Irodalmi Jelen

ORAVECZ IMRE: KALIFORNIAI FÜRJ (regényrészlet)

2011. július. 06. - 11:42

Amíg élt az apja, mindig remélte, hogy ha nem is kér tőle bocsánatot, tesz vagy mond majd egyszer valamit, amitől minden más lesz, ami ledönti köztük a falat, és egymásra találnak, vagy legalábbis szót értenek egymással. Különösen azóta bízott valami ilyesmiben, mióta ő nincs szem elől, mióta kint vannak. Hátha ettől másként viszonyul majd hozzá az apja. Az idő nagy tanító, rávezeti az embert az igazságra. Hátha belátja, hogy hibázott, hogy rosszul bánt vele, és jóváteszi, mikor haza mennek. Ez a reménye most egyszer s mindenkorra szertefoszlott.

ORAVECZ IMRE

KALIFORNIAI FÜRJ*

- Meghalt apád – mondta Anna. Egy levéllel a kezében jött át a konyhából, ahol a vacsorát készítette elő.
    Apának, anyának nevezte az apósát, anyósát, a szüleit pedig édesapának, édesanyának.
    Szombat este volt, István nemrég érkezett meg Gaviotából. Megmosakodott, átöltözött, és éppen le akart telepedni a nappaliban a heverőre, hogy átadja magát a gyerekeknek, akiket megint egy álló hétig nem látott, és akik még Annánál is jobban hiányoztak neki.
    Azok már tudták, az anyjuk közölte velük, és mint várható volt, közömbösen fogadták a távoli, ismeretlen nagyapa halálának hírét. Még Imruskából sem váltott ki megrendülést, hiszen ismerte ugyan, de már egyáltalán nem emlékezett rá. Mindamellett elgondolkodott, mert elég nagy volt már ahhoz, hogy a halál tulajdon élete, minden élet végességét jutassa eszébe.
    - Tessék, máma jött – nyújtotta át Anna a levelet.
    Továbbra is Anna intézte a levelezést, és továbbra is közte és az anyósa közt zajlott. Csak annyi változott időközben, hogy már ritkábban váltottak levelet, és mióta Bözsike meghalt, alacsonyabb lett a levelek hőfoka. Teréz nem írta le, de sejtetni engedte, hogy őket okolja unokája haláláért. Anna nem adta tanújelét, még csak nem is védekezett a vád ellen, de ezt zokon vette. Az elhidegülés kihatott a levelek terjedelmére és tartalmára is. Megrövidültek és többnyire általánosságokban mozogtak. Írójuk semmi jóról nem számolt be többé – jók csupán csak a szokásos nyitó- és zárókívánságai voltak -, mindig mindenre panaszkodott, az egészségére, a férjére, gyerekeire, a sok munkára, az időjárásra. Anna mindig azt válaszolta, hogy jól vannak, egészségesek, a gyerekek szépen fejlődnek, gyűlik a pénz. A gondokról, bajokról, vagy olyan pozitív, de a képbe nem illő eseményről, mint amilyen a házvásárlás is volt, hallgatott.
István leült, elolvasta a levelet, de nem szólt semmit. Visszacsúsztatta a borítékba, és a heverő melletti kis asztalkára tette. Még Annára sem nézett, hogy a tekintetével jelezzen valamit. Megsimogatta Pistike fejét, ölébe kapta és megcsiklandozta Rozikát, majd arról kezdte faggatni Jancsikát és Ilont, mi újság az iskolában, milyen jegyeket szereztek a héten. Imruskától nem kérdezett semmit. Nem, mert nem érdekelte, hanem, mert már félig-meddig felnőttnek tekintette, és rábízta, mit oszt meg velük, mit nem.
    Apja halálával kapcsolatban később sem mondott semmit. Anna remélte, hogy majd csak megnyilatkozik, de nem, hallgatott. És az ágyban elalvás előtt is úgy tett, mintha nem érintené, mikor Anna szóba hozta:
    - Hát, elment apa.
    - El – felelte.
    - Pedig még hetven se volt.
    - Nem.
