eS Kiss Judit: Hiperlinkek 2.
Átjön a szomszéd kislány, rögtön hencegni kezd, hogy mire a fiam iskolába megy, addigra ő felnőtt lesz. Két év van köztük. Összefog a lányommal, hercegnőset játszanak, lányos dolgokat, a fiam menjen a másik szobába, ez nem neki való. A fiam kétségbeesetten megy utána, leszel az én barátom is, kérdezi, közben majdnem elsírja magát. Megkérem a kislányt, játsszanak együtt, de ő hajthatatlan, szótagolva mondja, hogy értsem, ez lá-nyos já-ték.
eS Kiss Judit Hiperlinkek 2.
Lassú léptekkel megyek a Petőfi híd felé, a villamosmegállóban találkozunk, így beszéltük meg. Nézek magam elé, sóhajtok, nemsokára el kell mondanom neki, ami bánt. Próbálom a mondatokat előre fogalmazni, hogy pontosan értse, mit szeretnék.
Majdnem a lépcsőhöz érek, amikor észreveszem magam mellett. Úgy lépked, mint én, felveszi a ritmusomat, maga elé néz, erősen koncentrál, hogy észrevétlen maradjon. Egy pillanatig olyanok vagyunk, mint régen, amikor még nem volt köztünk fal. Elnevetjük magunkat, megjegyzi, hogy komor vagyok, mint aki temetésre megy. Tényleg temetni szeretnék, nem tudja, milyen nehéz elengedni az érzést, hogy hazudott nekem, hogy éveken át velünk élt, közben mégsem.
A megállóig eldöntjük, kávézót keresünk és kiülünk a teraszra. A villamoson nem bírom tovább és belefogok a mondanivalómba, közben próbálok figyelni, hátha látok megfelelő helyet és leszállhatunk. Érzi, hogy most nem másról fogunk beszélgetni, ahogy hitte, hanem róla, rólunk. Javasolja, szálljunk le, elindulunk gyalog. Folyik az arcomon a könny, le kell vennem a szemüveget, nem hoztam sok zsebkendőt, nem gondoltam, hogy nem bírom megállni bőgés nélkül. Bámulom a talajt, meg a cipőm orrát, felnézni nem akarok, se rá, se másra.
Sétálunk, egy-egy lépésnél összeér a karunk. Próbálom elmondani neki, mennyire messze jutottunk egymástól. Süt a nap, kívülről melegít, de belül gyűlnek a viharfelhők, szép csendben gomolyognak, mintha nemsokára továbbvonulnának, de az egyik pillanatban hihetetlen mennyiségű eső zúdul le belőlük. Az eső elönti az utcákat, megbénítja az utakon a forgalmat, lehetetlenné teszi a repülők leszállását, házfalakat mos el, elönti a pincéket, áradást okoz és elpusztítja a vetést. Amikor végre eláll, felsóhajtunk, hogy személyi sérülés nem történt, elmúlt a vész, a tűzoltók visszatérnek az állomásra, mindenki fellélegezhet.
A kiválasztott kávézóban a felszolgálólány kíváncsian áll a szituáció előtt. Két könnyező felnőtt kér egy-egy kávét, hozzá ásványvizet, mást nem. Minek jönnek egy kávézóba, ha ilyen rossz a hangulatuk. Nincs más lehetőség, ritkán találkozunk, akkor sem kettesben. Nekem most már ott a család, ő meg a nő nélkül nem megy sehova, csak ha nagyon muszáj. Most nagyon muszáj van.
Ez az a pont, amikor már nem lehet tovább elkenni, maszatolni, mismásolni, ki kell mondanom, mennyire fontos lenne, hogy tudjam, velünk van újra. Hogy benne vagyunk abban a pillanatban, amikor egy nehéz nap után a buszon elmerengve észreveszi, hogy rásüt az arcára a nap. A sóhajban, amikor az utolsó mondatot elolvasva összezár egy jó könyvet. A vasárnap délutáni szunyókálás utolsó mámoros percében. Akármiben, ami jó, ami fontos.
Próbáljuk felidézni a múltat, de nagyon messze van az a pont, ahol még egyetértünk, és meg is hallgatjuk egymást. Nekem hiányzik egy kapaszkodó, egy támasz, neki nem hiányzik a konfliktus. Egy fényképet emleget, ő olyannak szeret, emlékszem rá, egy tengerparti városka szűk utcáján készült, a fejemen a sapka az egyik irányba áll, az orromon a szemüveg a másikba. Nekem az a kép jut eszembe, ahol az öcsémmel játszik, négykézláb mászva próbál a fenekébe harapni. Beszélgetés közben többször a telefonjára néz, nem lehet, hogy ne reagáljon, ha ő hívja. Nem értem, hogyan érezheti teljesnek az életét egyetlen nővel, kettesben. Ő nem érti azokat a nagyszülőket, akik gügyögnek az unokákkal, és mindenféle képeket tesznek ki róluk a falra. Szerinte így jó. Nem akar ott lenni, amikor a gyerek először pisil a bilibe, majd ott lesz, ha igazán szükség lesz rá. Én meg csak remélem, valahonnan tudni fogja, hogy mikor lesz rá igazán szükség.
[1]Harry F. Harlow majmokkal végzett kísérletei során abból indult ki, hogy a kismajom életének első időszakát, nagyjából két évet, főként anyjába kapaszkodva tölti. Arra kereste a választ, hogy mi motiválja ezt a kapaszkodást, kizárólag a táplálkozás-e vagy a biztonságot és védelmet jelentő testi kontaktus?
Átjön a szomszéd kislány, rögtön hencegni kezd, hogy mire a fiam iskolába megy, addigra ő felnőtt lesz. Két év van köztük. Összefog a lányommal, hercegnőset játszanak, lányos dolgokat, a fiam menjen a másik szobába, ez nem neki való. A fiam kétségbeesetten megy utána, leszel az én barátom is, kérdezi, közben majdnem elsírja magát. Megkérem a kislányt, játsszanak együtt, de ő hajthatatlan, szótagolva mondja, hogy értsem, ez lá-nyos já-ték. Elmondom a fiamnak, olyannal barátkozzon, aki szívesen játszik vele, ezt nem lehet erőltetni. Leülök a gép elé, megnézem a leveleket, ezt csinálom, ahányszor arra járok, ma sem jött válaszlevél, pedig már harmadszorra írtam neki.
A harmadik születésnapjára mesekönyvet kerestem a lányomnak. Az interneten választottam néhányat és elmentem a könyvesboltba, szeretem a kezembe venni, mielőtt döntök. Találtam egyet, amiben a főszereplő tündérlány éppen három éves, ennek nagyon megörültem. A meseíró szerint a tündérek úgy születnek, hogy a szerelmes tündérfiúk és tündérlányok kirepülnek a tisztásokra, átkarolják egymást, és csókolózni kezdenek, erre aztán gyönyörű szappanbuborékok hullnak az égből. Ezekben a szappanbuborékokban érkeznek a világra a tündérgyerekek, és próbálnak megkapaszkodni szépséges tündéranyjuk hajában vagy szépséges tündérapjuk fülében. Amelyik tündérgyerek nem tud megkapaszkodni, az a földre hullik és vége az életének. Este olvasom a gyerekeknek, megakadok, a tündér nem három, hanem háromezer éves.
Eltelt tíz év és úgy döntöttem, megkérem apámat, legyen úgy, mint régen. Találkozunk, beszélgetünk, hazafelé átgondolom, amiket mondott, és úgy érzem, elengedte a kezemet akkor, és most rossz irányba halad, eltévedt. Mesélem ezt a történetet az ügyvéd nagybátyámnak, nem szól közbe, nyugodtan hallgatja végig az érvelésemet. Aztán ő is kifejti a véleményét, nem ért velem egyet, úgy érzem magam, mintha védőbeszédet mondana, minden szót átgondol. Bizonyos szavakat nehéz kimondani. Szerinte másnak látom az apámat, mint amilyen, nem vagyok hajlandó elfogadni a valóságot. Az ember próbál valamilyen vezérfonalat találni, ami mentén éli az életét, itt szünetet tart, de ezeket időről időre nem árt felülvizsgálni. Említ egy filmet, csak a címére emlékszik, az élet ilyen is, meg olyan is. És foglalkozzak végre magammal és a saját bázisommal, így mondta, a családom a bázis. Amikor rászántam magam, hogy találkozzam apámmal tíz év után kettesben, a nagynéném azt kérdezte, minek beszélek vele, ő már nem a családom.
