Irodalmi Jelen

FABULA SMARAGDINA – EUPHORBIA SZÍNRE LÉP – Tamás Kincső meséje

2011. július. 02. - 20:23

Euphorbia, az udvari csillagász, azért volt nyugtalan, mert nem jöttek szobájába a tündék. A Hold egyre vékonyabban nézett le a sötét fényességből, a madarak egész éjszaka fütyültek, csuda trillákat szőve a virágillattól terhes levegőbe. Bomlani kezdett a fagyal. Miért van az, hogy a színes virágok szépek, a fehérek meg bódítanak, kérdezte magától a sövényre pillantva.

Miért nem jönnek?

FABULA SMARAGDINA

Tamás Kincső meséi

EUPHORBIA SZÍNRE LÉP

Kérem a Kedves Olvasót, tartson velem ebbe a hegyi patakként csörgedező mesébe az időszámítás előtti időktől napjainkig. Látjuk majd Euphorbiát, az udvari csillagászt lépkedni előttünk jobbára vidáman, néhanap szomorúan, mérföldeket és századokat ugró csizmájában. Euphorbia gyermekkoráról nem tudunk semmit, az még az idő előtti időkben lebeg; mi már érett férfiként ismerjük meg. Ő a főhősünk. Hivatását tekintve orvos, a csillagászat csupán a hobbija. Tudományával minden korokban királyokat és vezetőket szolgál, a hatalmasok rajonganak őszinte odaadásáért és beavatják legbelsőbb gondolataikba. Euphorbia ekként (közvetve bár, de láttunk már hasonlót) részt vesz országok kormányzásában, a világ máig ható elrendezésében. Úgy mondanánk a mi nyelvünkön: történelmet alakít. Euphorbia az égi tudományokat Egyiptomban tanulta, az orvoslást Indiában, a bölcsességet a tündéktől, az okosságot a könyveiből - a természetgyógyász praktikákat és a nálunk honos növények vajákos használatát pedig szerény személyemtől.

Euphorbia vándorlása során népbetegségeket gyógyít, de legfőképpen az emberi tudatlanságot hivatott kiigazítani. Életútja göröngyei közt botorkálva rá kell azonban jönnie, hogy sorsa meg van írva a csillagokban, s hivatása e Földön sokkal komolyabb rendeltetéssel bír, mint azt bárki is gondolta volna...

Első három mese, amelyben Euphorbiát, a csillagászt tündék ajándékozzák meg az érzéssel, amitől nem bír szabadulni és kínjában szerelmes lesz a libapásztor lányába. I. Krepisz királyt a köszvény gyötri.

A podagrafű

Dongó századszorra kapta el a karcsú aconitumot, hogy hintázva húzza fejébe a lila sisakokat, mohón bújva őket egymás után, fel a fürtön. Kellemes nap volt, esők múltán lassú felmelegedés. A szél hűvösen ringatta a rekettyesort, illatok szálltak gyors egymásutánban. Június hó huszonegyedike, a Mars napja a hétből.
Az öreg király készen állott. Euphorbia felsegítette díszes palástját.
Euphorbia úgy került csillagásznak I. Krepisz udvarába, hogy amikor a király Numidiában Adherballal sakkozott, egyszer csak azt mondta:
– Ha veszítesz, hazaviszem az udvari orvosodat magammal. És nyert. Euphorbia régen unta már Adherbal ellenkezését módszereivel, egy kikötése volt csak, hogy kedvére foglalkozhasson csillagászattal is.
I. Krepisz Adherbal országából hozott magával egy pej mént is. Ezen a tiszta napon úgy fénylett a szőre, mintha a bronzra mókusszőr ecsettel aranyat festettek volna.
Euphorbia saját kezűleg készítette elő a lovat. Őbenne élte ki vágyakozását berber múltja iránt. Órákon át simogatta, kefélte a nagy, fényes testet. Halkan beszélt Mulukkához, amíg sörényét fonta. Marokkói utazásairól mesélt neki.
– Nyolc óra tizenhat perckor. – Szólt a királyhoz, és tartotta tenyerét ujjainál összekulcsolva, hogy segítse őfelsége lábát a kengyelvasba beletalálni. De Krepisz király akkorát kiáltott, hogy abban a pillanatban a nap megtorpant az égen. Nem is lóra ült, hanem úgy, díszruhában, ahogy volt, le a földre, a Mulukka hasa alá, és fogta a bal lábát, mint aki belerúgott a holnap küszöbébe.
-Ujjujjujjujujj!
Mulukka kissé ellépett a hátuljával, hogy jobban szemügyre vehesse, mint méltóztatik őfelsége jajgatni.
– Podagra. – Szólalt meg végül az orvosból lett csillagász, amikor I. Krepiszből kifogyott a jajdoklás. – Őfelsége levetkőzik és lepihen, Euphorbia megy és hoz rá füvet. – Azzal felszállt a bronzpejre és az erdő fele kanyarította nyújtott lépésben. A gesztenyesor alól még mosolyogva visszanézett a gombolyaggá zsugorodott Krepiszre.
Az év leghosszabb napja. Euphorbia nem ismerte Keresztelő Jánost, kit későbbi korok emberei ilyen tájt ünnepeltek, de tudta a Nap útját az égen, valamint ismerte műveletei nagyobbik részét. A nyári szolsztíciumot a palota tetőteraszáról akarta megfigyelni, de jobban örült a királyi útvonalnak, melyet ő javasolt a varázslatos történéshez. Mezőkön léptetve számba vette a begyűjtendőt: csalánt, kutyabenge kérgét, nyírfalevelet, kakukkfüvet, iglicgyökeret és borókabogyót. Ezekre gondolt borban megfőzve. Ügetésre váltott, mert úgy sejtette, hogy a király bajára csak beljebb, az erdőben találja a megoldást.
A nap nem akar hanyatlani. Mulukka nem örült a sűrűnek, maradt volna a réteken legelni a leghosszabb nyári délutánon. Euphorbia gyöngéden győzködte sarkával oldalába a kurázsit.
– Mulukka édes, bronzszínű, mézes, madarak zengnek, ágak lengenek, ma alszik a veszély, rövid neki az éj.
Jöttükre a tisztásról nyúl szaladt átellen bozótba. A csődör megnyugodott, Euphorbia leugrott róla, hogy megszabadítsa a kantártól. A ló megrázta nagy fejét.
– Haza ne fuss nekem, ha visszajő a kisnyúl! – kacagott a férfi és köpenyét a fűre terítette. Könyökére támaszkodva dőlt hátra rajta, hunyorgott és a napot nézte, mint hívogatja maga közé a lomb. Talán el is szenderedett egy pillanatra, mert arra eszmélt, hogy Mulukka a füle mellett rág. Felült. Éppen belátta a tisztást: a magas fű mozdulatlan.
Nem is onnan jöttek. Nyolc óra tizenhat perckor a lombkoronába bújt sugarakon ereszkedtek alá eszméletlen sebességgel a fénytündérek. Euphorbia a szemét dörzsölte, orrát nehéz illat ütötte meg. Káprázatában összekulcsolta két kezét, mint aki imádkozni készül, hogy valamit érezzen magából, ami igaz. A tündérek egyenesen vállára szállottak, körbeszőtték röptükkel, míg a zsibbadt merevség ki nem engedett belőle. Tarkóját simogatták, dús fekete haját, a csillagász feje hátrabukott. Sűrű szemöldökéről a hosszú fekete pillákra ugráltak és fejjel lefele hintázva kacagtak a borostyánszínű szemek tükrében. Ádámcsutkája körül játszadoztak, becsusszanva a kulcscsont hajlataiba, aztán leereszkedtek az ölébe. A csillagász éles józansággal figyelte, amint a picinyke tündék széthámozzák ujjai fonatát és kezét combjára simítják. Voltak vagy két tucat fényes huncutság. A fele röpke sereg elnyújtott lábain szaladgált fel-alá, bújócskát játszva szétterített ujjai között. Másik részük nekiveselkedett a mellkasának és hátradöntötte a köpenyre. Euphorbia kék eget látott, felhőtlent, ilyen kéket soha, de soha. Behunyta szemét és érezte, ahogy a picinyke fények aranygombokon szökdécselnek, leginkább a gyomra meg a szíve körül, felemelik és lebegtetik a fű hullámzó hátán, majd óvatosan visszafektetik.
Édes illat maradt utánuk. Amikor látni akarta már, ott volt: ernyősen lengett magas szárán a vadbodza.
A csillagász felállt, megrázta köpenyét, újra kiterítette, majd leszabott kardjával egy szakasz fehér virágot. Becsavarta gondosan és a nyereg elé fektette.
– Gyerünk, Mulukka, indulhatunk. Viszünk vadbodzát az öreg lábujjára, öregujja fájdalmára. Neve legyen podagrafű. Hadd lássuk, kigyógyul-e a bajból. Mert ha nem akaródzik, tovább kell állnom csillagásznak. Tudod-e mit, mézvirágom, holnap reggel sakktáblát kerítünk, csatára indulunk. Titkon gyakoroljuk a felszállást.