    - Akkor már nem dirigál többet.
    István erre nem válaszolt.
- És ahhoz mit szólsz, hogy a temető alsó sarkába temették. Az volt a kívánsága. Úgy számolta, hogy arra bővítik a temetőt, és mellette lesz majd az új kapu, és aki belép rajta, az egyből őt látja, az ő sírját. Meg nagy kőkeresztet is rendelt magának, olyant, mint ami a falu végén van. Ez is rávall, nem?
    István erre sem válaszolt.
    Anna várt egy kicsit, aztán újból megszólalt:
    - Nyugodjék békében.
    Hogy erre is hallgatás volt a válasz, nem erőltette tovább a dolgot, hanem jó éjszakát kívánt, ami István jó éjszakáttal viszonozott.
    Másnap, vasárnap, mise, ebéd után Imruska elugrott Budhoz, Jancsika és Ilon kimentek az udvarra játszani, Pistike és Rozika az anyjával maradt az ebédlőben.
    István fát hozott be, hogy legyen majd minél megmelegíteni a vacsorát. Aztán ledőlt a nappaliban. Egy órányit sem szundíthatott, amikor felnyitotta a szemét. A két gyerek átjött az ebédlőből, de nem ők ébresztették fel, hanem valami álom. Próbálta visszaidézni, de elillant. Csak arra emlékezett, hogy az apjával kapcsolatos volt, és rossz. Nyugtalan lett. Mehetnékje támadt. Rozika húzta a kezét, hogy játsszanak. Gyengéden lefejtette a kezéről a kis kezet.
    - Játsszál most Pistikével – mondta, és felállt.
    - Na, elmegyek a Drownhoz.
    Drownnak hívták a törzskocsmája tulajdonosát.
    Mióta a Walnuton laktak, oda is biciglivel járt, mert már jóval messzebb esett tőlük. Kihozta a pajtából a gépet, kitolta az utcára, és felült rá.
    A kocsmában nem elegyedett beszédbe senkivel. Gyorsan megitta a sörét, és távozott. Nem bírt egy helyben maradni. Hajtotta valami. Mintha függőben lenne valami ügye, és most gyorsan el kellene intéznie.
    Nem haza ment, hanem hirtelen elhatározással felfelé a Millen, aztán rákanyarodott a Santa Paula Streetre, nyugat, a város széle felé.
    Karikázik egy kicsit, gondolta, kibiciglizi magából a nyugtalanságot. A narancsosok, citromosok után arra jobbára rendes földet, szántók vannak. Mindig látja őket a vonatból. Megnézi már közelebbről is, milyenek, milyen a búza, amely most, máriusban kalászol, mert az a legtöbb, bár jócskán van lucerna is.
Felmerült benne, hogy előtte haza kellett volna ugrania, és szólnia Annának, hova megy, de azzal szerelte le magát, hogy mindegy az annak, miért nincsen ő otthon, hogy Drownnál van, vagy nézelődik.
    A temető után volt egy elágazás a Sulpher-hegység felé. Az előhegyek lábához érve az út megint nyugatnak fordult, de szorosan mellettük maradt, azok vonalát követte. Ezt tudta előre, járt már erre, egyszer eltekert egészen Fagan Canyonig, még magába a canyonba is bekukkantott.
    Az előhegyek lábát bozót borította, de az út völgy felőli oldalán továbbra is narancsosok, citromosok sorakoztak. Egy új telepítésben, a fiatal, élettelen, csupasz fák alatt még kint hevertek a füstölők is. Ritkán fordult elő, de olykor megesett, hogyha erősen fagyott télen, nem használt a füstölés. Itt is ez történt. Ez a terület is Blanchardé volt. Nem megy benne tönkre, állapította meg magában, de csak lehangolta, szinte fájdalmat okozott neki a sok, kis fekete halott fa látványa.
