Ugrás a tartalomra

 

Mintha otthon lettem volna – Magyar fotós ujgurok között

Az egyik legismertebb magyar fotós, Eifert János három alkalommal is járt Kínában. Az alábbi beszélgetésben nemcsak pályakezdéséről mesél, hanem arról is, hogy milyen hasonlóságokat fedezett fel az ujgurok és a magyarok között. Emellett képet alkothatunk arról, milyen politikát folytat a kínai állam az ujgurokkal szemben, és megtekinthetik az ott készült fotók egy részét is.

 

 

 

Mintha otthon lettem volna

Magyar fotós ujgurok között

 

WST: Ismert, hogy a fotográfusok sokat utaznak, sok képet készítenek, de meglehetősen ritka eset, hogy éppen ujgur földre jut el a magyar fényképész. Hogyan került Kasgar, a Taklamakán sivatag, a Tárim-medence  vidékére?

Eifert János: Távolabbról közelítve a választ, érdekes dolog történt velem. Négy évtizede fényképezek. Tizenhét éven át a Honvéd együttes táncosaként egy olyan művészetet műveltem, amit nagyon szerettem, és egyben kenyérkereső foglalkozásom is volt. Nagyon sokat utaztunk, itthon is bejártuk az ország kevésbé ismert zugait is.

WST: Ha valaki nem ismerné az együttest, milyen táncról van szó?

EJ: Elsősorban néptánc, de a Honvéd együttesre jellemző volt az újszerű formanyelv, kísérletezés, és a táncművészet más műfajaiban is meglehetősen jártasak voltunk.

WST: Mennyire gyakori, hogy egy táncosból fotós lesz?

EJ: Valójában nem tudok más ilyen párosításról, pedig kézenfekvő, mert a művészek, így a táncosok is sokat utaznak, s közben – ez ma már főleg a digitális kameráknak köszönhető – könnyen tudnak fényképezni. Én is így kezdtem a turnékon fotózni, és szokás volt, hogy a turné befejeztével az elkészült képeket körbeadtuk, fölkínáltuk vásárlásra is. Albumot szerkesztettünk, képeslap nagyságban beletettük a képeket, az körbejárt a művészek körében, és ki-ki odaírta ceruzával a nevét: hogy én most ebből a csoportképből kérek, vagy le vagyok fényképezve az Eiffel-toronnyal a hátam mögött, akkor odaírom a nevemet. Azt vettem észre, hogy egyre több olyan kép alá írják a nevüket, mikor rendelnek fotót, amin ők nincsenek rajta. Elkezdtek bíztatni, hogy: ha te ilyen jól fényképezel, küldjél pályázatra! Akkor biztatásukra – ez 1968-ban történt – Békéscsabán a Premfotó Kiállításon egy táncos képemmel vettem részt, és második díjat nyertem. Egy békéscsabai második díj – mondhatjuk, nem nagy dolog, de olyan ösztönzést adott nekem, hogy elkezdtem komolyan tanulni, szemlélődni, kiállításokat látogatni, folyóiratokat, szaklapokat megvenni; s a könyvtárba is beültem, hogy többet tudjak a fényképezésről. Elkezdtem küldeni, először kis hazai pályázatokra, kiállításokra, aztán nemzetköziekre, és ott tartottam már a végén, hogy külföldön nagyobb ismertséggel bírok.

WST: Ha jól emlékszem, az első online fotómagazint is Ön indította el.

EJ: Igen, sok mindenbe belevágtam.

WST: Fontosnak tartotta a digitális fotózás megjelenését; nem nyilatkozott róla elutasítóan, sőt, támogatta, és érdekében különböző fórumokat indított.

EJ: Igen, úgy gondoltam, hogy bármi, ami a tudásunkat gyarapítja, az csak hasznos lehet, és úgy tekintettem a digitális fényképezésre, mint egy eszközre, hogy többet tudjunk megmutatni a világból. Sok vita volt ekörül, sokan elsiratták a hagyományos fényképezést, az ezüst alapú fotók korszakát. Mégis egyre inkább fölértékelődik a jó mű, a jó kép, függetlenül attól, hogy digitális vagy analóg technikával készült. És szerintem ez is ugyanúgy van, mint annak idején, hogy a szeléncellás fénymérőt Riszdorfer Ödön feltalálta, és a Kodak megbízásából le is gyártatta, aztán ezek beépültek még a háziasszonyoknak szánt fényképezőgépekbe is. Annak idején ez nagy port vert föl, és ott is mondtak mindenfélét; látjuk a világ fotóiparának nagy seregszemléjén, hogy mindig van valamilyen újdonság, meglepetés, amelyről kétes értékű vélemények is születnek. Ma már olyan természetes dolog, hogy autofókusz van beépítve a fényképezőgépbe, függetlenül attól, hogy digitális-e vagy analóg; mert az élességállítást megkönnyíti. Nem is ez a lényeg, hangsúlyozom; a digitális technika egy eszköz, amivel lehet élni vagy nem élni, de ugyanaz a célja: hogy technikai-esztétikai vonatkozásban élvezhetőbb, jobb képeket hozzunk létre.

