Onagy Zoltán: Hetvenhét lyányt, Gazsi
A húsvéti falujárás nem nélkülöz tervszerűséget, ésszerűséget. Listából dolgozunk. Újtelepet foglaljuk el először. Azután a Felvég, Alvég, Páskom. Ha az utca beosztása engedi: előbb a családpolitikailag kiemelt helyekre, rokon lányokhoz, unokatestvérekhez. Osztálytársakhoz, akik számolják, hány fiú zörög be hozzájuk, akik ha kimaradnak, megsértődnek. Nekik is dicsőséga hetvenhét.
Onagy Zoltán
Hetvenhét lyányt, Gazsi
Palóc öreganyám indít útnak a következő mondattal gyerekkorom Húsvét hetfőin: Hetvenhét lyányt, Gazsi, hetvenhetet köll meglocsóni.
Mert hetvenhét lány nem hatvan és nem huszonkettő. Egy öregasszony tapasztalati tanácsa nyilván: Ha többet látsz, ha többen látnak, kevesebb az ismeretlen pozíció, helyzet, zátony, zákány. Nem gondolok ilyen bonyolult megfejtésre, hetvenhétnek kell lennie, ha hetvenhét tőke a szőlősorban, ha hetvenhét paszuly a kerítés mellet, ha reggeli előtt hetvenhét szikkasztott hangyatojás kistányéron.
Brrrr, utáljuk. Só rá, cukor, bors, méz. Mikor mi. Számlál, tologat. Előfordul, tizenkettővel is több, ilyenkor a legnagyobbakat gondosan kiválasztva felsorakoztatjuk a tányér szélén. Egy évbe kerül, amíg rájövünk, öreganyánk nem számol, csak három ujjal kicsippenti a vászonzacskóból. Évekbe, amíg csalni merünk, az mondjuk az ötvenre, hetvenhét. Mami a tányéron hagyott hangyatojásokat tenyerébe önti, bekapja. Se pofát nem vág, se nem nyög, mint mi. Nem érzem az ízét. Nincs neki. Csak arra, elbújik a szájban, hol innen, hol onnan bukkan elő közülük, mint mákos csík után a mákszem.
De most Húsvét-hetfő.
És a hetvenhét meglocsolandó lyány. Négyet letudok helyileg. Unokahúgok, nővérek. Marad hetvenhárom. Anyakorúak, fiatalasszonyok nem csaphatók a hetvenhéthez. Nekik nincs szükségük külön locsolásra, mondókára, jókívánságra. Ők folyamatos locsolás alatt állnak. Öregasszonyok pláne nem számolhatók hozzá. Ha hozzáadnánk, kiderül az. Harminc fölötti nők locsolásáért nem jár tojás. Borral kínálnak, édespálinkával, kóstód meg, no, kóstód meg háót! Embernyi gyerek vagy máón. Palócföldön borzasztó az édes a hatvanas években. Szilvapálinkából és Csalomiából csempészett mézszerűen sűrű aromából készül. Szörnyű. De ingyen van.
Nógrádot ’61 telén, ’62 tavaszán éri el a második téeszesítés. Évek múlnak el, mire magukhoz térnek a károsultak. Ipoly-völgyi paraszt számára nem ugyanazt jelenti a kádári konszolidáció, mint a május elsejét ünneplő csepeli vasmunkásnak. Évtizedekig nyögik a szőlők, az erdőalji háztáji holdacskák elveszítését, a látvány borzalmát: a hatalom a szőlő, a gyümölcsfák helyre nyárfát telepít a papírgyárakat ellátandó.
A húsvéti falujárás nem nélkülöz tervszerűséget, ésszerűséget. Listából dolgozunk. Újtelepet foglaljuk el először. Azután a Felvég, Alvég, Páskom. Ha az utca beosztása engedi: előbb a családpolitikailag kiemelt helyekre, rokon lányokhoz, unokatestvérekhez. Osztálytársakhoz, akik számolják, hány fiú zörög be hozzájuk, akik ha kimaradnak, megsértődnek. Nekik is dicsőség a hetvenhét.
Még nincs csoki nyúl, csukolládé tojás. Ha mégis, mi nem látunk. Piros tojás van. Festett, hímes, karcolt. Kifújtak, főttek, nyersek, főleg keményre főttek. Szépek, szebbek. Műanyag szatyrok sincsenek. Valahol kapunk egy cipős dobozt. Papírzacskót. Azzal vonulunk. Néhol jó lenni, másutt nem annyira. Csináljuk. Gyerekek vagyunk, nem érzékeljük a nyomort, háromszáz munkaegységet évi zárszámadáskor, db. 1,80 Ft.
Tízévesen nem a föld az élet. Azt sem érzékeljük, a falu a városba készül. A Párt koncepcióját véletlenül sem (nem tudjuk, van Párt, van koncepció, a Pártról nem szokás beszélni): szétverni mindent, ami véletlenül egyben maradt az elmúlt tíz évben. Azt sem, hogyan védekezik a falu. Csak azt, mindenki ünneplőben, Jézus feltámadt. És vonulunk, meglegyen a hetvenhét.
Nem ezt akartam elmondani. A sok meghatározó szokás közül – aminek vége mára –, a vonulásnak is vége. A lehetőségeknek is. Lapok kiterítve. Új osztás nincs.
Azt akartam elmondani: apám kilencvenegyedik Húsvétja volna e mostani. Ha megéri. Jönne a menyét meglocsolni, el ne száradjon. Elvárná, menjünk, hogy meglocsolhassa. És nem bocsátana meg senkinek. Soha.
Feltámadáskor káromkodna színesen és felszabadultan, mert látná, hosszú évek óta mást se teszünk, mint megbocsátunk. Nem értené, miért.