    Kisvártatva feltűnt a Fagan Canyon. Mielőtt elhaladt volna a szája előtt, egy olajszállító tartálykocsi fordult ki belőle. Nem lepte meg. Hallotta, hogy beljebb, egészen mélyen van pár aktív kút. A jármű oldalán felirat hirdette a kitermelő cég nevét: Mausard and Jameson. De ha nem lett volna semmi ráírva, akkor is tudta volna, hogy nem a Union Oil kútjaitól jön, mert ők vasárnap nem dolgoznak. Beborította a tartálykocsi felverte porfelhő, és nem látott semmit, míg ki nem keveredett belőle.
    Az O’Hara Canyonhoz ért. Ezt nem ismerte. Széles volt a szája, és mindjárt az elején egy magányos babföld terült el benne.
    Tovább hajtott. A szemébe sütött a nap. Lejjebb húzta a kalapját, hogy ne vakítsa. Felgyorsult, mert lejtett az út. Kontráznia kellett, nehogy a menetszél levigye a fejfedőjét. Így is, a karima védelmében is erősen hunyorgott az éles fényben. De azért jól látta, hogy véget ért Blanchard birodalma, mert szigetek módjára közel és távol ranchok jelentek meg a fatengerben, és a további gyümölcsösök már azokhoz tartoztak.
    Az egyiken, a legközelebbin úrilakszerű ház állt. Kisebb családi gazdaság lehetett. Kiöltözött férfiak és nők ültek egy asztal körül az udvaron. Ünnepelhettek valamit. Húst sütöttek a szabadban, mert sült hús illata terjengett a levegőben, és látni lehetett a felszálló füstöt is. Bizonyára nevetgéltek jókedvükben, de a hangjuk nem hallatszott ki, ahhoz túl messze voltak. Az út itt kissé eltávolodott a hegylábtól, és a közte és a hegyláb közti sáv is az övék lehetett, mert bekötőútjuk átvitt oda, és víztartály is fehérlett felette az oldalban, ahol az öntözővizet tárolták.
    Egyszer csak megszűntek a gyümölcsösök. Szántóföldek léptek a helyükre, a hegylábak felőli oldalon belátható, a völgy irányában végtelennek tetsző szélességben, hosszúságban. Itt-ott mutatkozott még egy-egy narancs- vagy citromfacsoport, de a földek zöme már búza, bab-, vagy lucernaföld volt.
    István megállt egy mezsgyénél, és onnan nézte, ami eléje tárult. A nyeregről lecsusszanva, terpeszben, a lábai közt a vázrúddal, aztán pedig közelebbről, miután lefektette az út szélén a gépet, és besétált a legközelebb eső búza-és lucernatábla közé. Szép volt a lucerna, magas, dús, kövér, szinte kedve lett volna beleharapni, de a búza jobban vonzotta a szemét. Éppen virágzott, és a kalászokról lógtak a virágpor apró, barnás pálcikái. Látszott, hogy géppel vetették. Egymástól egyenlő távolságra, sorban álltak a szárak. És sehol egy szál gyom, aszat vagy szarkaláb. Vajon kiszurkálták aszatolóval, mint ők szokták otthon? – kérdezte magában. Vagy valami irtószert használtak? Hallotta, hogy itt már olyan is van. Állítólag hatékonyabb. Kiégeti a gazt, és olcsóbb is, mint az emberi munkaerő. Ugyan hány napszámos kéne egy ilyen nagy tábla kipucolásához, és mennyibe kerülne?
Közelebb lépett,a kalászokban még nem volt, nem lehetett szem, így nem tudott mit kimorzsolni, csak végig simított a kezével a tetejükön.
Virágporos lett a tenyere. Nem verte le, rajta hagyta.
Ment volna vissza a biciglihez, de megállt.
Istenem, sóhajtott, aszat! Mennyit kellett azt neki irtani! Már kisgyerekkorában is. És hogy összebökdösték a kezét a tüskéi. Mert utána nem hagyhatták a búzában. Össze kellett szedni, és lehordani, miután az aszatoló vasával elmetszették a tövét. Az apja ragaszkodott ehhez, megkövetelte. Mások ott hagyták a magukén, de az apja nem engedte, ő levitette. Mért? Mi értelme volt? Ha ott marad, ugyanúgy elszárad, elémelyedik, és visszakerül a talajba. Aratásra híre-hamva se lett volna. Nem ártott volna a búzának, se a földnek.