Szembogarak hatalma

Euphorbia a királyt éppen vacsoránál találta. Morio és Johann, a két langaléta kelta eb csillogó szemmel ropogtatta a csontokat, amikor belépett a terembe.
– Hagyjon a kutyáknak több húst rajta felséged, – szólt a királyhoz jóétvágyat helyett és azon nyomban asztalhoz ült. Ír farkas nem volt még olyan éhes, mint csillagászunk a tündérmese után. Mintha kiszívták volna belőle az összes elégethető tartalékot, éhezte emléküket. Amilda, a libapásztor leánya húst tett eléje. A csillagász nem tudta levenni róla a szemét. Gőzölgött még a bárány, bordái ívesen törtek ki belőle. A lapos végekről épp annyira húzódott vissza a legjobb falat zsírtalan magába, hogy a csontot szárazon meg lehetett ragadni. A gerincet gondosan megkocogtatta a szakácsné, a csigolyák kettesével szétnyíltak, mielőtt a sütőbe került, hogy fokhagymás, majoránnás illattal töltse meg a mindig éhes konyhanép gyomrát. A kutyák nem figyeltek fel a szakadó inak, roppanó porcok hangjára. Tudják ők, hol az elég.
– No mit leltél az erdőben, édes vendégem? – emelte ki fejét a faggyúból, s bajszát aranyhímzéses kendővel simogatta I. Krepisz király. Mosolyogva legeltette szemét a férfin, amint az jóízűen falta a bárányhúst. Mindig lenyűgözte Euphorbia csupasz kézzével végzett műveleteinek eleganciája. Ujjai hosszúak, körömháza áttetsző rózsaszín, higanyformán csordulásig telt U betűk gyöngysora. Ezüstgyűrűt hord, hármat, a középsőkön meg a gyűrűsujjon. Egyiken tetovált zöld delfinek kergetőznek.
– Tündéreket találtam, – válaszolt nevetve, miután lenyelte a jó falatot. Euphorbia őszinteségével hálálta meg feljebbvalói jóindulatát.
A király mosolyra húzta bajuszát. – Meséld csak, régen nem láttam már tündéket.
Euphorbia hátradőlt kezében a kupával. A sültes tálat nézte. I. Krepisz heverő kutyáin pihentette tekintetét. Színes ólomüvegen át narancs fénnyel lépett be az utolsó napsugár és a bor tetején eljátszott még a terülő zsírcseppek vonalában. Euphorbia a terem sarkaiból kezdte invitálni a homályos apróságokat. Zöldeskék fényből kellett őket előcsalogatni egyenként.
– Volt egy, aki a bort szerette. Ide ül velem szembe. Haja bokájáig ér, vörös, mint a róka szőre a búzatáblában, szeme kék és éles kristályokat lövell a gyomorszájba, mikor egyenesen az emberre néz. Bőre nem olyan fehér, mint felséged elsőre gondolná. A Napból jöttek mind. Ő az, aki ha nincs, az ember csak a borba nyugszik bele. Felségednek talán ő hiányzik leginkább. Nézd, milyen bájosan rendezgeti leheletszárnyait! Ezek a székek nem nekik valók. De jönnek ők, ha szépen hívja Euphorbia. Ide könyökölnek mind s kihímezik az abroszt nevetésükkel.
– Volt egy, aki a húst szerette nagyon. Haja, mint a gesztenye, akárcsak felségedé. Jó királyom, ha összeölelkeznétek, nem tudnám, mely repülő tincs melyiketeké.
– Elég! –kiáltott a király. –Szót se többet róluk!
Morio volt az érzékenyebb, feltápászkodott egészen, szakállas nagy fejét ölbe kéreztette, amint a király az indulattól a karosszék gyámságába visszarogyott. Mikor leült a dühe is, égőn sajgott lábában a köszvény. I. Krepisz többet nem tudott szólni a fájdalomtól.
– Pedig itt ül az asztalfőn, felségeddel szemben. Neki ruhája is volt, fehér, illatos, de levetette a kedvemért, hogy gyógyszert főzhessek belőle.
Euphorbia kibontotta köpenyéből az öl podagrafüvet. Egész hazáig úgy tartotta a nyereg előtt, mintha két tucat, fényből szőtt tündét ölelne. A virágok nem fonnyadtak szikrányit sem, zöldesfehér illatuk nyomban leigázta a palotatermet. Majoránna a fokhagymával nyomtalan illant el a báránysült után, amit Amilda vitt már kifele.
– Az a helyzet, drága barátom, hogy a húsból le kell hagyni, a bort meg egészen. Athéné szent fájáról hozasson felséged hidegen préselt szűz olajat. A legjobb unguentum talján olajból készül. Borért is szalasszon futárt a Hegyaljába, fehér legyen és édes, abban akarom főzni a podagrafüvet. A tündék maradnak vacsoratársaságnak, amíg kegyelmed dönt, hajlik-e az ajánlatra. Ha elhatározod magad, rögvest eleresztem őket. Kéretek még tiszta ágyneműt a magam számára. Amilda! A mosóvízbe keményítőt ne tegyél, úgy vasaljad! A gőzöléshez liliomot forrázz, egy kancsóhoz öt virágot, kinyíltat, hibátlant. Felséged most megbocsát, s ha reám hallgat, nyugovóra tér időben, hogy megálmodja gyógyulását. Jer, Amilda, leszedjük még ma a virágokat.
A Holdnak éppen felét harapta ki az árnyék. Kékes fény maradt az estből, a kertben baktattak egymás mellett. Euphorbia azon töprengett, hogy ha Amilda nem a földet nézné szégyenlősen, mint aki attól fél, hogy megbotlik, ölébe ültethette volna, mikor a tündérek elfoglalják mind a huszonnégy széket az asztal körül.
De hát gyenge már az idegrendszere szegénynek, s most beteg is ráadásul!
– Tetszett mondani valamit? – fordult felé a gyomláló szempár. Euphorbia lábában megállt a menés. Végre nem a libapásztor leányát látta maga előtt. A lány szeme helyén két hatalmas szentjánosbogár ült, és hozzá beszéltek.

