Tamás Kincső kisprózái
A jó öreg Dezső atyát az Úr egy langyos keddi napon szólította magához. Kicsidfalva gyászba borult. Istenfélő lakosai lógatták az orrukat s egyre mondogatták: Istenem, Dezső, be szerettünk vala! Ugyan valóst, erősen szerettük, a plébános úr úgy tuggya meg, me' miénk fajta vala. Az új pap, e fájdalmat látván, meghatottságában gondolt egy nagyot. A temető boltíves bejáratára a sírkövek faragómesterének nagyobbik vésője és két keze munkája által késő délutánra be lett róva magyarul: FELTÁMADUNK!
Tamás Kincső kisprózái
Hitünk az imában
A mama nagyon készült. Húsvét, pünkösd, őszi hálaadás, karácsony kötelező egyházi ünnep, ha idegenben, akkor is. Rengeteg kérés és temérdek félelem szorongott benne. Hitte, hogy valaki hallja imáit. A templomban kissé megkönnyebbült.
A szállodától három megálló busszal. A forgalom akadálytalan, a busz nem zsúfolt és ráadásul ingyen van. A város ma ünnepli a nagy földrengés századik évfordulóját.
A város építészeti remekmű. A templom is megragadta a szokatlanság varázsával. Öröm töltötte el, amint belépett. Imádkozni akart a fiáért, aki az Embarcaderó-n futja a köröket karján ünnepi ebédekkel. Pincér San Franciscóban? Most nem gyötri annyira a kérdés, hogy az alma miért szakadt ilyen messzire a fájától. Az fontos csak, hogy templomozás után látja őt. És mától számolva még nyolc napon keresztül.
Lánya terelgeti székek sorai közt, igyekvő magabiztossággal. Neki is csak a nyelv ismerősebb. Néhány pillanatig összekulcsolt kézzel állva maradnak, ahogy az unitáriusoknál szokás. A pap fehér lepelben érkezik. A szószéken pohár, kosárkában zöld fű, benne néhány tojás. Két naposcsibét tesz közéjük. Beszél és mutogat, egyházi ének nincs. Mindkét csirkét kézbe veszi, felemeli lelkesen, könnyedén. Amikor a tojást feltöri a pohárba, a mama oda hajol, halkan megkérdezi lányától, hogy miről beszél.
– A földrengésről és az újraépítésről. És a tavaszról.
Istentisztelet után hosszasan szorongatja a pap kezét és megpróbálja kimondani: tenkjú. Aztán sietnek a buszra felszállni. Az étteremben szép asztalhoz ülnek, a mama steaket kér sült burgonyával. Húgának a fiú homáros rizottót ajánl. Amíg a bort kitölti, megkérdezi, hogy telt a templomban.
– Nagyon szép istentisztelet volt. Imádkoztam érted, hogy gyere haza.
A fiú mosolyog.
– És mit értettél abból, amit a pap mondott?
– Imádkozott érted, hogy ne dőljön rád a város.
Sárkányölő Pintyőke
Akinek Mestert ad a Sors, azt nem érheti olyan csapás,
hogy éretlenül lép a közönség elé és éretlenségében rögzül.
Barátomat a csapás idegen földön érte. Az esetről csak három évvel később értesültem. Egy telefonszámot szerettem volna elkérni, igencsak meglepődtem, amikor ezt mondta:
– Kitöröltem minden nevet és számot, ami irodalommal kapcsolatos. Nem tudok segíteni.
Nem firtattam, miért. Éreztem, hogy engem sem akar. Amikor az asztalra tettem a telefonomat, bevillant, talán már ismeretlen számként jelenek meg nála. Ezt a gondolatot jobb elhessegetni. Megkerestem a polcon a kis karcsú könyvet. Ízlelgettem dallamos nevét és a roppant szellemes címet. Finom volt, törékeny. A borító hátoldalán szembenéztem vele:
– Mi fáj, kedves?
Karácsony vasárnapja, az első nagy találkozásé. A templomban találtunk egymásra. Istentisztelet után egy órával, a kávé mellett, első novelláskötetét így dedikálta:
Pintyőkének ajánlja
e könyv összes (de főleg legelső)
történetét, a szerző bácsi.
Szeretettel, BJB
Kerek egy évvel idősebb nálam. Baráti egyenlőségünkből titkon felnézek rá. Őszinte elégtételt éreztem, hogy befutott. Megcsinálta, amit én nem. Ünnepeltünk, elszívtunk két csomag cigarettát és megittunk néhány üveg bort. Engem is ünnepeltünk. Társalgásunk a harmadik palack után még kifogástalan kisprózai nívón zajlott. Gyönyörű metaforákban értekeztünk. Amilyen lelkesedéssel nézett a szemembe, tudtam, hogy belém szeret. Lubickoltunk a mámorban. Szavak mámorában.
– Nem tudod, mennyire jó ez a hang – csóválta a fejét. Láttam rajta, hogy tényleg nem tudom.
Három kocsmában ütött a záróra, mire sikerült megállapodni, hogy ki-ki menjen haza. Mindketten regényt készültünk írni. Én valami félelmetes lendülettel. Ő jóval higgadtabb volt.
– Ne feledd, dolgozni nem könnyű – mondta utoljára.
– Tudok dolgozni, hidd el – válaszoltam neki és repültem haza.
Másnap az összes írott szavát felfaltam.
