A sárvári díjazottak írásai – Bárdos Bence: Gyerekek

Azt mesélte, hogy ő sokkal később kezdett sírni, mint mások. Csak amikor az anyukája odarohant a teraszról, hogy felvegye. Nem számolta ki, de talán egy perc is lehetett, amíg észrevette, hogy a földön fekszik. – Bárdos Bence írása

Gyerekek

Süt a nap. Körülbelül harmincegy, harmickettő fok van. A langyos víz látványa, ahogy átfordul a gumin, és a fűre fröccsen. Ott maradnak a cseppek a fűszálakon, a talaj szürkés színe nedves barnává válik. Ha mezítláb arra haladsz, érzed, hogy vizes.

A másik kisfiút Bálintnak hívják. Tudja, mert az anyukája többször mondta a nevét. Most az anyukája benn van az ő anyukájával. A teraszfüggöny el van húzva, de így is tudni lehet, hogy az anyukák ott ülnek a nappaliban a két fotelben a kávézóasztalnál és kávét isznak, amit az anyukája mindig szokott, amikor vendégek érkeznek. Mindig tudja, hogy mikor érkeznek vendégek; már fentről is hallani lehet azt, ahogy az anyukája meg a vendégek hangosan nevetnek, aztán meg a lépteket, ahogy feljönnek a lépcsőn. Mindig benéznek az ő szobájába, meg az összes többibe is, az anyukája pedig mondja a vendégeknek, hogy ez meg a gyerekszoba, és hogy köszönj szépen. Aztán átmennek a fürdőszobába, és ez a csempe közös választás volt, csak úgy megtetszettek a virágok, aztán már nem hagyhattuk ott. Ha az anyukája elhúzná a függönyt, pont láthatnák egymást.

A másik kisfiú öregebb, de nem sokkal. Látta már őt. Néha a városban, amikor dolgokat intéznek, talán télen, amikor a vastag sál meg a sapka volt rajta, és elmentek ennivalót venni. Egy csomó bevásárlókocsi száguldozik összevissza, ha kilépne az anyukája mellől, rögtön elütné az egyik, nagyon kell vigyázni. Két bevásárlókocsi áll meg egymás mellett, a beülős részéből látja, ugyanott ül a másik is. Az anyukák beszélgetnek. Ők ketten csak néznek egymásra, barátságtalanul, félénken, vagy valahogy, nem mondanak semmit, és azt várják, hogy a két kocsi újra felvegye az összes többi ritmusát, és eltűnjenek onnan. A másik kisfiú ránéz a másik kocsiból, és nem mosolyog.

Persze, hogy nem hideg a víz. Rázza a fejét. A másik kisfiú, Bálint belép a medencébe. A vízszint a bokája felettig ér. Persze, hogy nem hideg. Vagy órákkal ezelőtt volt, amikor slaggal belelocsolták, és süt a nap, szóval hamar megmelegszik. A felszínén egy-két kisebb valami úszkál, talán gallydarab, vagy bogarak. Lehet, hogy a medence alja nem volt annyira tiszta, amikor beleengedték a vizet, és most feljött a kosz a tetejére

Én is tudok úszni, mondja. Mert mi még voltunk nemrég a Balatonon. Először csak karúszóval úszott, de az utolsó napon az anyukája levette róla, és úgy sem süllyedt el, hanem rúgta a vizet, és így fennmaradt. Nem bonyolult.

Én meg száz percig is kibírom. Nem hazudok. Kérdezd meg az anyukámat. Bármeddig kibírom. Egyszer az anyukám azt is hitte, hogy megfulladtam, pedig csak becsaptam.

Jó.

A nagy diófa árnyéka majdnem teljesen beborítja a medencét. A diófára régen fel volt akasztva az a hinta, amiről leesett, amikor még kicsi volt. Ilyen zöld hinta volt, talán gumiból készült, és csak az alja volt meg, nem volt korlát elöl meg hátul, mint a nagyoknál. Kezdetben még az anyukája lökte, de aztán elég jól ráérzett, és maga hintázott. Egyszer, amikor az anyukája telefonált, és átszaladt a kerten a teraszajtóhoz, ő el akarta érni a lábával az egyik lelógó ágat. A hintával bármilyen magasra felrepülhetett. Volt az az érzés a gyomrában, amikor nagyon magasról visszalendült a földre. Az nagyon fura volt, de egyben jó is.

A medence nincs nagyon felfújva, csak kicsit. Nem annyira feszes. Ha megmarkolja az oldalát, kiáramlik a víz. Nyikorog a gumi.

Egy kéz megfogja hátul a fejét. Próbálja levenni a kezet, de nem tudja.

Azt a hintát akkor kapta az apukájától, amikor az apukája meg az anyukája összevesztek. Erre emlékszik. A szobájában játszott, amikor bejött az apukája. Felemelte, aztán azt mondta, hogy várja egy ajándék a kertben.