Euphorbia kukujra vágyik

Vénusz napja igazán melegnek ígérkezett. Euphorbia délelőtt a kertet járta, maga sem tudta, miért, de a palotában nem volt maradása.
I. Krepisz most már reggelre is húst evett, a tegnapi hideg sültet. A csillagász nem szólt semmit, a király némán falt. A bortündér kristálypohárból szürcsölgette a nedűt és minduntalan fénybe emelte a kis poharat, hogy a csiszolt üvegen áttetsző rubintos fényében gyönyörködjön. A király nem emelte fel a fejét tányérjából, nem nézett semerre. Így nem kellett látnia, hogy az asztalfőn a gesztenyehajú összekulcsolt kezével támaszt formál kis, hegyes álla alá és mosolyogva csak őt nézi.
Euphorbia, az udvari csillagász, azért volt nyugtalan, mert nem jöttek szobájába a tündék. A Hold egyre vékonyabban nézett le a sötét fényességből, a madarak egész éjszaka fütyültek, csuda trillákat szőve a virágillattól terhes levegőbe. Bomlani kezdett a fagyal. Miért van az, hogy a színes virágok szépek, a fehérek meg bódítanak, kérdezte magától a sövényre pillantva. Miért nem jönnek?
A két szentjánosbogár hol kéknek, hol zöldnek tűnt. Ezért nem jöttek. A tündék felettébb büszke népség, nem keverednek földi nőkkel. A bogarakról is megvan a véleményük. Legalább annyi bogár él a világon, mint virág. A tündék viszont többre tartják a virágokat, tőlük tanultak meg lélegezni. Álmodni nem a bogaraktól tanultak. Szerintük Isten egyetlen állatban álmodik helyesen: a macskában. A macska játszik a bogárral. Az éjjeli lepkével is, amely fény köré csábul. Legyek, szúnyogok menekülnének az ablakon át, mind hiába.
Euphorbia esténként a földre feküdt, a keményítetlen, liliomillatú ágyneműt nem tudta elképzelni gyűrötten többé. Mikor lehunyta szemét a hűs kőpadlón, azzal játszott, hogy megemelte testét, és elforgatta, mint az iránytű mutatóját. Fejjel Dél-Nyugatnak érezte legjobban magát, így fordulva megtelt reménnyel és a szemközti falon nézegette a magnóliafa lombjának játékát. Minduntalan a szentjánosbogarak jöttek, majd Amilda kis, néma ajkai. A bárány rózsaszíne.
– Bugavirágzat. – mondta péntek délelőtt a kertben. A fagyal szirmai úgy állnak a négy égtáj fele, mintha az akarnák mutatni Euphorbiának, hogy itt áll ő középen. A két porzót Észak-Dél irányba állította, így a szirmok a sarkok fele mutatnak. Megszagolta ismét a kis bojtot. Pontosan olyan zöld illata van, amilyen síkosak és csupaszok sötét, bőrnemű levelei. – Hát persze, hiszen rokona vagy, közönséges ligustrum, az olajfának. Majd bepácollak olívába, ha beérkezik a futár. Ligare podagram et rheumam.
Tulajdonképpen azt várta, hogy a picike csillagokból előbújjanak és körbezsongják ismét. Vénusz napján az istennő nem részesítette Euphorbiát e kegyben. Gágogásra lett figyelmes, messzi, a patak felől. Lehajtott feje húzta vissza a falak sötétébe, legszívesebben addig bolyongott volna csukott szemmel, míg jól beveri a feje búbját az első falba. A kukujra aztán újfent a kertben lehet keresgélni enyhülést hozó füvet. Így is eltelnek a napok.