A kritikát, amely pontot tett kezdő írói pályafutása végére, jó írásnak találtam. Elolvastam még egyszer a legelső történetet. Egészen másnak tűnt, mint akkor, amikor előre ittunk a medve bőrére. Öt év telt el. Nem dolgoztam és nem írtam semmit.
A tíz éves érettségi találkozón láttam, hogy jobban van, mint én. Nyugtalanított.
– Fáradtnak látszol, mi van veled? – kérdezte.
Röviden megpróbáltam elmondani, hogy minden rendben.
– Figyelj ide, kicsi barátném. Nekem ne mondd, hogy a család, gyerekek, ház és a lovak. Látom, ma nem tudunk beszélgetni. Majd egyszer még látjuk egymást. Ha akkor sem, az legyen az utolsó találkozásunk.
A születésnapja körül mindig érzem, hogy elkezd mocorogni. Előbb csak matat, mint a bolha, aztán bebújik a bőröm alá és onnan viszket a regény, amihez egyszer olyan jó hangom volt. Egész februárt végigvakarózom. Tavasszal elsavasodok, pattanások jönnek ki a homlokomon. Húsvétkor felejteni próbálok. Június végére sikerül. Így megy ez, immár hatodik esztendeje.
Idén a húsvét Szent György napra esik. Idén tavasszal megölöm őt. Amikor a legjobban fáj, megforgatom a lándzsámat, és leszúrom. Nem készülök nagy harcra. Ha elvétem, ő öl meg engem.
Találkoznom kell vele. És a sárkánnyal, aki regényeket eszik.
Örömhír Alcsíkon
A jó öreg Dezső atyát az Úr egy langyos keddi napon szólította magához. Kicsidfalva gyászba borult. Istenfélő lakosai lógatták az orrukat s egyre mondogatták: Istenem, Dezső, be szerettünk vala! Ugyan valóst, erősen szerettük, a plébános úr úgy tuggya meg, me' miénk fajta vala. Az új pap, e fájdalmat látván, meghatottságában gondolt egy nagyot. A temető boltíves bejáratára a sírkövek faragómesterének nagyobbik vésője és két keze munkája által késő délutánra be lett róva magyarul:
Feltámadunk!
A temetőkert a falucska közepén a lemenő nap utolsó sugaraiban kezdte hirdetni az örömet. Jucika néni aznap este megbotlott a tejjel és az mind odalett. Feltápászkodott, közben mondott egy cifrábbat. Emelte a két kezét, hogy leverje a port kötényéről, amikor a kőbe vésett felirat harsány erejével rárivallt. Kezét a szájára tapasztva üres vederrel szaladt haza. A szomszédasszony látta, elkacagta magát. A föld megremegett. Az asszony elsápadt, mint a felkelő hold és hirtelen mozdulattal összerántotta a sötétítőt az orra előtt.
Többé nem látja, hogy Jucika néni minden reggel és este megbotlik a vederrel. Nem látja ablakából, a májusi esőkkel hogyan veszi fel a temetőt a gaz. Senki nem mer bemenni többé.
Feltámadunk!
A barátomat kivégezték. Az én amnesztiám abban állt, hogy – időben és térben tisztes távolból figyelhettem, hogy leheli ki a lelkét.
Harmadik találkozásunk a másvilágon talál.
– Szervusz, Bé.
– Isten hozott, Pintyőke. De jó, hogy látjuk egymást.
– Látom, elszegődtél újságírónak. Jó ez neked?
– Figyelj, ami nem öl meg, az már mind jó. Legalább olvasnak. Látom, táncolsz.
– Mint mindig.
– Azért nem éppen!
– Na jó, csak kuncogni akartam egyet.
– Ne foglalkozz hülyeséggel. De kuncogj csak, az szexi. Közben arra válaszolj: megölted?
– Meg.
– És?
– Tessék. Hatszázhetvenezer– nyolcszáznegyvenhat. És tizenkét bani.
– Hagyjuk az aprót.
– A húsz százalék, az 20%. Pontosan ennyivel több adatott meg nekem. Mostmár érted, miért volt akkor fontos a család, gyerekek, ház és a lovak? Mindennek megvan a maga ideje és helye. A tömbház nyolcadik emeletéről nem lehet ilyent írni.
– Hetedik.
– Bé, inde-unde lifttel jutsz oda. Soha nem állhattam a lifteket, inkább gyalog jártam. Látod, harminc évesen milyen fitt vagyok?
– Pintyőke, ne kérkedj a szépségeddel és hagyd a prédikációt, arra ott lent nem kíváncsi senki. Persze, hogy gyönyörű vagy. Tudod jól, hogy ez a kedvenc pulóverem. Azért vagy szép, mert ebben jöttél hozzám.
– Igazad van. Gyere, add a kezed. Mi ketten, tudod, mint Baróton annak idején, amikor az óvodában ebédeltünk, kicsi asztal, kicsi szék. Hányban is, Bé? Öregszem.
– Már megint játszol velem. Mit számít, hogy kilencvenkilenc vagy egy híján kétezer.
– Oké. Néha elfelejtem, hogy látsz.
– De még mennyire, Pintyőkém. Akkor gyerünk, irány a lift. Ne irtózz annyira. Fogd meg a kezem. Tudod jól, hogy itt nincs lépcsőház, hisz felfele is ezzel jöttél. Gyere, adjuk meg nekik.
– Adjuk meg nekik, Bé. Készen állok.
– Akkor.....
– Juhhhhhhhééééééééééé!
Kapcsolódó:
