Ugrás a tartalomra

 

A sárvári díjazottak írásai – Gál Soma rövidprózái

„Elé állok a vécécsészének. Az alkohol átlátszóan távozik el a szervezetemből. Csak a karmazsint hagyja egyre erősebben az emlékezetemben. Árnyékként csordogál végig bennem, tetőtől talpig. Úgy bánt, mintha a vérem folyna.” – Gál Soma írásai

 

 

 

 

Tükörsrác

Felkelt a hajnalhoz. Ezt tette sok éve. Naponta ugyanúgy. Hosszasan és nehézkesen. Többszöri óracsörgésre. Szervezete berögzült, talán nem is tudott már mást tenni. Régen álmodozott róla, még kicsiként, hogy nem teszi meg, és nem kel fel többet. Vágyta akár még az átváltozást is. Csak ne kellett volna minden reggel pusztán a hajnal szemébe néznie. Ráült vállára a hétfőreggel, húzta a föld, húzta vissza az ágy felé. Megpróbálta lepöckölni, mellétalált, de a súly engedett, és miközben lecsúszott róla a takaró, kiemelkedett álmai hajójából.

Ez is minden reggel ugyanúgy.

Néha képes lenne gyilkolni miatta. Nem talált soha senkit, ezért kínozta magát. Megvillant az olló pengéje, és örökmozgó, piros vérébe vágott. Olyan szépen meg volt rendezve a színpad hozzá. A lelkében is. Mégsem tette meg sohasem, a gyávasága miatt.

A tükör mondta felé, kiáltotta minden reggel a nyulat. Elvánszorgott a fürdőig, belemerítette arcát végtelen hullámaiba. Felületén megfordulnak az arcvonásai. Mindegyik betűvé táncolja magát.

 

Karmazsin

Nyakamon a karmazsin színe. Fogom a zsebkendőt, törölöm körbe-körbe. Vizezni sem kell, tűnik el máris. Törlöm a karmazsint, átkúszik szépen a kendőre, megpihen, megbújik, de már a papíron is halványul. El kell mennie.

Elé állok a vécécsészének. Az alkohol átlátszóan távozik el a szervezetemből. Csak a karmazsint hagyja egyre erősebben az emlékezetemben. Árnyékként csordogál végig bennem, tetőtől talpig. Úgy bánt, mintha a vérem folyna.

Ráfolyik a bútorokra, a heverőn, a tévéállványon, a lámpán, a falakon, szétterül. Vörös a mindenhol, kicsi zöld foltok maszatolódnak csak bele. Aztán a foltok elkenődnek. Tökéletesen homogén.

Karmazsinban játszik a film. Sugdosó árnyak, ritmusos hullámok. Meleg, édes pára. Most is az orromban. Ez a legerősebb mind közül. Elvarázsolt az illata azonnal. Élveztem a parfümjét.

Egyedül megyek ki filmemmel a fürdőből. Folyik utánam az édes karmazsin a konyhába. Kiborítom a zaccot, helyette friss kávét öntök a főzőbe. Altat az illata. Lehunyom a szemem egy kicsit. Letekeri odabent a zajt. Jólesik ez a pici csoda. A kávé közben lefő, meglepő gyorsan. Nem eredek az eltűnt idő nyomába, csak kiöntöm a feketém a bögrémbe. Rém hülyén vigyorognak rám a fehér pöttyöcskék a piros alapról. Pedig a lányoknak tetszeni szokott. Nekem megfájdul tőle a fejem. Élénk és harsány, most még jobban, mint általában. Cukrot sincs erőm a kávéba tenni, kedvem se. Pedig anélkül meginni sem tudom. Fogom azt a nyers, tömör masszát, és kibotorkálok vele az erkélyre. Arcul csap a hideg, ébredjek már fel, még nem akarok. Egészen eltanultam az ébren alvást. Alva járok a korlátig, akkurátusan és nehézkesen előhúzok egy szál cigit. Utána kortyolok a kávéba. Szépen semlegesíti a kellemes a kellemetlen keserűt.

Tiszta karmazsin.

***

Álldogált a teraszon, és belebódult a munkába igyekvők táncába. Őt is várni fogják, bár ez nem érdekli, momentán nem ér rá, rosszullét, halaszthatatlan ügy, meghalt mindenki, készpassz. Felváltva emelte szájához a cigarettát és a bögrét. Alatta forgott a tömeg, hányingere lett tőle, de eszébe juttatta a munkát. Írnia kellett volna. Lustaság fél egészség, nem akarta otthagyni a kávét és a cigit. Úgy oldotta meg, hogy a laptopját kihozta az erkélyre. Megnyitott két-három dokumentumot, aztán váltogatott közöttük. Egyikhez sem tudott valami sokat hozzátenni. A legtöbbet talán a saját szövegével jutott előbbre, a két cikk totális balsiker volt. A cigi körmére égett, rágyújtott egy másikra. A várakozás mellé tette így mindig. Segített előrelökni az időt.