    Apa!
    Meghalt!
    Mért csinálta velük ezt is? Mért volt olyan, amilyen? Mért hajtotta őket mindig? Mért volt olyan szigorú, kegyetlen? Kivált ővele. Már kicsi korában is. Mért bántotta őt mindig? Mért uralkodott rajta azután is, hogy felnőtt, hogy megházasodott? Mért nem hagyta őt és Annát élni? Mért nem adta ki a jussát, mikor kérte? Ha nem így viselkedik, akkor ők most nincsenek itt, Amerikában. Nem szédelegnek a világban, a világ másik végén, mint az otthontalan csavargók.
    Eh! Hagyjuk – mondta hangosan. – Nincsen már, lejárt az ideje. Halottról jót vagy semmit.
    Felemelte a tekintetét, és végighordozta a táblán. Aztán elnézett felette, túl rajta, Saticoy, Ventura irányában, majd visszaballagott a kerékpárhoz.
    Felült, és tovább ment.
    Az volt a terve, hogy nagy kört, vagy inkább téglalapot leírva a Telegraph Roadon tér vissza a városba, mert úgy tudta, hogy összeköttetés van ez az út és az az út között.
    A nyeregből mustrálta tovább az elmaradó földeket, de most már jókedvűen, büszkén, dagadó kebellel, mintha az övéi lennének.
    Az út délnek kanyarodott és éppen egy canyon száját követően.
    Hopp, ez alighanem a Wheeler Canyon, ahol a Hainesék rancha van, villant át rajta.
    Megfordult, visszataposott, és a canyonba vivő útra irányította gépet.
    Haines Bobbsék ismerőse volt, aki a városi piacon árulta termékeit. Az ismeretség főként abból állt, hogy tőle vásároltak minden zöldségfélét. Folyton emlegették, és dicsérték a portékáját, mert nagyon elégedettek voltak vele.
    Ez magában nem lett volna elegendő ok arra, hogy a Wheeler Canyonban folytassa útját. Az is csábította, hogy szántóföldek sorát pillantotta meg benne, mindjárt az elején egy zabföldet. A zabnak nem bírt ellenállni. Már régen nem látott zabot. Úgy találta, hogy a gabonafélék közül annak van legpuhább tapintása. Nemcsak hogy nem szúr, de kifejezetten lágy. Semmi érdesség a kalászon, még érett állapotban sem. Még cséplés után is simogat, még a szalmája, a pelyvája is.
    A kanyon alacsony, egybe függő, nyugati oldalát erdő borította, a magasabb, tagoltabb keleti félen kopár volt. Enyhén emelkedő fenekén, az úttól balra patak folyt. Vizét nem lehetett látni, mert mélyre vágta magát a földbe. A szántók az úttól jobbra terültek el, keresztben.
Mikor a zabhoz ért, leszállt, de nem ment bele. Sajnálta volna legázolni. A simogató tapintás különben is érett állapotban érvényesült igazán, most pedig még zöld volt a növény, éppen hogy túl a virágzáson. Beérte annyival, hogy elképzelte, milyen lesz éretten, hogy felidézte, milyen volt a szajlai határban, például Koponyatetőn, a búzához, árpához, rozshoz képest, de önmagában is. Szinte érezte a bőrén a kalászát, a magvak selymes burkát.
    Otthagyta a zabot, tovább hajtott. Kíváncsi volt, mi van beljebb, feljebb. Újabb földeket látott, most már jobbára babot és lucernát, majd egy kaszálót a patak felé. Aztán az út még jobban eltávolodott a pataktól, és egy bozótos és egy darab legelő közt vitt tovább.
    Egy nagy lucernatáblához ért. Lehetett olyan másfél-két hold. Hosszan húzódott az út mellett, és túlnan felkúszott egy domb lábára, egy ponton meg benyúlt két domb közé. Vagy nem is annyira két domb köze volt az, hanem egy kis nyitott katlan az egymásra torlódott dombok ölelésében.