WST: Térjünk rá az ujgur-anyagra – itt egy nagyon komoly sorozatról beszélünk, amelyet honlapján is megtekinthet az érdeklődő s, amely egy az egyben tematizálja az ujgur helyzetet is. Akár azok a képek, amelyek a tradicionális kultúrát mutatják be, akár azok, amelyeken olajfúró tornyok, metropoliszok láthatók… De térjünk vissza oda, hogy hogyan jutott ki egyáltalán Kínába?

EJ: Ahogy említettem, külföldön éppen szép ismertséggel bírok, a Chinese Photography Association – a Kínai Fotográfusok Társasága – meghívott, először 2002-ben, az országukat fényképezni. Tulajdonképpen már akkor a világ minden tájáról, különböző országokból hívtak meg fotósokat, akik együtt dolgoztak a legjobb kínai fotósokkal, és célzottan egy-egy földrajzi területet – akkor a Henan-tartományt – fényképeztünk. Ennek a sikere később újra elhatározásra bírta őket, közelgett az olimpia, és 2006-ban megint úgy gondolták, hogy a legjobb, ha Kínát a külföldi fotográfusok szemével adják vissza. Volt a csoportomban kanadai, norvég, olasz, és Magyarországot képviselve társammal tizenötezer kilométert jártunk végig, kocsival természetesen. Repülővel tizenkétezer kilométert tettünk meg, gyalog pedig ki tudja, mennyit, mert a Taklamakán sivatagtól a Tarim-medencén át egészen a Tien-san hósipkáiig a legkülönbözőbb helyzetekben fényképezhettünk. 2006 azért is volt érdekes ebből a szempontból, mert ekkorra már kínai részről nem voltak olyan elvárások, mint mikor az egykori Szovjetuniót ábrázoló képeknél elvárták, hogy egyfajta glóriát fessünk az ábrázolt téma köré. Még azt is megengedték, sőt, segítséget kaptunk, hogy a valódi, az igazi Kínát – történetesen ekkor a nyugati tartományt, Hszincsiangot végigfényképezzük. Ez a tartomány nemcsak azért a legnagyobb, mert négyzetkilométerekben is ez olvasható ki a számokból. Hanem ott, az Ujgur Autonóm Területen olyan emberek élnek, a hozzá tartozó, sőt, velük együtt élő tadzsik, üzbég, mongol, azerbajdzsán népmaradványokkal, akik egyfajta kultúrát, tradíciót őriznek évszázadok, évezredek óta, és csak éppen a határvonalak változásával történhetett, hogy hol ide, hol oda, hol ebbe, hol abba az országba tartoztak. De ők, ahogy személyesen tapasztalhattam, őrzik az ősi kultúra gyökereiből táplálkozó hagyományokat, és részt vesznek természetesen abban az életben, ami ma Kínára jellemző. Kína nem egységes nyelvi, népi, faji szempontból. Történetesen Hszincsiang tartománynak a kínai lakosság 41%-át teszi ki, az ujgurok 45%-ban lakják a területet, és osztoznak a többi: a mongol, azerbajdzsán stb. népekkel.

WST: A képei igen-igen sok arcú és sokszínű életet mutatnak be. Feledhetetlen az a kép, amely Kashgart mutatja felülről, homokvihar után. Mit tapasztalt az ujgurokkal kapcsolatban?

EJ: Azt el kell mondanom, hogy a kommunikáció könnyű is volt, meg nehéz is. Én sem a kínai nyelvet, sem az angolt nem beszélem szinte semmilyen fokon, mégis, valami csoda történt, mert ezekkel az emberekkel nagyon jól meg tudtam értetni magamat. Nagyon jól el tudtam beszélgetni – tulajdonképpen furcsa dolog, hogy ezt mondom – az ujgurokkal. Ez a beszélgetés persze a képírás, képolvasás szintjén is értendő, mert az ember letapogatja a környező világból azokat az információkat, amiket szavakban is meg lehet fogalmazni: hogy az emberek arcán tükröződő belső jellemvonások, az ember és környezete, társadalmi helyzete, a munkája, az élete, a család, a munkahely, a közlekedés területén nagyon sok olyan rokonságot véltem fölfedezni, ami meg is döbbentett.

WST: Mondjon egy-két konkrét példát!

EJ: Hogy lehet az, hogy sétálok fotós kollégáimmal az Ürümcsi nagybazárban, beszélünk akármilyen nyelven – az egyik éppen németül beszélt – és az árusok kiszúrták, hogy magyar vagyok. Testvérként, örömmel fogadtak, elkezdtünk beszélgetni, érdeklődtek; furcsa módon még azt is megkérdezték, hogy megtalálták-e Atilla sírját, s valóban többrétegű koporsóba temették? S az a könyv, ami a közös történelem emlékeit vagy adatait tartalmazza, megkerült-e? Kezdték mondani, hogy ugye nekem nem is kell, hogy mondják, hogy valamikor egy nép voltunk, és a népvándorlás során elindult az ujgur népek nagy törzse, a nagyobbik rész Hszincsiang tartományban telepedett le, a kisebbik rész pedig továbbvándorolt a mai Magyarország területére, érkezvén a Kárpát-medencébe, s tulajdonképpen mi ujgurok vagyunk, testvérek. Aztán kezdtem hozzáolvasgatni, tanulni, s megtudtam, hogy Bartók is foglalkozott evvel, ő zenei vonatkozásban vélte felfedezni a hasonlóságot, például a pentatóniában. De ami zenét hallottam meg táncot láttam – engem is belevontak – éreztem, hogy a véremben van, mert egészen könnyen meg tudtam tanulni az ujgur táncokat.

WST: Főleg ilyen táncos múlttal.

EJ: Igen, de más táncokat is próbáltam megtanulni korábban és az nem ment ilyen magától értetődően. A legfontosabb az volt, hogy nem azért, mert Kiszely akadémikus is ezt meg azt mondta, hanem én éreztem azt, hogy itthon vagyok. Ez furcsa dolog, s a képeimen pontosan ezt próbáltam visszaadni, mert a jelek, amik egy népről a lényegét írják a környezetbe, akár a kapuk, a lakatok, a zárak mind-mind szimbolikusan vagy akár konkrétan tükrözik az ottani emberek keze nyomát. Sorozatot csináltam a kapukról, zárakról, lakatokról, és azt vettem észre, hogy ahogy a házszámot fölírják, amilyen színeket használnak, mintha a szülővárosomban, Hódmezővásárhelyen járnék, pedig ez más stílus, meg nem szó szerint értendő. Fazekasműhelyben is járva rögtön azt fedeztem föl, hogy ugyan a technológia mindenképp ugyanaz, a fazekas agyagból gyúrja, készíti az edényeit, de a mozdulatokról, a lábmozdulatokról is akár eszembe jutott, hogy éppen Hódmezővásárhelyen fényképeztem néhány éve egy hasonló művészetű-mesterségű embert, és ugyanúgy formálja az agyagot, illetve a motívumok is nagyon sok hasonlóságot mutatnak. Elvittek minket egy olyan múzeumba, mely néprajzi múzeumnak mondható, és ott például volt egy esküvői csizma, gyönyörű, hímzett munka, amit erre a különleges, ünnepi alkalomra készítettek és viseltek – és ha nem tudnám, hogy éppen Kasgarban vagyok, akkor azt hinném, hogy ezek matyó motívumok. Még a színek harmóniája is döbbenetesen hasonló volt.

WST: Milyennek látta az ujgurok és a kínaiak viszonyát?

EJ: Az ember lakva ismeri meg a másikat. Hogy ott lakhattam hosszabb időn keresztül, azokat a nem hivatalos iratokat is észrevettem, átélhettem, mint akár az ember véletlenül egy másik étterembe nyit be, eltéveszti a házszámot, és nem a protokollnak megterített asztalokkal és emberekkel találkozik; meg hát a vidéki utakon nem mindenhol voltak olyan éttermi és szálláslehetőségek, melyek a nyugati turisták életszínvonalát célozzák meg. Volt olyan hely, ahol még a minimálisan elvárható körülmények sem voltak meg, beülhettünk az ujgur emberek közé. Tulajdonképpen ekkor éreztem rá igazán a lényegre, történetesen arra, hogy ugyan a feliratok is, nemcsak az úteligazító táblák és a különböző intézmények táblái kétnyelvűek, arab és kínai – bevallom én nem tudok különbséget tenni, hogy az arabok, az ujgurok meg a kazahok hogy írnak. Ez hivatalosan is deklarált dolog volt, és azt láttam, hogy a munkaleosztásban – az utcaseprő, vagy a buszsofőr, aki a hétköznapi közlekedésben állt a dugó kellős közepén, azok mind ujgur emberek voltak. A kíséretünkben lévő emberekkel: az idegenforgalmi hivatal vezetőivel, akik mellesleg nagyon szimpatikus emberek voltak, velük is volt alkalom beszélgetni, és utaltak arra, hogy a békés felszín alatt milyen forrongás, milyen mozgások vannak. Ugyan már ’53 óta nagyon sokat változott a légkör, a politikai szándék, de hát tudjuk, hogy nagyjából ’53-ban kezdődtek azok az erőteljes kitelepítések, amelyek úgymond kulturális tapasztalatcsere indokával egy kasgari vagy Ürümcsiből származó családot Sanghajba transzportáltak. Az is világossá vált, hogy itt a függetlenség, bár Ujgur Autonóm területnek hívják, még nem igazán jelenti az önállóságot. Arra igazán csak – ezt is inkább az újságokból olvastam – „szélsőséges csoport” törekszik, hogy egy önálló országot követeljen ennek a népnek. A 21. században igazán értelme sincs, mert nagyobb összefogásokra törekszenek inkább a világban, mint akár az Európai Unió vagy az Egyesült Államok, vagy léteznek példák szerte a világban. Szóval inkább arra törekszenek, hogy a határokat lebontsák, és a kulturális, gazdasági és pénzügyi cserék, kapcsolatok működjenek, felgyorsultabb állapotban.