Tudta pedig, hogy felesleges. Csak saját magát kínozza vele. Megnyitotta a böngészőt, felcsapta a blogját. Rendezetlenül és vadul kezdett írni. A végeredmény eléggé értelmetlen lett. A cenzúra a fejében folyamatosan dolgozott, ködösítette a felismerhető részleteket, a legjobb ballada is megirigyelhette volna, olyan homályos volt a végeredmény. Azért mentette, nemérdekes. Most is megnézték egypáran az oldalt. Kilépett belőle, rákattintott a jútyúbra, berakott egy kis zenét. A hegedű szívszaggató volt. Szerette ezt a számot, mindig ezt hallgatta, ha várakoznia kellett.

***

Ég a sokadik cigarettám.

Lehet, hogy még nem ébredtem fel. Pedig gyerekkoromban milyen könnyen kipattantam az ágyból. Anya persze mindenkit azzal kábított. Álomszuszék ez a gyerek. Hét ágyúval sem lehet kiverni az álmot a szeméből. Én tudom. Mindig elsőnek ébredtem. Pont ő volt az, aki utolsónak szédült elő a reggeli mellé.

Az évek során megfordult a helyzet. Belém költözött anya reggele. Vagy csak a mai reggel más, mint a többi. Ott van rajta az én saram. Vörösen nevet rám.

Dörzsölöm a nyakamat, de hiába, mert fáj. Zsebemben a kendő, amibe beleoldódott a szín, de nem merem elővenni. Félek, hogy nem tudnám elég szép szemekkel nézni. Nem tudom, zsibbad-e még bennem minden, vagy már kezdek megnyugodni. Bennem fészkel a karmazsin, meg a zöld foltjai.

Egyszerre azt szeretném, ha zöldes szemekkel nézhetném.

 

Rajzol

Sok emberrel nem értett már egyet életében. Ilyen volt Grafit tanárnő is.

Pedig nem élt még túl sokat, mindössze a tizennyolcadik évét taposta, mégis megvolt mindenről a maga véleménye, bármiről legyen szó: sportról, politikáról, iskoláról, a barátairól, az ellenségeiről. Egyedül talán az önkritikája nem volt elég fejlett, ezért keveredett egyre-másra összetűzésbe mindenkivel. Grafit tanárnővel már az első perctől. Rajzot tanított nekik, innen a gúnynév. Szinte minden órán megismétlődött a momentum, hogy a tanárnő bizonygatni kezdi, igenis tud rajzolni, csak nem akar, csak lusta az órán dolgozni. Ő tudta magáról, hogy nem. Édesanyja is rajztanár. Édesapja is. Anyukája még tanította is azelőtt. Ő ismerte a saját fia képességeit. Valahogy a két rajzgén kiütötte egymást; a családban csak így mesélték. Ezt egyedül Grafit tanárnő nem vette be. Ezért kellett neki minden hetet rosszul zárnia, minden pénteken, hetedik órán búsan, vagy talán már előre bosszankodva kullognia a művészeti terembe, amit buján benőttek a különböző rajzok, makettek, modellek és különböző órai termékek. Az övé sosem volt közöttük. Még édesanyja idején reménykedett, amikor csak belépett, körbepillantott a falakon, kereső tekintettel pásztázva az újonnan kikerült rajzokat. Nem találta.

Mióta a szülei meghaltak, már nem is érdekli. Grafit se rakja ki sosem. Szerinte ennél jobbat tud. Ő csak a szüleit ismeri, a két rajztanár nevét, az övét meg sem hallja, csak az egyező vezetéknevet. Ez már bőven elég a tanárnőnek, hogy őt jó fényben mutassa. Annyira erősben, hogy képtelenség mögé látni. Grafit tanárnő tehát lelkesen magyaráz, minden egyes órán, mintha nem is az osztálynak, hanem csak neki tartana órát, de túl egyértelműnek állít be mindent, s gyors beszédéből amúgy sem tud szinte semmit kihámozni. Ott tart már, hogy nem is érdeklik a feladatok. Padtársa különben is elég jól rajzol, mindig jóval óra vége előtt készen van, róla ellesheti, mit is kell csinálnia. Az esetek többségében még így sem sikerül. Csak ül, próbál elfoglaltnak vagy érdeklődőnek tűnni, ami az utóbbi időben egyre nehezebb.

Egészen más foglalja el. Amire nem tud nem figyelni. Dóra szemközt vele ül. Szemük sokszor, egyre többször összeér. Gyönyörű, nagy mandulaszeme van. Talán neki a legszebb a világon. Ahogy néha-néha beleragad, próbálja magában leírni. Alig találja a szavakat, még maga előtt is zavarban van ilyenkor. Dóra két, nagy szeme pedig csak csillog és nevet, nevet rá tovább, amíg el nem fordul, vagy Dóra nem néz éppen valaki másra. Sokáig elhitte, hogy csak rá nevet így ez a két szem. Mióta figyeli is őt, tudja, hogy Dóra a világra nevet így. Állandóan.  Számára mégsem kopott semmit a lány szemében a mosoly, ugyanolyan meghatározhatatlanul csillog a fejében, mint legelőször.

