Köves Viktória: Negyvenhárom
István orrából dőlt a vér, de nem szólt. Próbálta volna meg, apám kitapossa a belét. Anyám nem volt otthon. Azon a szombaton is piacra ment reggel, mint mindig. Persze, én voltam a hülye, mert kint felejtettem a levelet. Előző éjjel írtam Istvánnak. Kint a konyhában. Ottfelejtettem. Apám elolvasta, aztán amint beléptek az ajtón Ágival, bemosott egyet a nagybátyámnak. Aki valójában nem is az. Nagymama a nappaliból rohant ki, hallva, hogy István a földre zuhan. Apám ordított: – Te állat! Meggyaláztad a lányomat?! Te állat, te!
Köves Viktória
Negyvenhárom
Negyvenhárom éves vagyok. Holnap halottak napja. De ez nem érdekes igazából. Csak ma belenéztem a tükörbe, és hirtelen eszembe jutott István. Hogy negyvenhárom volt. Én tizenhat. De ez se számít. Mármint hogy én tizenhat. Csak hogy ő negyvenhárom. Akkor. Annyi idős volt, mint én most.
A tükörben egy középkorú nő arcát láttam, és arra gondoltam, hogy mégsem értem. Régen azt hittem, hogy egyszer majd, ha eljutok oda, érteni fogom, de nem. Annyi vagyok most, mint ő volt, és hiába. Húsz éve nem gondoltam arra, ami történt, de most, hogy annyi lettem, mint ő volt akkor, eszembe jutott. Váratlan és meghökkentő volt a párhuzam: a korunk. Magamat értem. Most is. Csitri kamasz, lázadó, tisztázatlan vágyakkal. Elkerülhetetlen volt, hogy beleszeressek. De negyvenhárom évesen ő mi a fenét akart? Mit remélt? Néztem a tükörben az arcomat és nem értettem most sem. Pedig ha van pillanat, akkor ez lehetett volna az.
Nem haragszom rá, megkapta a büntetést. Nagybácsi nem folytathat viszonyt az unokahúgával, mert abból botrány lesz, meghurcolás. Lett. Igazából nem a nagybátyám, hanem nagynéném férje volt. Apám húgának a férje. Volt. Amikor kipattant a botrány, Ági elvált tőle. Aztán került engem. Az Ági. Három évvel később találkozott Jánossal és elköltöztek egy másik városba. Szerintem igazából másik földrészre szeretett volna, de nem tudott. Tanult volna meg angolul, akkor biztos könnyebben sikerül.
Apám bemosott Istvánnak, és csak azért egyet, mert nagymama lefogta. – Ne csináld, Marcikám, ne csináld! – mondta sírós hangon. – A végén bajod lesz belőle!
István orrából dőlt a vér, de nem szólt. Próbálta volna meg, apám kitapossa a belét. Anyám nem volt otthon. Azon a szombaton is piacra ment reggel, mint mindig. Persze, én voltam a hülye, mert kint felejtettem a levelet. Előző éjjel írtam Istvánnak. Kint a konyhában. Ottfelejtettem. Apám elolvasta, aztán amint beléptek az ajtón Ágival, bemosott egyet a nagybátyámnak. Aki valójában nem is az. Nagymama a nappaliból rohant ki, hallva, hogy István a földre zuhan. Apám ordított: – Te állat! Meggyaláztad a lányomat?! Te állat, te!
Ági sírt, nem mozdult. Meredten bámulta Istvánt, ahogy 
tápászkodott fel a földről. Apám, a bátyja, akkor kezébe nyomta a levelemet. Hogy olvassa el. Nem írtam benne semmit. Csak azt, hogy szeretem. És hogy nem felejtem soha azt a délutánt a Bodrog partján. István engem nézett, Ági olvasta a levelet, aztán kifordult az ajtón. Hetekig nem láttuk, azt is a szomszédok mesélték, hogy István elköltözött. Akkor apám rám nézett. Nem féltem. István azt mondta, szeret. A Bodrog partján, lent a holtágnál, a kanyarban. A bokrok hangja, mintha sírna a város. Azt mondta, szeret. Megölelt. A nyakamat simogatta. Nem fájt. Gyengéd volt. Alám terítette a kabátját. Azt mondta, szeret. Kék szeme hatalmasra nyílt.
tápászkodott fel a földről. Apám, a bátyja, akkor kezébe nyomta a levelemet. Hogy olvassa el. Nem írtam benne semmit. Csak azt, hogy szeretem. És hogy nem felejtem soha azt a délutánt a Bodrog partján. István engem nézett, Ági olvasta a levelet, aztán kifordult az ajtón. Hetekig nem láttuk, azt is a szomszédok mesélték, hogy István elköltözött. Akkor apám rám nézett. Nem féltem. István azt mondta, szeret. A Bodrog partján, lent a holtágnál, a kanyarban. A bokrok hangja, mintha sírna a város. Azt mondta, szeret. Megölelt. A nyakamat simogatta. Nem fájt. Gyengéd volt. Alám terítette a kabátját. Azt mondta, szeret. Kék szeme hatalmasra nyílt.Apám felém fordult. Nem féltem. István még mindig engem nézett, orrából folyt a vér, lefelé a szájára, aztán az állára, végül lecsöppent a fehér ingre is. Mindig fehér inget vett, ha nagymamához jöttek látogatóba. Kék szeme hatalmasra nyílt. Mintha mondani akart volna valamit. Apám felém fordult. Akkor tört el az orrom. Szépen meggyógyult, nem látszik, hogy egyszer eltört. Néztem a tükörben, de nem látszik. Tényleg nem.
István hozzám akart lépni, de nagymama elé állt: – Takarodj innen!
Nem tudtam, hogy nagymama képes erre. Erre az éles, hasító hangra. Vijjogott. Apám lépett egyet, de nagymama a mellkasára tette a kezét. Ugyanazzal az éles hanggal: – Nem!
Nagymama, az én törékeny, kicsi nagyanyám ott állt a két férfi között, két keze a két férfi mellkasán, maga volt a távolság. István engem nézett. Le nem vette rólam a szemét. Apám Istvánt nézte, keze ökölbe szorult. Nagymama nem nézett senkire.
– Takarodj innen! – ismételte, olyan halkan, mint a halál.
István kilépett az ajtón és elment. A konyhaablakból láttam a hátát. A mosogatóhoz mentem, megmosni arcom a vértől. Aztán az orvos. Nagyanyám kísért el. Nem szólt hozzám az úton. Mondtuk az orvosnak, hogy elestem.
Mire hazaértünk, anyám már főzött. A szeme piros volt és nem szólt hozzám hetekig. Arról, ami történt, soha nem beszéltünk.
Nézem arcom a tükörben és azon gondolkozom, hogy ennyi idős volt, mint én most. A nagybátyám. És hogy mit akart. Mit remélt?
Férjnél vagyok, két gyönyörű gyerekem iskolába jár. Okosak, jól tanulnak. A munkámat szeretem. A férjemet is szeretem. Nagymama meghalt tíz éve. Egyszer levelet kaptam. Annyi állt benne: „Bocsáss meg!”. Se aláírás, se feladó, se semmi. Apám, mióta nyugdíjba ment, minden nap horgászik a Bodrog partján. Délben hazamegy, ebédel, aztán alszik egyet. Délután tévézik. Anyám melléül. A férjem is szereti a tévét, melléülök esténként én is. Szeretem a férjem. A gyerekeimet is szeretem. A munkámat is.
Néha hallom, ahogy sír a város.
*******************************
Kapcsolódó:
