Mányoki Endre: Tíz az Isten
Aznap vérszemet kaptam. Tíz! – kiáltottam, és egészen beleborzongtam a kihívásba. Összeszorított szájjal, szűkült szemmel néztem a falat, aztán néhányszor keményen földhöz vertem a lapdát. Az első ütés pontos volt: a labda éppen az ütőm elé ugrott vissza. Talán a sikertől, másodjára túl erőset csaptam, hátrálnom kellett, hogy utolérjem. Nagyon magasra ment, s erőtlenül – rohannom kellett a falhoz. Korrigáltam, és jól számítottam: középmagasan, finoman üthettem újra. És megint. Kisandítottam Enikőre, aki belepirult az izgalomba, homlokát a dróthálónak szorította, kis kezéből a vér is kiszaladt a kapaszkodástól.
Mányoki Endre
Tíz az Isten
Gyűlöltem a Húsvétot. Nem a vasárnapját, hanem a locsolást. Vasárnap fészek volt, sőt fészkek, szerteszét az udvaron, a vályogból rakott pajtában meg a zsebkendőnyi konyhakertben, Marcsa néni szőlőlugasa alatt és még az elvadult málnásban is.
Itt találtuk meg Cipit is egykor, a nyúlfiókot. Fehér volt, és szuszogott. S hogy meg ne szökjön, anyu a kenyérkosár fonott kasát áldozta föl – azzal volt letakarva. Cipinek persze esze ágában se volt megszökni. Élt velünk, s lassan fölhízott öt kilóra. Akkora lett, akár egy miniártány. Szabadon járt-kelt az udvaron, füttyszóra előtermett, de hívás nélkül is el-elfoglalta a szűkös albérlet egyetlen egy luxusplaccát: a hivatalból kimustrált, hatalmas bőrfotelt.
Ami addig a Péteré volt. Ő tartott rá igényt, félhivatalosan bár, de szokásjog alapján. Péter, a három kilós kandúr. Aki a jogait föladni nem volt hajlamos, de legbelül tudhatta: Cipivel szemben nincs esélye.
Végül kimarta a szemét. Egyetlen határozott csapással megvakította. Aztán eltűnt, napokra. Mindenhonnan a vinnyogását lehetett hallani, de ő maga nem mutatkozott. A Cipi szeméből meg folyt a vér, a könny, a savó. Akárha valami lüktető párna volna, úgy szenvedett. Hasalt a bőrfotelban, lábait előre s hátra kisámfázva, és szuszogott, akár egy profi mártír. Anyám kamillafőzettel, klorocid kenőccsel ápolgatta, mindhiába.
Végül, mikor már nem bírta tovább nézni a szenvedését, átvitte a szomszédba, Árpinak. Szólhatott volna neki, ahogy máskor, odamehetett volna a sánta kerítéshez kiáltani – kijött volna akkor a sufniból az iparbáró, ahol a fészke volt időtlen idők óta, Nagytarcsa óta, a Hortobágy óta, Recsk óta... Átjött volna a rokkant gyáros nyilván, fölnyalábolja az éltement nyulat, és megköszöni szépen az ajándékot, ahogy társasági emberhez illik.
De akkor vasárnap, tudom, anyám maga vette a nyakába Cipit, s cipelte nagy-nagy kerülővel, bormotálva. Úgy képzelem, bocsánatot kért. Vagy talán próbálta álomba suttogni: hogy az a tűzeső a reccsenéskor ne a halált, hanem mindjárt a föltámadást idézze föl Cipi nyúlfarknyi tudatában. Úgy vitte, akár a sorsát: szívósan és szipogva.
Kevés híja volt akkor, hogy a vasárnapot is megutáljam. Délelőtt templomba mentem, s mire hazaértem, üres volt a fotel. Cipi az én nyulam volt, és az egyetlen igaz barátom. Vele bújócskáztam, ő mászott a hasamra a málnásba vágott betyártanyán, s kúszott föl egész a nyakamig, hogy telimenjen a szám a szőrével, miközben a nedves orrát az orromhoz nyomja. Két tenyérrel fogtam a fejét, s toltam el, de csak hogy lássam a tulipiros szemét: Nemo kapitány nem halt meg, érted? Azt csak úgy mondták, mert addigra kész volt minden, csak egy gombot kellett lenyomni és máris szétnyílt a szikla, és az űrhajó megremegett, tűznyelvek nyaldosták körül, és az acéltest méltóságosan fölemelkedett és elindult a Holdba... És ne hidd, hogy nem tud visszajönni, ha akar.
És Cipi meghalt. Ne mondja nekem senki, hogy nem halt meg, csak elment, megkeresni a testvéreit Amerikában, a hegyekben, és majd visszajön egyszer, és hozza magával a fiait meg az unokáit, és annyian lesznek, hogy tele lesz velük az udvar, meg az utca, de talán egész Liget, és én reggeltől estig játszhatok velük, ha jó leszek. Mert én láttam a bőrét az Árpi bácsi körtefáján száradni, és az a Cipi bundája, hiába hiányzik a feje, ráismerek a kacska mellső mancsáról, ami akkor tört el, amikor a Péter kikaparta a szemét és ő nekirohant az asztal lábának...
Soha nem akartam ezután nyulat. És kis híján a vasárnapot is meggyűlöltem, akár a Húsvéthétfőt, mikor flott kis rövidgatyámban anyám fölkészített a locsolásra. Anyunak volt ideje rám. Kiállított a konyha közepére, körbemustrált és elmondatta a verset: Zöld erdőben... Egyszer bemondtam a traktorost is. Sohase láttam így nevetni: elfúlón, zavartan és riadtan. Ezt ne, kicsim, soha. Érted? Meg ne tudjam! – és beleborzolt a frissen vasalt frizurámba.
Bosszút akartam állni.
Anyun, amiért hazudott nekem. Árpi bácsin, az eszehagyott szomszédon, mert akkor még kóstolót is hozott a nyúlpörköltből... De magamon is. Amiért nem voltam ott a Cipi kivégzésén. Mert hagytam, hogy elküldjenek a templomba. Mert nem vettem észre, mire megy ki a játék. Mert nem éreztem meg a lelkemben a csapdát – hogy ez itt most egy másik vasárnap. Mert ennyire, de ennyire érzéketlen vagyok.
És bosszút akartam állni Istenen. Méltó és szörnyű bosszút, amiért eltűrte. Amiért neki mindegy, hogy elpusztul-e valaki, aki csak nyúl. Mert hagyta, hogy megfosszanak attól, aki a lelkem része volt, akihez rossz sorsában letérdeltem, és arcommal araszoltam a beteg testén fölfelé, a nyakáig, a verdeső tekintetéig.
Nem jártam templomba. Cipi halála óta kerültem az istentiszteletet. Nem mindig, persze. Ha az egész család elment az áldozásra, magam se tehettem mást: mentem, dacos-unottan. Ám amikor magam voltam a megváltás közös képviselője, olyankor csaltam. Eleinte csak céltalan csatangoltam. Később a temetőt jártam: Cipit igéztem az embersírok láttán. Gyászra idomítottam az arcomat és próbáltam hazudni: hogy érte és vele vagyok ott. De a semmin kívül nem éreztem semmit.
Mert a bosszú sem méltó nem volt, sem szörnyűséges. Még csak kockázatos sem. Legfeljebb Kántás tiszi beárul, ha véletlenül összefut nagyanyámmal. Akkor majd megvernek, és az legalább fáj. És ugyanaz üt majd, aki a Cipit hóhérkézre adta. És akkor talán az arcába is üvölthetem: Megölted a barátomat, hát tessék, ölj meg engem is! De nem volt semmi. Kántás nem találkozott a nagyanyámmal, s talán föl se tűnt neki, hogy hiányzom.
Elkezdtem teniszezni. A Hősök terén, a Polgári kör meg a mozi mellett volt Liget salakos teniszpályája. Suliból jövet órahosszat is elbámultam az ugráló, ziháló, káromkodó alakokat, s odaképzeltem magamat is közéjük. Tiszta fehérben rohanni a vörös salakon, hatalmas lendülettel, zengő húrokkal belebombázni a süvítő gumigolyóba, és végül égnek vert ütővel ordítani: Megvan! – ez bizony diadal.
Úgy döntöttem, templom helyett teniszezni fogok. Persze a pálya közelébe se engedett a csősz. De el se küldött. Végignézett az ünneplőmön, és nem kérdezte, mit keresek itt. Kezembe nyomott egy óriási ütőt meg egy kopott teniszlabdát: Ütögesd a falnak - mondta -, és legközelebb hozzál magaddal két forintot. Hazafelé már kanyargós volt az út: a sötétkéken izgalmas foltokban tenyészett a vörös. Anyu jézusmáriázott, s tépte le rólam a ruhát. Bántottak, kisfiam? - vallatta a hasam, a hátam, de nem talált rajtam foltot. Összecsípett ajakkal, elszántan hallgattam.
Talán hetekig jártam így, templom helyett a teniszpályára. Anya fölöltöztetett, Vigyázz magadra, mondta, és megsimogatta a fejem. Mikor megjöttem, lehámozta rólam az összegányolt gúnyát és beledobta az odakészített lavórba. Eleinte még kérdezősködött, aztán már csak mélyültek a szeme körül az árnyak. Észrevettem, gyakran, hogy figyel, messziről vagy éppen ebéd közben. Aztán egyszer csöndesen eleredt a könnye. Belecsöppent a levesbe. Apám kezéből kiesett a kanál, a paradicsomlé végigfröcskölt az ingén. Mi az isten folyik itt?! Anya némán fölállt, apu mögé került, és a méla óriásról lehúzta az ingét. Aztán egy mozdulattal összegyűrte s bedobta a lavórba. A vöröskoszos ünneplőm vizébe.
Pattogott a labda. Már eléggé ügyes voltam, ötször-hatszor is neki tudtam verni a falnak anélkül, hogy elgurult volna. De nem volt benne semmi élvezet. Üres voltam, mint egy kifüstölt kaptár. Pedig szurkolóm is akadt, Enikő, a pályaszomszéd kis sánta lánya. Odahozta a sámliját a kerítéshez, és tapsolt, ha sokszor sikerült a pattogtatós mutatvány. Előre bemondtam: Hat!, és ha nyertem, még a kerítést is megrázta örömében.
Aznap vérszemet kaptam. Tíz! - kiáltottam, és egészen beleborzongtam a kihívásba. Összeszorított szájjal, szűkült szemmel néztem a falat, aztán néhányszor keményen földhöz vertem a lapdát. Az első ütés pontos volt: a labda éppen az ütőm elé ugrott vissza. Talán a sikertől, másodjára túl erőset csaptam, hátrálnom kellett, hogy utolérjem. Nagyon magasra ment, s erőtlenül – rohannom kellett a falhoz. Korrigáltam, és jól számítottam: középmagasan, finoman üthettem újra. És megint. Kisandítottam Enikőre, aki belepirult az izgalomba, homlokát a dróthálónak szorította, kis kezéből a vér is kiszaladt a kapaszkodástól.
A labda mintha véletlen koccant volna a húrhoz, s onnan falsul a betonfal szélére. Rohantam, csúsztam a salakon, a lecsorgó labdát vékonyan, bekhenddel kanalaztam vissza a falra, aztán mérnöki pontossággal följebb és erősebben; végtére úgy jött, lassan, a levegőben, mintha be volna idomítva. Már vártam. Éreztem minden szál izmom. Két marokra fogtam a hatalmas faütőt, a vállam fölé emeltem – és lesújtottam. Hatalmas robajt vártam, fülsiketítő dörrenést, ahogy a szőrement golyó tűzcsóvát húzva Holdba száll. De csak csönd volt.
A labda átrepült a kerítésen, ki az utcára. A játékosok mintha megálltak volna. A csősz okét mutatott a hüvelykujjával. Enikőre néztem, aki még mindig ugyanúgy... Megvan!, ordítottam némán, és diadalmasan égnek akartam tárni a karom...
Ott álltak, átkarolva egymást. Apám, anyám. A kerítésnél, az utcán. Néztek, időtlen idők óta. Leadtam a csősznek az ütőt, s ólomnehezen bandukoltam feléjük. Apám pofonra igazította lapátnyi tenyerét. Csibész, mondta, otthon számolunk. Anyu leguggolt, és könnytől maszatos arcát a nyakamhoz dörzsölte. Megtaláltak.
