Jász Attila: istenbőre - Az Ünnepi Könyvhétre megjelnő új verseskötetből ajánlunk részleteket.

Hiába eltérőek a versformák, hiába szólnak a ciklusok látszólag angyalokat ábrázoló képzőművészeti alkotásokról, a természethez való viszonyunkról vagy épp az életünkről, a versek mindig ugyanarról beszélnek. Ugyanazt keresik. Amit ott sejtünk isten bőre alatt, ahogy valójában ott is lüktet, pulzál, csak éppen soha nem megfogható, tapintható. Hántsuk hát le e bőr rétegeit abban a reményben, hogy találunk valamit, ami kapaszkodót nyújt az életünk éléséhez a mélység felszínén. - Jász Attila Ünnepi Könyvhétre megjelenő új kötetéből olvashatnak részleteket.

Hét ciklus variálódik, váltja egymást lazább megfogalmazásból kötöttebbe, és vissza, az igazi nagy kérdés, jutunk-e ezáltal valahova is, előbbre, kicsit. A válaszokat leginkább költői kérdésként lehet megfogalmazni, mégis izgalmas szellemi kaland e bőr alatti kutakodás. Ha nem is mélyre, de a felszín alá bepillanthatunk időnként e versek – az emlékezet, a felejtés, halottaink elengedése, képzelt és valós szerelmeink, élményeink és tapasztalataink – segítségével.

Jász Attila:

istenbőre

részletek

EKKORA

Séta közben a vasúti sín túloldalán rekednek a kutyák.
Egy ír és egy angol. Váratlanul jön a vonat,
előbukkan a kanyarból, nincs idő. Messze vannak még,
én meg kiabálok, leül. És az ír szetter le is ül, a másik,
a Mákos, az angol szetter meg jönne csak át.

Meg van ijedve, mit csináljon a túloldalon nélkülem.
Bepánikol. Félelménél erősebb a ragaszkodása. Nekifut hát,
jönne át a kerekek közt. Tehervonat természetesen.
Egyenesen neki a kerekeknek. Nem jut át köztük.
A száguldó vonat légörvénye berántja, nekivágja a kerekeknek.

Leteszi a sínek mellé a töltésre. Ott fekszik a nemes test
egyetlen karcolás nélkül. Tényleg mintha aludna csak. Műtét után
vinném az elaltatott kutyát ölben. De egyre nehezebb lesz.
Lélek nélkül milyen nehéz minden. Sokkal nehezebb. Elásom,
csodálkozom. Ennyi szeretet, hogy fért el ekkora testben.

FÉSZEKBEN

…két angyal ül ott fehérben, ahol előbb…

Fészket építettem. Felcsatoltam angyalszárnyaimat,
amit egy kora reneszánsz festmény alapján
készítettem a repülő szerkezethez.
Az ájult, haldokló bácsi lelkét oda vittem fel,
egy természetvédelmi területen álló ritka fa tetejére.
Ott dédelgettem, hálózsákba bugyolálva,
miután elhagyta testét, amit a mentősök
több mint fél óráig igyekeztek megakadályozni.
Nem engedtem, hogy végignézze. Finoman
elhúztam onnan. Felült mögém, én pedig
tekertem a pedált, csapkodtak a szárnyak,
emelkedtünk. A fészekben teáztunk,
megnyugodott kicsit, próbálta elfogadni
a helyzetet. Ez a legnehezebb. „Amint ott
sírt, behajolt a sírboltba, és látta, hogy…”

MEGSZABADULÁS

Egyedül repültem a tengeren. Aztán
a többiek is sorra beszálltak mellém,
soha ilyen élményt. Szabadságnak neveztük.
Akkor tűntek fel az első hajók a távolban.
Örömmel száguldottunk feléjük. Az emberek
kiálltak a hajók korlátjához, és azt kiabálták,
megjöttek a pilótabálnák. Meglepő módon,
másképp örültek nekünk, elkezdtek üldözni.
Menekültünk. A nyílt tenger felé vezető utat
elzárták. Félelmünkben a sekély parti öböl felé
úsztunk. Az emberek, egykori barátaink,
a vízben álltak, csillogó kampókkal kezükben
hadonásztak felénk. Belénk vágták, orrunkba
akasztották, így vonszoltak kifelé a partra,
miközben hosszú késekkel próbálták elvágni
ütőereinket. Ez azért a kezdő gyilkosoknak
nehezen ment. Az öböl vöröslött fájdalmunktól.
Egyedül úszom. Nyomot hagyok magam után.
Egy gyilkos kése bennem maradt, mikor sikerült
megszabadulnom.

DOLGOK

A szenvedély természetét figyelem,
ahogy mozog bennem. Föl, le.
Fölül értem, alul csak tétlenül nézem.
Ahogy önállósul. Hitchcock, ahogy a Madarak
elején két fehér spitzcel kisétál az állatkereskedésből.

Úgy vagyok a vággyal én is. Éppen így.
Újra és újra, ahogy a zseniális rendező is
majd minden filmjébe becsempészi
magát, így szignálja őket, talán.
Egy idő után mindenképpen.

Így vagyok veled én is. Lassan
elkezdenek árnyalódni a részletek.
Ahogy konkréttá válnak a dolgok,
egyre inkább úgy érzem. Hogy.
Egyre inkább a tiéd vagyok.

Kapcsolódó: „Magyar kortársakat vásárolok” - Jász Attilával a Könyvhétről