számlám mégis duzzad, duzzad
postásom nem ró fel kölcsönt
már a borok is hazudnak
politikát és erkölcsöt

Köszöntjük a júniusban hetvenedik életévét betöltött költőt, prózaírót, Bágyoni Szabó Istvánt.

Bágyoni Szabó István

Morfond

Válaszféle 100-éves Édesanyám
nem szűnő kérdéseire

Nyugdíjamat – hát – beosztom
ennyi ide, annyi oda
amit nem visz el a kosztom
elviszi a meszeletlen tanoda

el a várás, el a város
Torda     Enyed      oda-vissza
meg a szomorú kocsmáros
a beszédes boromissza

viszi vihar vágja villám
csak ne kérdezd kedvem honnan
kopogás és hívás híján       
hó szitál a telefonban

számlám mégis duzzad, duzzad
postásom nem ró fel kölcsönt
már a borok is hazudnak
politikát és erkölcsöt

hogy mi marad s mit találok
ágyvetéskor párnán, ágyon
legyen az most titok-zálog
titok-Torda       titok-Bágyon       

amit nem tépdesett meg száz
nyugpénzt  hordó posta s postás
széjjeltépi most az egy szál
magát marcangoló ország

*

Aranyosszéki levél Ágh Istvánnak

Gondolattöredékek a
Kidöntött fáink suttogása
hazaúti olvasása közben

Felhősödik kőasztalaink fölött a két kezünk ékesítette menny
Az újabb-kori, a valamikori, a már sose lesz holnaputáni boltég…

Itt a portánk, amott bomlik az erdő, Isten erődítménye, a Nagyles-tetőről látni, ha tatár közelg
Gyermeknek egyetlen törvény: „Szedd a lábad, vissza se nézz, ha ütnek!”
S ütöttek, és meg sem álltunk fejedelmi skólákig: Enyedig, Kolozsvárig porzik ma is az út

De maradt a bágyoni kőasztal, a mozdíthatatlan, mit szerre jól felékesítettünk
Ákkal és Ékkel és Űkkel, besikáltuk félelmeinkkel, hajnali álmainkkal – sajátjainkkal
Bő ultramarinban pácolt balladákkal, bicskákra rángó izomrostokkal
Sajog is ujjbegyünk millió árka és villan a Nagyles tölgyeit bámuló tengerszem-retinánk

Felhősödik kegyetlenül íróasztalunk fölött az ég
Az elsikált, megannyi indulás-vágta-lenyakazás utáni moccanás kékjéből
Még kidomborodni látszik egy faragott betűsor – kitépett Bágyon-ákombákom…
Udvaron felejtett hordódonga, apák gyomorszájában bősz csizmarúgásokkal
„Idomuljon gőzölgés, hajlítás előtt még!”

Borlötyögés előtt még. Nyomodban liheg a cujka, akárha élne még az a
Másnapos holnap-utániság, üres üveget gyűjtögető – hogy már a kanna szája se volna Gyomrot nyugtató, gyomrot nyugtalanító, mikor a kukás inge-gatyája szakad s izma feszül
Hogy fel, hogy fel, egyre csak feljebb, józan istenek magasáig
Zuhintsa azt a kurva kiürült álomszilánkot, kiradírozott szivárványflaskát

Halványkék gomolygás némul kalamárisaink száradó szája széle fölött
S nincs nyugtató dér, csipogó csepergés se, záporok, gyermekkor-zuhék maradoznak el rendre
Marad a Kossuth adó torokszorító imája, a kötél szorította, a Sztálin-csizmára köpő
Most is taszít, lök mindenik vérhóhér-ölelés, az újra felsarjadt érdemek rendje         
Istenem, meddig nőnek alánk a halott diktátor-körmök, meddig mélyülnek szőlőoldalba
Ha látnád, kiürült csűrbe         sikált elsőházba           tocsogó pinceföldjébe
Fészkelődnek Trianon-gombák hajszálgyökereinél jobban, átok átkánál is álságosabban

LE        sírgödör-mélyre          oda le, hogy onnan vissza            visszakunkorodva
Jó európai módra sarjadjanak a halálkörmök SZÍV iránt         NYELVED gyökere iránt
Mintha a kémények füstje is megfeledkezett volna már az emelkedésről
Mintha tölgyeseink fohászára, kidöntött fáink suttogására már hegyeink se emlékeznének
Csak a nincs-szekér, a nincs-bölcső, a nincs-iskolapad – akárha magát óvná az erdő
Csattogó fejszétől, fatolvajok nyekkenésétől – hátha visszatér majd a valódi gazda!
Így védekezne az elorzott tölgyes, s rejtegetné villámok elől is hatalmasságát
Látva ezt az örökös tatárjárást            szilánkvilágot               forgácslobogást?
    
„Fa kidőlhet, ámde az erdő soha!”- hallja a visszatért gyermek, kinek olyan pár cipellőt
Fabrikált a tordai cipészmester, amiben bárhonnan hazatalál         mint patkótlan csitkó
Hallja ma is, s mintha erdők Isten magasságába szálló végrendelkezését...
Pedig nem hajít semmit itt senki a boltég iránt, semmit, átkot se…  vagy csak azt              Hanyatt fektetve Erdőelve lumpol, idébb valahol a histórinkban önnön oldalába
Váj lukat egy pörgő ceruzahegyző, ringásba lódul egy itatós, akárha tudná:
ITT csak úgy érvényes minden állítmány, megcélzott tárgy, bóklászó jelző
Ha kőasztalba vésésük előtt még istenesen belepréselik ebbe a váltakozó semmibe
E transsylván szemkápráztatásba, amit édes Anyaléleknek hívnak az „árvák”

Árvák, kik Apát ritkán láttak       csak anyamesékben, táncokba keserült kurjantós nótákban
Mit kitalálhatnak minden kocsmából hazaútban          hogy hát lekoptak, elmaradoztak  Rigómezőn, Kenyérmezőn, Königgrätz mellett...      és kupleráj-idők emlékmorzsái körül     
El a Donnál, el az Ojtoz-szorításban, és igen, itt, a Tordai Cinterem fölött is elmaradoztak   
          
és addig-addig maradoztak
míg az egek sírni kezdtek
míg a fák elhervadoztak
s maguktól elheveredtek
a botok nem védekeztek
az ásók meg ástak ástak
idegennek         mindég másnak
harmadnapra cinteremben citeráztak

feszületek megfeszültek
és az anyák erdők mélyén
anyanyelven szültek       szültek

Hát… Felhősödik erdőink fölött a két kezünk ékesítette menny
Az újabb-kori, a valamikori, a már sose lesz holnaputáni boltég…
 
A levél margójára:

Az el-elmaradozó apák – vagy az erdő hatalmassága, talpra álló képessége után áhítoznának, suttognának kidöntött fáink?  Még szerencse, hogy az első betűbölcsőt úgyszintén fába faragták a messzire látók – akár a Somló ponkjáról, akár a bágyoni Nagylesről néznők a kegyetlen időt.

Bágyon–Budapest, 2009.május 8–15.