi családok messze voltak Bécstől, „rátartiságukban”, büszkeségükben csak minimálisra szorították az érintkezést az udvarral. Házasságaik többnyire egymás között köttettek, akár távoli unokatestvérek között is. És éppen az Ízi-nénik makacs hagyományőrzésének, például bécsi báloknak köszönhető, hogy a nagyvilágba szakadtak, mint Gábor is, most a visszatérés mellett döntenek.
Gábornak és a hozzá hasonlóknak a hovatartozás- és a származástudat csupán az alapot jelenti az üzleti és életmódbeli megfontolásokhoz. Boldogan szeretnének élni, és Erdélyben fantáziát látnak ehhez. Ahogy az egyik fiatal rokon, Endre fogalmazza meg: „Neked igazán értened kéne, hogy ez nem valami hóbort, mi úgy nőttünk fel, hogy ez volt Atlantisz, az elveszett világ, mi nem tündérmeséket hallgattunk tátott szájjal, hanem a nagyapám meg Pólika történeteit, az ő Erdélyük volt a meseország, és most tessék, Szent György, itt a sárkány, mehetsz harcolni, szerezd vissza, építsd fel. Szerinted nem lennék hülye, ha ehelyett Budapesten valami multinak próbálnék minél több pénzt keresni?” Gábor erdő-visszaszerzési próbálkozásait is sokkal racionálisabb indokok mozgatják a puszta érzelmeknél: „…annyit úgysem tudtam volna Londonban keresni, negyvenéves koromig sem, amennyit majd az ér.”
A regény igazi ízét – s annak a megízleltetését, hogy mégis mi vonzza vissza a fiatalokat a ma már nem sok komforttal kecsegtető világba – a családi legendárium történetei szolgáltatják. Igaz vagy tán-mégsem-így-volt mesék az óvodaalapító Kleo néniről, Bubi bácsiról, a szenvedélyes vadászról, a „visszafelé” ebédelő Sophie konteszről, vagy a postással cicázó vénkisasszony Baba néniről... Ezek a regénybe ékelt anekdotikus elemek mind nyelvileg, mind tartalmilag felülmúlják a kerettörténetet; a jelenben felbukkanó karakterek csak halovány másai a megszólalásig eleven vonalakkal-színekkel megrajzolt múltbéli alakoknak. A nyelv lehetne a híd a két világ között, de nincs kellően felépítve: csak olykor, egy-egy villanásra kapunk némi ízelítőt az eredeti, hangulatos megnyilvánulásokból: X és Y „nem egyeznek” egymással, a disznóvágás után „orjosleves” az egyik fogás, a festék a keverésnél „kéri még” a pirosat, a cipő „nem talál” a nadrághoz. Pedig az olvasó „kérné még” ezeket a szavakat – élmény a szemnek és a fülnek.
Bár a birtokvisszaszerzésekkel megnyíló üzleti lehetőségek a tehetős nyugati emigráció képzeletét alaposan megmozgatják, az oly sokáig megműveletlen föld, az elhanyagolt épületek, a gazdátlanság átkai, nem beszélve a több évtizedes nyomorúságról sokkal nagyobb feladat elé állítják a vállalkozó szellemű fiatalokat, mint azt kezdeti lendületükben sejtik. E dilemma a regény végén sem oldódik meg, noha a kötelező gyakorlatra emlékeztető happy end optimista jövőképet sugall, de inkább csak úgy, mint a hollywoodi filmekben. Az olvasó sejti, hogy a valóság azért még sok megpróbáltatást tartogat a hősök számára, amennyiben a maradás mellett döntenek.
(Ulpius-ház Kiadó, 2010)
Laik Eszter