WST: Talán inkább kulturális autonómiára vágynának, például hogy ujgurul tanulhassanak az iskolában, amire jelenleg nincs lehetőségük. Komolyan félnek attól, hogy néhány generáció múlva az ujgur nyelv el fog eltűnni. Ami pedig a forrongásokat illeti, nyilván mi, magyarok sem örülnénk neki, hogyha ezentúl csak angolul vagy németül lehetne az iskolában beszélni, s a magyar nyelvet el lehetne felejteni, márpedig egy hasonló méretű népről van szó. Az, hogy ennek a rokonságnak van-e alapja, vagy sem, számomra mindmáig nem egyértelműen bizonyított dolog. De az tény, hogy akár Bartók Béla, akár Stein Aurél foglalkozott eddig velük, s amiket maga elmondott ebben az interjúban, azok mind olyan ügyek, amelyek sokkal mélyebbek. Ennek a kiállításnak azért örültem, hogy egyáltalán létrejött. Mikor lesz legközelebb kiállítása?

EJ: Különböző témákban gondolkodom, ennek a kiállításnak a címe egyébként Kína selyemút, finoman célozva arra, hogy nem akarom, mint elefánt a porcelánboltban, érvényesíteni az elképzeléseimet, és ezt szavakban is deklarálni – nézzék meg az emberek a kiállítást, és a Kína selyemút cím alatt megtalálják a lényeget. Ezek a képek Marco Polo útját ugyanúgy végigjárva valójában az ujgur emberekről, az országukról, a környezetükről szólnak. Nem akartam érvényesíteni szabadelvű gondolkodásomat, valójában a szeretetet, barátságot próbáltam a képeimen keresztül éreztetni, és azt, ahogy én ezeket az embereket látom. Mi tagadás, nagy élmény volt velük találkozni, és szülőföldemet, Hódmezővásárhelyt juttatta jó néhány helyszín az eszembe. Talán ezért is vagyok egy kicsit elfogult, mert Hódmezővásárhely az egyik nagy tanyavilággal rendelkező város volt, ahol a paraszti kultúra nemcsak a mezőgazdasági művelésben, hanem kifejezetten a művészi kifejeződésben is érvényesült.

 

Fotók: Eifert János

A fotósról a portrékat és az interjút készítette Weiner Sennyey Tibor. Technikai munkatárs Stenszky Cecília.

 

EIFERT János - alkalmazott fotós, fotóművész (Hódmezővásárhely, 1943. május 8.–) - 1960-1977: a Honvéd Táncegyüttes hivatásos táncosa. A külföldi turnékon kezd fotózni 1968-ban. 1977-ben a Lobogó; 1978-1988-ban a Búvár fotóriportere; 1993-ban a Boom képszerkesztője. Az 1970-es években kísérleti tévéprodukciókat készít, -1°C elektronikus balettfilmje a montreaux-i fesztivál különdíját kapta. 1984-ben a Sebesvíz Workshop művészeti vezetője; 1991-ben a Munich MultiMedia Festivalon a legjobb fényképezés díját kapta; 1993-1997 között a Nimród Fotóklub elnöke; 1997-ben a Magyar Fotóművészek Szövetségének elnöke. Munkásságát nem lehet egységes stíluskategóriákba rendezni, sokféle irányban próbálkozik. Tánc-, aktfotói, természetképei és alkalmazott fotói alapozták meg ismertségét.  1985-től diaporámákat is készít, ezekkel több díjat nyert külföldön.

Kapcsolódó:

Elveszett testvéreink nyomában - Ujgur Pen-konferencia Budapesten

  Ujgur-konferencia Budapesten (Program)
Eifert János fotóművész honlapja
 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.