Fenntartható és megírható csodák – Halmosi Sándor Ibrahim – A menta ízei (Válogatott versek 1996-2010) című kötetéről

„Halmosinak a korszellemhez képest szokatlanul csengő költői hangja végül észrevétlen simulékonysággal formálódik valamiféle sors- és kortársi példabeszéddé. De nem amolyan tér közepén tömegeket lelkesítővé, hanem inkább csendes, önmagunknak vagy szűk körünknek elduruzsolt halk elmélkedéssé, mantrává, imává.” – Vincze Ildikó írása

Kapcsolódó: Halmosi Sándor elmondja verseit

Fenntartható és megírható csodák

– Halmosi Sándor Ibrahim – A menta ízei (Válogatott versek 1996-2010) című kötetéről

   Megírni önmagamat önmagunkért. Talán ez lehetne Halmosi Sándor kötetének tételmondata. Bármennyire is személyes és szinte egyetlen megélt tapasztalatból megfogalmazott a világ, amelybe a szerző vezeti olvasóját, az egyéni létérzés lírai kibeszélésének igényén túl, van benne valami meghatóan anakronisztikus törekvés az útmutatásra, a közösségért vállalt áldozathozatalra. Halmosi amellett, hogy magát írja meg kötetében, csak nagyon ritka esetben kényelmesedik el a homályos személyeskedésben. Bármennyire is egyedi a kiindulópont, bármennyire is konkrét egy-egy vershelyzet, a kiforratlan lírai próbálkozásokkal ellentétben, ahol az olvasó elveszni érzi magát a rengeteg belső használatú utalásban, esetében például a „Ludwig-Pfau-Strassén” tartott vacsorára átjövő „Márton, Laci és Tamás” elidegenítés helyett, éppen hogy fokozzák azt a bensőségességet, otthonosságot, melegséget, amelyet a kötet áraszt.

   Első pillantásra meglepően hatnak az egy-egy helyzetképből, a táj csodálattal teli számbavételével indító – legyen az sajtkészítés, egy borospalack az asztalon, séta a réten, nézelődés az ablakban –, és olykor a népiességgel is kacérkodó – vö. például „HÁT MOST VEZEKLÜNK / mondta / majd haját fonta / szeme sarkát / szoknyáját összevonta / hamut szórt fejére / és a lócára leült (…)” – költemények. Aztán az ember egyre otthonosabban kezdi érezni magát, ebben a romantika, de még inkább a szentimentalizmus költészetére emlékeztető versvilágban. Elsősorban hangulatában közelít hozzájuk, de gyakran kötetlen verselésbe ágyazottan, formai jegyeiket is erőteljesen megidézi. Jellemzők a szentimentalizmus modorosságait (vö. „hát jó, kedves”), burjánzó halmozásait, túlzásait, természetcsodálatát, és olykor még a rá jellemző erotikát is finoman imitáló versek, amelyekből mégis félreérthetetlenül az individuális kortárs költő szól:

„ÉS VALÓBAN, / CÉLUNK MI LEHETNE MÁS / mint nem félni többé, nem bújni, nem rejtőzködni, / mi más dolgunk is lehet, mint visszatérni a normalitásba, (…) / friss kenyér / és frissen mosott ruhák illata, selymes hernyók, tavak, / nád, trécsek, a normalitás szeméremajkad fanyar íze / és a mentáé a szádon, nyakad fűszeres illata, hónaljad, / combod, combtöved, és ó, és ő, szárközépig táncolni / berki szellőrózsában, lesni a füvet, amint fölegyenesedik, / tudni egymásról (...)”

   Halmosinak a korszellemhez képest szokatlanul csengő költői hangja végül észrevétlen simulékonysággal formálódik valamiféle sors- és kortársi példabeszéddé. De nem amolyan tér közepén tömegeket lelkesítővé, hanem inkább csendes, önmagunknak vagy szűk körünknek elduruzsolt halk elmélkedéssé, mantrává, imává. Aprócska útbaigazításokká, melyek éppen elegendők ahhoz, hogy ki-ki megtalálja napi szükségét a túléléshez. Így ír a kötet emblematikus, A fenntartható csodákról című versében:

„(...) 2. De te kivettél minket a pusztaságból, és elvezettél / minket a lugasba. És szánkra tetted a bort, és szánkra / tetted a szót, hogy többé mi már ne tévelyegjünk. / 3. Hogy sem mi, sem unokáink, sem azok unokái / ne hibázzák el a mértéket, a csendet és a tisztánlátás / kegyelmét. Hogy ne szomjúhozzunk többé / mást, mint a napfényt, mint a tiszta és egyenes / beszédet. Igéket, melyeknek múlt idejük van / jelenük és jövőjük. Szavakat a szóközök között. (...)”

   Halmosi költészetében van valami különös szakralitás, amely, noha nincs híján konkrét vallási konnotációknak sem, legfőképpen az emberi létezés, a szerelemre való képesség, a hétköznapok egyszerűsége, a természet adományai, és a nyelv nagyszerűsége iránt táplált csodálatából ered. Ez utóbbira számos reflexió találunk – példaként csupán: „mi mindent tud a nyelv uramisten” (Csak ülnék az ablakban), „csak folyik belőlem a szépség, ez a furcsa lé” (Ez a pár vers), vagy a számtalan intertextus, melyet finoman szövegébe ágyaz –, illetve magát a kötetet is tekinthetjük úgy, mint a nyelv erejébe vetett hit írásos bizonyítékát.

   Idézzünk hosszabban a kötet második, De ez most mind nem fontos című verséből:

„(...) a szauna meghitt tíz percei / a kőszegi gyümölcsös / a mandulafák / a Cassiopea / ó és azok a régi bútorok / cipőboltok / a finom kávék / többet tudnak az életről / mint a könyvespolcnyi brockhausok / és bédekkernek ott a tavaszi virághagyma / a tegnapi illatos-omlós fahéjas csiga (…) magamról mit is mondhatnék / amit még nem mondtam el / csak ismételni tudom magam / ideje van mindennek / és helye van mindennek / nem lehet jól vagy rosszul szeretni / csak szeretni lehet / nem lehet mérni az örömöt / csak hozni lehet / vagy elvenni (...)”.

   Ha összevetjük a fenti kezdősorokat a később következőkkel, szépen nyomon követhetővé válik a költőre oly jellemző poétikai eljárás, melynek során mintegy átlépvén megismerése határait, az őt körülvevő hétköznapi tárgyak, elsőre tán jelentéktelennek tűnő mindennapi cselekvések átlényegülnek, átszellemülnek:

„(...) pedig azt mondják minden amit látunk / hallunk tapasztalunk / az egész anyagi világ csak káprázat / számszara / csak az van ami nem látható / csak az él ami nem vágyik / és ami lényeges / az a másikban van / de hát az üdvöt / mégis csak ennek az egy világnak / az átlényegítésén keresztül érhetjük el / minden tárgy mozdulat szó / gondolat tett egységbe hozásával / és nincs más utunk lehetőségünk / nincs is más választásunk / mint hogy ezt az egy világot átlényegítsük / és felemeljük a csodába / nem tudom hogy ez beszéd-e / talán nem is fontos / mirákulum vagy túlélő praktika / egyre megy (...)”.

  A kötet kétségtelenül legkimunkáltabb versei a szerelmet minden oldalról körüljáró, megfontolt kontemplációk, amelyek a beléjük tömörített szélsőséges élményanyag ellenére olyan harmóniát teremtenek, amelyre a léleknek alapvető szüksége van. Halmosit olvasva az ember átéli a költészetet, maga magát pedig újraélni képes benne. Megnyerők a szerzetesi bölcsességeket magukban foglaló, mégis annyira esendően emberi költemények, amelyekből még ha olykor a lemondás keserűsége is érződik, az sosem végleges:

„És eljön az idő, és minden a helyére kerül. / Ilyenkor kezdi az ember tudni a dolgok nevét, / a növények illatát, a levelek formáit. (…) Minden hiedelem ellenére sem a szerető, / sem a kedves nem történeti személyek, / de lélekvezetők. Elvezetik egymást / és a világot önmagához, - majd onnan ki. (…) Nem lehet jól vagy rosszul szeretni. / Csak szeretni lehet. /  Nem lehet mérni az örömöt, csak hozni lehet. / És elvenni. / A szerető sejti, hogy nincs két kedves, / és arra az egyre sem lehet harminc évig várni. / Kimegy a ligetbe és leül.” (Szeretőkódex)

   Szóval olvassunk Halmosi Sándort!

Halmosi Sándor: Ibrahim – A menta ízei (Válogatott versek 1996-2010). Noran, 2011.

Vincze Ildikó