    Megállt. Tetszett neki a hely, kivált a katlan, amelyet akár mellékcanyonnak is lehetett tekinteni, ellapult, szelíd völgynek. Egyik oldalán, középtájig legelő volt, feljebb bozót, a másik oldalán erdő, a távolság miatt azonosíthatatlan fákkal. A fáktól a katlan farát nem lehetett látni, mert az erdő mindjárt a fenéken kezdődött, és a tetőt kivéve, eltakarta.
    De jó lenne ez tanyának, gondolta magában. Ez a nagy lapos, ahol ez a sok lucerna van, szántónak, a kis kanyon szája meg a háznak és a melléképületeknek. Ott lenne az istálló, a csűr, amott a karám, hátrább a disznóól, tyúkól, elöl a kiskert, mert Anna miatt az is kellene. Védett is lenne, és napos is, bár itt az nem előny. Az aljban ki kéne vágni a fákat, de maradna még feljebb elég. És víz is volna, ha télen összegyűjtené a lejtőkről leszaladó vizet. Most ott vezetik el, abban a szárazárokban, ni, amelyik srégen átszeli a lucernást. Vagy szükség esetén ott van a patak, csak felnyomatja a vizét, ha megváltja hozzá a jogot.
    Egy üres folt virított a lucernásban, nem messze tőle, mindjárt a szélében. Kikophatott ott a növény, vagy nem kelt ki, de az is lehet, hogy véletlenül vetetlen maradt. Enyhén vöröslött a föld, ami magas vastartalomra utalt. Ezt kedvezőtlennek ítélte. Oda ment, felkapart belőle egy kicsit, és a kezébe vette. Nem kóstolta meg, csak szétmorzsolta az ujjaival. Kissé kavicsos volt, de elég omlós.
    A lucernaföld után közel jött az úthoz a patak, majd ismét eltávolodott tőle. Most már belátott a medrébe. Bő, tiszta vizű volt. Később egy nem rég kaszált rétet keresztezve visszakanyarodott. Az útból egy másik út ágazott ki, a rétre vitt le.
Habozott. Nem volt tiltó tábla, de magánút lehetett. Birtokháborítást követ el, ha arra megy. Ezt ebben az országban nagyon komolyan veszik. Letartóztathatják, még meg is lőhetik. Végül azzal győzte le magában a törvénytisztelőt, hogy vasárnap van, nemigen jár erre senki, és legurult rá.
    A magánút hamarosan nekiszaladt a pataknak, és egy fahíd át túlnan folytatódott. Innen nem ment tovább. Itt, a híd innenső végén már lezárt sorompó volt.
    Mielőtt visszatért volna közútra, a réten lefektette a biciglijét, és leheveredett a fűre, a fűtarlóra. Nem mindjárt az út mellé, hanem kissé beljebb. Hanyatt feküdt, két kezét a tarkója alá téve. Először az eget szemlélte, amely kék volt és felhőtlen. Majd nyugat felé nézett, a patakon túlra, ahol a nap már közeledett a hegyélhez. Még sütött, de már nem olyan erősen, és az oldal, amely mögött eltűnni készült, már árnyékba borult.
    Aztán visszafordította a fejét, és lehunyta a szemét. Nem gondolt semmire, csak feküdt elernyedve, a kabócák reszelését hallgatva, és szívva befelé a rét, a tarló szagát.
    Már-már elszundított, amikor hang ütötte meg a fülét, a kaliforniai fürj hangja. Sokszor hallotta a Hopper Canyon-beli első találkozás óta, de még mindig ugyanolyan hatással volt rá: felvidította és elszomorította.
    Felült, fülelt. A hang a hídon túlról jött. Először halk volt, aztán erősödött, jeléül annak, hogy közelednek. Hamarosan meg is pillantotta a csapatot. Átkeltek a hídon, és feléje tartottak az úton. Jó lett volna elbújni, elrejtőzni, de nem volt hova, se fa, se bokor a közelben. Maradt hát ott, ahol volt, mozdulatlanul.