Egy másik alkalommal kinyílik az ajtó, és benéz az anyukája, meg a vendég néni. Az anyukája azt mondja, ez meg itt a gyerekszoba. Őt megkéri, hogy köszönjön szépen. Azt mondja: szia. Akkor benéz a másik kisfiú az ajtón. Őt nem Bálintnak hívják. Már nem emlékszik a nevére. Játsszatok szépen, mondják. A másik kisfiú odajön hozzá. Batman eléggé béna, mondja a másik. Superman jobb. Nem igaz, mondja ő. De, de igen. Superman tud repülni, Batman meg nem. Megmutatja. Ki akarja venni a kezéből. Nem engedi. Nem, nem. Ez az én figurám. Hagyjál békén.

A Batman-figura karja eltörik. Sírni kezd.

Hadonászik, fröcsköli a vizet. Buborékokat fúj ki a száján meg az orrán. Mint a kádban. Amikor megmossák a haját, így kell bevizeznie. Lebukik a víz alá, úgy, hogy felfelé nézzen, és a víz alatt nyitva van a szeme. Ahogy fodrozódik felette a víz, minden homályosnak és görbén látszik. Ugyanazok a buborékok.

A kéz még mindig fogja a fejét.

El akarja érni a lábával azt az ágat. Még nagyobbat lendít a hintán. Egyre magasabbra repül. Talán csak centik kérdése lehet az az ág. Egyszer el is éri a lábával, már olyan magasan van. Elengedi a kötelet, és hátrazuhan. Ráesik a hátára.

Az anyukája mesélte később. Amikor leesel valahonnan, nem sírsz rögtön. Először a meglepetéstől a lélegzeted is eláll. Először nem is érzed, hogy fáj, csak egyszerűen nem tudsz levegőt venni. Pár másodperc, és utána kezdesz sírni.

Buborékok.

Azt mesélte, hogy ő sokkal később kezdett sírni, mint mások. Csak amikor az anyukája odarohant a teraszról, hogy felvegye. Nem számolta ki, de talán egy perc is lehetett, amíg észrevette, hogy a földön fekszik. Egészen addig nem tudott lélegezni.

Már nincs ott a hinta. Az anyukája mindig figyel rá. Sebtapaszt kapott oda, ahol lehorzsolta a bőrét, és elmentek fagyizni. Két gombócot ehetett, ami egyébként nagyon sok. Nem is tudta megenni.

Szereti az anyukáját.

Csapkod. A víz a medencéből kifröcsög a fűre. Vizet nyel.

Kiabálni akar. Hagyjál békén. Engedj el. De nem tud. A víz alatt nincsenek hangok.

Egyszer talán majd ő is apuka lesz. Sokkal magasabb lesz, és talán szakállat fog növeszteni. Egy lánnyal fog együtt élni, akivel házasok lesznek, és lesz egy kisfiuk, akivel majd sokat játszanak. De ő nem fog majd elmenni, ahogy az ő apukája. És majd soha nem fog összeveszni a feleségével. Ebben a házban fognak lakni, nyaranta lemennek egy-két hétre a Balatonra, tévét néznek és játszanak majd. Néha majd ők is vendégeket fogadnak, csak hogy megmutathassák, milyen szép az otthonuk. A vendégeknek is lesz egy gyerekük, akivel az ő fiuk együtt fog majd játszani. Amíg ők bemennek kávézni, és leülnek a nappaliban a fotelokba, ők majd kint játszanak egy apró felfújható úszómedencében a játékaikkal, kergetőznek, vagy fröcskölik egymást.

Amikor majd benn ülnek és kávéznak, a felesége majd felkiált, amikor kinéz az ablakon. Ő pedig tudni fogja, mit kell tenni. Kinyitja az ajtót, és odarohan a medencéhez. A vendégkisfiút felkapja, és odébb rakja, aztán ölbe kapja a fiát. Azt mondja majd a vendégkisfiúnak: ő most majdnem megfulladt. Szégyelld magad, hogy ilyet tettél. Szerencse, hogy idejében megláttam, és ideértem. Az ölében viszi be a házba a kisfiát, aki sír majd, de csak mert meg van ijedve. Megtörüli egy törülközővel, azután megvigasztalja. Délután elmennek fagyizni, aztán, mikor hazaérnek, mesét olvas majd neki. És a mese után megvárja, amíg a fia elalszik, aztán odafekszik mellé, a földre, az ágya mellé, és már nagyon fáradt lesz, és csak aludni akar majd. Ahogy leteszi majd a padlószőnyegre a fejét, le is hunyja a szemét, és most, hogy minden sötét lett, elengedi magát, és nem akar többé ébren maradni. Süllyed, csak süllyed lefelé, és aztán elalszik.

Bárdos Bence, Móricz Zsigmond Gimnázium, Szentendre (Dicséret)