Az ördög cigarettája

A verseket Szabó Detty alkotása illusztrálja 

Tetem a málnavészben

Mint tömegsírokban a végtagok, 
egymásba akadnak az erdő csonkjai. 
Időnként nagyokat nyikkannak, 
mintha feszítené őket valami, talán 
egymást feszítik. Fekete lepkék a 
tisztásról felröppenő varjak, elégeti 
őket a nap, lassan visszahull a földre 
a könnyű pernye. Dögszag itatja 
át a földet, a füvet, a fák kérgeit, 
a tetemről nem lehet tudni, hogy 
ember vagy állat-e, de úgy érzem, 
ismerem valahonnan, talán együtt jártunk 
iskolába, vagy sokat sétáltattam a parkban.

Roppanás

Vékony ágacskák törnek 
őzek súlya alatt, ilyen hangja 
lehet egy idegösszeroppanásnak, 
két levegővétel közt egy 
kattanás. Ez hallatszik akkor is,
amikor rám nézel, olyan hangosan 
pislogsz, hogy az már szinte 
elviselhetetlen, mintha szemhéjaid 
megtapsolnák ezt a kellemetlen helyzetet, 
ahogy előtted állok meztelenül, és úgy 
remeg a térdem, mint az újszülött 
őzgidáké, akik járni tanulnak. 
Talán épp ezért nem érsz hozzám, 
azt mondod, olyan vagyok, 
mint a templomfalakra festett 
szentképek, olyan sápadt és olyan 
szigorú. És én csak állok mozdulatlanul,
mint a figyelő vadak, mire 
vékony ágacskák roppanását hallom 
újra, valahonnan belülről, a koponyámból.
 

Az ördög cigarettája

Lassan a földre borítja 
rokolyáját az ég, még 
épphogy kivillannak 
vöröslő bokái. Buja 
színeit az erdőszélről 
csodálja az ördög, majd 
a sűrűben cigarettára 
gyújt, lángra kap az avar, 
a lehulló parázstól. 
Gyufásskatulyájából 
tíz szép szüzet enged elő, 
meztelen testüket 
nyaldossák a fények, 
mint bakkecskék a sima, 
fehér sótömböket. Szabadok, 
mint a költöző madarak, 
mint az éji lepkék, míg 
cigarettája le nem ég 
az ördögnek teljesen. 
Ha az elnyomott csikket 
messze pöcköli, újra 
bezárul apró skatulyája, 
hazaviszi benne a lányokat, 
a fényt, az erdőt és a lángokat.
 

Férfi keretben

Az ablakkeretben ül, a feltöredezett 
útpadkát nézi, a macskakövek közti 
függőleges és vízszintes vonalak 
négyzetrácsát, ezek között számolja ki 
az indulás előtti perceket. 

Kigombolt, rongyos ingjén hunyorognak 
a gomblyukak, néha megmozdítják 
szemhéjukat, mint az ébredező madarak. 
Szép ebben a koradélutáni pózban, ahogy 
gubbaszt a keretben, és körülöleli az ég. 
Nem illenek ebbe a zsírfoltos falú, szürke 
garzonlakásba apollóni vonásai, kényes alkata.

Várja, hogy végre elfelejtselek, hogy
ne a te neved motyogjam félálomban 
éjszakánként, vagy kidobjam a plüssállatot, 
amit születésnapomra vettél, azóta is azzal alszom. 

Nem tudom, meddig marad, már rég 
indulni készült, egyre kisebbnek tűnik 
ott az ablakkeretben, remeg, mint a 
költöző madarak indulás előtt.