Már nem tudja, aznap miért nem jelentette be a tanárnőnek, hogy rosszul van. Pedig előző nap ment a hasa, és akkor sem volt éppen túl jól. Talán csak legyintett, hogy egy órát igazán bír, talán a szülei emlékét nem merte megbolygatni, hiszen nagy szégyen, ha egy tanárgyerek igazolatlanul hiányzik. Ottmaradt, s ahogy a terembe lépett, nem a maketteken, plafonról függő kacskaringós cérnákon és hurkapálcikákon akadt meg a tekintete, hanem Dóra alakján, aki a terem közepén ácsorgott elhagyatottan, le-lepillantva a földre, szeme pedig alig csillogott, eltakarták szempillái és a szégyenlősség. A lányt körülvették a munkapadok, és a kör közepéből beszélt épp a tanárnőhöz, aki a diákok nyüzsgése hallatán megfordult.

– Gyerekek, siessünk leülni, modellt fogunk rajzolni!

El sem hitte, hogy Dóra lehet a modell, hogy feladatát összekötheti a szokásos órai tevékenységével. Ceruzát, radírt és egy lapot vett ki a padjából, és, talán életében először, magától, első szóra munkához látott.

– Tegye le mindenki a ceruzát, még tegyétek le! Először is, nézzük meg az emberi test arányait – mondja, mintha csak ő nézné, s most az egyszer tényleg nézi. – Alapegységként a fejet fogjuk venni, és megnézzük, hányszor fér rá pontosan a testre. Ceruzánkkal mérünk, a hüvelykujjunkat…

Ezt már igazán ismeri, nyújtja a kezét, s méri is azonnal, hétszer, hét fejnyi távolságot talál a lányban.

– Az ideális testfelépítés, ha nyolcszor fér rá a fej a teljes testre, de az eléggé ritka.

Hogy Dóra ne lenne ideális? Ő ezt nem tudja elképzelni, hiszen mennyit nézte már, és sose talált hibát, sosem talált semmit rossznak. És a szeme is mindig így csillogott, ahogy most is csillog éppen. Hét kis vonallal felosztja a lapját, aztán pálcikaembert kezd rajzolni.

– Az első rész vége a nyaknál van, a második a mellkas, a harmadik távolság a köldökig ér, onnan tovább a negyedik a szeméremizomig, aztán folytatódik a combközépig, utána a térdkalácsig, abból eljutunk a sípcsont közepéig, s végül a lábfejig az utolsó távolsággal. – így alakul ki papír-Dórája, ahogy Grafit tanárnő is magyarázza, s ahogy elkészül a skiccel, nekiáll megtölteni élettel a kevéske vonalat.

Tényleg csillog a szeme, de ez szinte általános, Dóra szemében megállt az idő. Most ugyan épp nem felé csillog, profilból rajzolja a modellt, húzza a vonalait. A haja barna, gesztenye színéhez hasonló, sűrűn húzza be a vállig érő vonalakat, és a homlokánál félretűrt frufrut. Óvatosan húzza válla ívét, ami a negyedik rész végénél találkozik mellei domborulatával. Csak a kézfej csúszik kicsit feljebb, nem ér el a combközépig. Csak az orr nem olyan aranyosan hegyes, hosszan kinyúlik az arcból. Csak a láb lesz suta és bumfordi, nem is tudna vele kecsesen lépni. Csak a mosolyt nem tudja a fehér papírra varázsolni csupán grafittal, arcán a vonalak egymástól idegenek.

– Ügyes, jó lesz. Látod, tudsz te rajzolni. – Közben mögé ért a tanárnő, de kijelentése után elégedetten és győzedelmesen továbbhalad, hogy segítsen a többi diának. Akik talán nem tudnak ennyire jól rajzolni.

Ő nézi Dóra portréját, nem lát rajta sehol, semmi egyezőt, de belefér a hét részbe, minta szerint rajzolta a hátat, a melleket, a fejet, az orrot is több percig figyelte, mire be merte húzni, keze követte a valódit, amit látott. Az igazi Dóra szemei pedig tovább nevetnek, nevettetik a lány arcát is, de a lány elnevet mellette, mással néz szembe.

Csalódott benne. A papír-Dóra nem igazán szép, csak most jön rá, hogy minden vonal az igazit követi, reálisan ábrázolt, mégis torz lett a végeredmény. Furcsa, csendes harag üli meg szívét, s keze olyan erősen szorul össze, hogy a ceruza nagyot reccsen. Dóra szemében leoltották a fényt.

Gál Soma, Vajda János Gimnázium, Keszthely (Ezüst oklevél)
 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.