    Figyelte őket. Lehettek vagy tizenöten. Most is libasorban haladtak, meg-megiramodva, fejüket emelgetve, a talajt vizsgálgatva, bóbitájukat lengetve. Némelyik olykor kikalandozott a sorból, megbontva a rendet, de utána mindig sietve visszatért a helyére. Tojók, hímek voltak vegyesen, de a tojók túlsúlyban. Egy nagyobb testű hím vezette őket. Gyönyörű példány volt. Kékbe játszott a nyaka tollazata, bókoló bóbitája majdnem a csőrét verte.
    Azt hitte, megijednek majd, ha meglátják, de nem törődtek vele. Úgy tettek, mintha ott sem lenne. Zavartalanul vonultak tovább, panaszkodva, magukat vigasztalva. Alighogy elhaladtak előtte, egyikük, egy kistermetű tojó lemaradt. Felfedezett valamit a keréknyomban, és oda kapott a csőrével. A többiek észrevették, és kivételesen megálltak, és bevárták. Ez véletlen is lehetett, de Istvánnak tetszett.
Nézett utánuk, és megint eszébe jutott az apja. Nem volt világos, mi összefüggés lehet a madárkák megjelenése és az apja között, de fájdalmat és haragot érzett. Ez nem volt új, ezt ismerte. Nemzője mindig ezt váltotta ki belőle. Ám ez most más volt, erősebb, mélyre hatóbb. Egyszeriben felszakadtak benne a régi sebek, amelyekről azt hitte, végleg behegedtek. Amíg élt az apja, mindig remélte, hogy ha nem is kér tőle bocsánatot, tesz vagy mond majd egyszer valamit, amitől minden más lesz, ami ledönti köztük a falat, és egymásra találnak, vagy legalábbis szót értenek egymással. Különösen azóta bízott valami ilyesmiben, mióta ő nincs szem elől, mióta kint vannak. Hátha ettől másként viszonyul majd hozzá az apja. Az idő nagy tanító, rávezeti az embert az igazságra. Hátha belátja, hogy hibázott, hogy rosszul bánt vele, és jóváteszi, mikor haza mennek. Ez a reménye most egyszer s mindenkorra szertefoszlott. És ettől még jobban fájt az egész, még jobban neheztelt rá, ő, aki még élt, a halottra, aki már nem, mert eltávozott a világból, itt hagyva őt a sérelmeivel, amelyeket okozott.
    Felsóhajtott, nem akart az apjára gondolni.
    Körülnézett. Csak most vette észre, hogy közben elindult, és már fenn van a közúton, azon halad tovább felfelé, gyalog, a biciglit maga mellett tolva.
    A fürjek közben eltűntek, és hangjuk sem hallatszott többé. Vagy elültek valahol a lucernásban, vagy nagyon eltávolodtak az úton, ha arra mentek tovább, amerre ő.
    Véget ért a nagy lucernás, búzatábla következett, aztán legelő, majd egy kisebbfajta ranch ugyanazon az oldalon, beljebb az egyik oldaldomb lábánál.
    Aligha Haneséké, gondolta, hisz zöldségtermesztésnek semmi jele.
    Felült a gépre, és kerekezett.
    A közút is keresztezte a patakot, és egy újabb fahídon keresztül átvitt a canyon másik oldala alá. Onnan akadálytalanul fel lehetett látni a nyugati tetőre, de a patakot ezen az oldalon fák szegélyezték, és kelet, a fenék felé teljesen eltakarták a kilátását.
    Lement a nap. Megállt, visszafordult.
A kanyon szájáig jóformán hajtania sem kellett, hanem inkább csak fékeznie, ha túl gyorsan gurult. A kinti úton már igen, de csak az elágazásig, mert az összekötő út – jól tudta, volt összeköttetés – a Telegraph Roadig természetszerűen megint lejtett. De így is sötétedés után ért haza.
    Anna nem hitte el, hogy egész idő alatt a kocsmában volt.
    - Egy pohár sör mellett? Biztos megint a határban kószáltál. Mindig odahúz a szíved.
    - Eltaláltad – felelte nevetve, és ment Rozikával, aki már húzta maga után a kezénél fogva.