Írtam egy hosszú bekezdést arról, milyen lehet beleragadni a mocsárba. Próbáltam beleélni magam, elképzeltem, ahogy egyre lejjebb süllyedek, de ezt először nem veszem észre, mindig csak egy kicsivel nehezebb lépni. Amikor viszont már felismerem a helyzetet, már hiába kapálózok, csak rosszabb lesz. Keresni kell egy kapaszkodót, egy ágat, és a segítségével kihúzhatom magam. Tetszett ez a bekezdés, a szöveg elejéről a végére akartam tenni, gondoltam ezzel fejezem be. Kivágtam, valamit még javítva elmentettem és kinyomtattam. Végül elolvastam, de a mocsaras rész eltűnt, elfelejtettem beilleszteni és végleg eltűnt. Ha mesét írsz, csak egy jó garázsige kell, ahogy a lányom mondja, és eltüntetheted a mocsarat a lábad alól.
Egész nap pakolom a széthagyott ruhákat, elöl az esőkabát, a vastag pulóver, két rövid ujjú trikó és néhány pár nyári papucs. Reggeli előtt jól felöltözünk, mire elindulnánk biciklizni, a gyerek beleizzadt, másik ruhát adok rá. Útközben észreveszem a sötét felhőket, jön a vihar, gyorsan tekerünk, nem sikerül hazaérni, elázunk.
Az apám lehetnél, akkor nem lennél egyedül. Ülnénk egy koncerten a félhomályban, nem zavarna, hogy összeér a karunk. Ismerem a karod, azon fürdettél az első hetekben, anyám meg volt rémülve a feladattól. Hallgatjuk a zenét, aztán egyszerre szólalunk meg, ezen nevetünk. Elszorulna a torkod, amikor megtudnád, megcsalt a férjem. Nem próbálnád megértetni velem, ilyenek a férfiak, ez a természet rendje, amíg én otthon vagyok a gyerekekkel, ő vágyhat másra, ez így jó. Inkább szorosan átölelsz, és te is becsukod a szemed. Ülnénk a konyhában, már mindenki lefeküdt, mi zenét hallgatunk, néha ránézünk az órára, még egy kicsit maradunk. Történetet mesélsz, mutatsz még egy számot, felolvasol. Kifejted a véleményed valamiről, amin először felháborodom, de a beszélgetés utáni éjszakán ébredek és belátom, igazad van. A következő alkalommal innen folytatnánk, és nem egy másik nővel, hanem a lányoddal töltenéd az estét. Csendesen és őrülten rajonganál a gyerekeimért. A fiú hasonlít rád, tehetséges focista, bal lábbal rúgja a labdát, ez előnyére válhat, igazi csapatjátékos, a húzó ember, győzni akar mindenáron. A lány mozdulataiban a nőt látod, mégis inkább nem nélküli teremtmény a szemedben. Észreveszed, hogy tetszeni akar, hízeleg, az öledbe ül ribizlit enni. Alig láthatóan elmosolyodsz azon, amikor rád ripakodik, hogy ő egyedül veszi fel a cipőjét. Lefekvés előtt bekucorodnának a hónod alá, és te fejből mesélnél nekik, mindig csak fejből.
Az apám vagy, de azt mondod, értsem meg, nem tudsz mit mondani nekem, csak közhelyeket. Nem vagy művelt, bölcs és higgadt, te sem értesz semmit, az unokákat se akarod tanítani, inkább figyeled őket, ahogy nyílik az értelmük. Nem akartál nagyapa lenni, ezt előre leszögezted. Most inkább csak vársz. Úgy gondolod, eljön a te időd, amikor a srácok annyira kamaszok, hogy velem nem tudnak szót érteni, és akkor eszükbe jut, hogy van egy nagyapjuk, akihez fordulhatnak, és veled vitatják meg a legfontosabbakat. Nem jön el, ha nem akarod. Ha csak az agyaddal akarod, az kevés lesz. Van az a helyzet, amikor muszáj önként felfeküdni a műtőasztalra, a professzor úr kezébe adni az irányítást, hogy éles szikével apró sebeket vágjon a testeden. Műtét után az állapotod javul. A sebeket a test begyógyítja, néha időjárás-változáskor érzed majd a heget, húzódik. Most magad vagy, nem tudlak megérinteni, ha összeér a kezünk, idegen bőrfelületek érintkeznek.
Mindkét gyereket terveztem. Igaz, nem pont akkorra, amikor jöttek. Tizenkét hét után nem szakítják meg a terhességet. Az első öt hét ugyanúgy telik el, mint bármelyik többi az évben, hét pedig a gondolkodási idő. Összesen negyvenkilenc napod van meggondolni magad. Nem gondoltam meg magam. Elmondanád őszintén, te mire gondoltál az alatt a negyvenkilenc nap alatt? Naponta változik az idő. Gyerekkoromban nem volt ennyi vihar, nem emlékszem, hogy akár egyszer is lett volna.
