HÁRMAS ÚT – Mányoki Endre elbeszélése

A káosz nem a rend hiánya, hanem olyan rend, melynek törvényei előttünk még ismeretlenek. Nesze neked, tele spájz. Éhen fogsz dögleni. S mondhatta volna: Nézd! Kipányvázva a végtelenben, egyetlen árva kérdéssel, ami hasadozik mértani függvény formájában, már ha abban lehetne hasadozni. Szavakból áll a végtelen. Szavakból van a káosz. S a végtelen se más: szó, és a káosz is csak az.

MÁNYOKI ENDRE

HÁRMAS ÚT 

A kéve kalandja

Mauyori osztott, szorzott. De nem jött ki semmi. Ötlet se, nemhogy eredmény. Pedig a feladat csuklórutinnak látszott: Kilenc kéve hány kalangya?
    Mostan deriváljak, vagy emeljem a tétet? – morfondírozott az atomredaktor, de ez se volt jó –  nem stimmölnek a minőségek, mondván. Felötlött benne egy régi dilemma: Idén melyik napra esik a Húsvéthétfő? Nem is az ő kérdése volt, hanem egy kollegáé, s a jelentés nélküli mondatra célzott általa. Na de! – ha a szerkezet helyes, akkor lehetetlen, hogy ne legyen jelentése. Szögként forgott a gyanú Mauyori fejében, s oly soká szurkálta, hogy ráébredt a valóra – az állításnak a rückverce sem igaz.
    De azzal se ment semmire.
    Lássuk hát: megyek a spájzba, üres. De mert nincsen spájz üres, talál fogást a jó szakács. Eddig az egyenes. Innentől görbül. Megyek a spájzba, roskadnak a polcok. Kaja meg nem lesz sohasem. Nem ám! – görbül a sík. Mert vagy valamiért megyen a valaki, vagy csak úgy betéved. S ha így, már nemcsak a sík görbül,  hanem maga a tér is. S kering benne az atomredaktor.
    Keringni rossz tehát? Kóvályogni kábultan, mintha azt se tudná az atom, hogy ő atom s kóvályog kábultan? A kérdés azért segít, mert kipányvázza a végtelenben, s azt se kell nagyon fürkészni, hova. El is van vele csöppecskét Mauyori valahonnan Özépeletából, ami tudás ugyan, de azzal itt nem menni semmire. Pont tudással volt tele a spájz.
    A káosz nem a rend hiánya! – csapott a magasság felé valaki a múltból – hanem olyan rend, melynek törvényei előttünk még ismeretlenek. Nesze neked, tele spájz. Éhen fogsz dögleni. S mondta volna: komám. Mondhatta volna azt is: Nézd! Kipányvázva a végtelenben, egyetlen árva kérdéssel, ami hasadozik mértani függvény formájában, már ha abban lehetne hasadozni. Szavak. Szavakból áll a végtelen. Szavakból van a káosz. S a végtelen se más: szó, és a káosz is csak az.
    Ezen már nincs mit deriválni. Derivelátum est – s a deliberatum után ítélet: szavak. S az ítélet után? – tűz és csont és sercegés. Édeskés szagok, jajongás után pattanó hólyagok a bőrön, és zsír, olvadó zsír aprócska patakokban. A csontsovány testből is kiolvad. A lángok szeretik a zsírt. A lángok imádják a testeket. S aki nem ég, bámulja önfeledten az élő húson tomboló tüzet.„Boszorkány! – ordítja, s jó, mert hosszú a szó, ki lehet tartani a végét forrón, gurgulázva. Belefárad a tüdő. Hosszú szavakba könnyen belefárad. Talál helyette rövidebbet. Mártír. Sóhaj elöl, sikoly a végén. Fölcsaphat egész az Istenig.
    Szavak. Hosszúak, kurták, égnek és énekelnek.
    Ámde a zsír akkor is zsír, ha nincs a szó – töpreng az özépeletai, kikötözve a semmihez. Akkor hát a sercegés is sercegés? S mi az, hogy apró? Közelről kráter, fortyog a magma benne, az a csöpp zsír az aszott boszorkány mártírtestén. Cserélgeti a szavakat Mauyori, egykor volt redaktor. Eloldozza a pányvát, s ellöki magát valahonnan. Azt képzeli, megszabadult a szavaktól. Úszik, lebeg a végtelenben, s a kérdés is már hátul, valahol. De nem lehet lebegni, s úszni sem, mert eszébe jut: lebeg és úszik, s nyomban utána a végtelen.
    A megnevezett semmi maga a valóság – ez egy másik ujj, s felé bök. Itt a bökés, amihez persze ujj kell, s ha kell, hát megnevezi: ujj. S már van is ujj és van bökés, és van valóság, s ha van, hát áll a mondat is, ami megnevez. Van végtelen és van semmi, s káosz is van, ami rend, csak nem ismerős. Csakhogy mi lett a zsírral? Ami anélkül is van, hogy a kimondott ujj rámutatna s megnevezné. Mi van a zsírral, a bőrrel és a tűzzel? – morfondírozik Mauyori, a távoli Özépeleta lakója, aki épp’ szökésben, úszásban, lebegésben... Nem tud válaszolni, mert ez a kérdés is a háta mögött száguld. Vagy áll. A miben is?
    Ha nincsen zsír, mert nem a szó a zsír, akkor a sercegést sem tudom megnevezni, és a bűzt sem, ami édeskésen terjeng, és a bámészkodót sem, aki azt mondja: mártír. Ha megnevezem, nincs. Ha van, nem lehet megnevezni. Mert akkor az apró nem apró, hanem hatalmas. A patakocska lávaömlés, holott láváról, kérem, szó se volt ez idáig.
    Mauyori élvezi a rendet, amit magának teremt. A káoszt, amit azért alkotott, hogy vázat építsen belé szavakból, és a szavakkal körülvett semmiből. Élvezkedik az atomredaktor. Ide bök, oda mutat, ahogy szeszélye diktálja s kedve tartja. Azt mondja: zsír, s már érzi is, hogy serceg. Már füst is feketéllik, émelyítő szagok tolulnak boszorkányt bámuló figurák orrlikába, akik azt mondják: mártír. S ha volt deliberatum, és ha létezik ítélet, lesz hozzá sovány test is, kötözhetni cölöphöz, égjen! Üvöltsön és aléljon, míg élő húsán tombolnak a lángok.
    Micsoda spájz! S mekkora éhség benne.
    Száguld a megnevezett semmiben Mauyori, s azt hiszi, van, mert magát is elnevezte. Kérdések – mi végre? Tudni! – az igen. Tudni, hogy ha a semmit körberakja szavakkal, akkor a semmi nem semmi többé, és a végtelen se végtelen. Akkor ott, a körbevett terekben bizonyosan van, mert nem lehet, hogy ne legyen – valami. A zsírnak ott kell lennie. S hogy lávaömlés vagy patak, kráter vagy pórus, csak akkor lesz kérdés, ha önfeledten kóválygó korpuszát éppen ide pányvázza ki.
    Mauyori oszt és szoroz. Deriváljon-e vagy emelje a tétet? – egyre megy. Hiszen bejárta a végtelent, noha el se mozdult sehonnan. Égett és üvöltött, kiáltott mártírt és boszorkányt, orrába édes, fekete füst tolult, volt bíró, aki ítél, és cölöphöz kötözött áldozat, volt pórus és kráter, volt pányva és száguldás. És volt zsír, ami nem szó, és sercegés, ami csak akkor van, ha kimondja: serceg.
    Mauyori nem mond ki semmit. Mauyori nem tudja, hogy röpült. Nem emlékszik, volt-e kérdése, voltak-e szavai, amikkel semmi kis tereket rakosgatott körbe. Mauyori a feladványát fürkészi: kilenc kéve hány kalangya? Nyújtózkodik, s feláll. Csuklórutin, mondja hangosan, s hozzáteszi: komám. Veszi a dilemmát és megoldja: sehány kéve, sehány kalangya. Azt se tudom, mi az, hogy kéve. Pláne, hogy kalangya. Nevet. A kéve kalandja. Jó cím. A spájzba dobja a többi lom közé.

Kör, vonal

Egy szép vonal. Egyenes, tiszta ív. Képzavar. Vagy ellentmondás.
    Mauyori Euobe, az atomredaktor most ezen töpreng. Hogy ellentmondás-e a görbe egyenes. Itt is akar maradni. Nem térni le, nem térni el. Nem tévelyegni, nem csapongani. Nem csapódni semmibe, végtelenbe, szavakba és szagokba. Maradni itt, az íven, ami egyenes. Annak kell lennie.
    Az egyenesnek két végpontja van, mondja, a rész és az egész. Axióma. A vonal, az egyenes, a résztől fut át az egészhez. Hibátlan. Mehetek aludni, s menne. De nem mehet. Mert a két pont a vonal végén megmozdul. Előbb a rész.
    Mauyori nézi, ahogy elmoccan a helyéről, s kicsit húzza magával a vonalat. Figyel a doktor. Lesi a pontot, s úgy látja, tágul. S ahogy tágul, egyre testesebb lesz. Növekedik a rész, hízik és súlyosbodik – görbíti az egyenes vonalat.
    És látja, hogy a másik is összerándul. Egész – és mégis alig látni. Közelebb hajol Euobe, úgy vizsgálja a törpülő teljességet. Fogy, fogy, de mintha sűrűsödne. Tömörödne és nehezedne. Lehetetlen, csóválja meg fejét a tudós, ellentmond minden tapasztalásnak. Ami sűrűsödik, nem súlyosbodik, s teszi hozzá: egyszersmind.
    Ámde hiába törvény és szabály, a vonal lassú görbülése jelzi: megnőtt a terhe, vonszolja lefelé.  Nehéz a pont és hánykolódik. Rugdos. Szabadulni akar a helyéről. El is szakad, s már lódul lefelé.
    A rész eközben himbálózni kezd. Taszigálja magát, mint gyerek a hintán, föl-le. Abba se bírja hagyni. Akár a kis egész; az is belevadult lengésbe, röpülésbe. A vonal már csak középen egyenes, ott, ahol a papírhoz van hozzáragadva. A két végén légi balettet járnak a pontok.
    Légibalett? Dehogy, mondja halkan, meg ne zavarja őket, Mauyori, az atomredaktor. Inkább tornászmutatvány. Trapézok. Egyik szélén a táguló, a másikon a tömörödő ponttal. Száguldás el, s egyre közelebb egymáshoz.
    Tapsol az öreg fürkész: összeértek! Még koccannak, még megütik egymást, s lódulnak vissza. De mintha csak a lendület kedvéért... Nem tud a látvánnyal betelni Mauyori Özépeletából. Tenyerébe temeti az arcát, úgy nevet ki az ujjai közül. S mintha csak a verítéke csorogna, megtörli a szem alatti ráncot, mikor a két pont, végtére, egyenes körben összeolvad.

Purgatórium

Doktor Mauyori Euobe, özépeletai atomredaktor egyedül volt a Purgatóriumban. Középen! – üvöltötte. Így próbálta purgálni magát, nem sok sikerrel. Az ordibálás jólesett, de itt most szenvedni kéne. Tisztulni, mint a vese. Vagy a tekintet. Vagy az égbolt. De sehol semmi.
    Unatkozom – mondta, de csak hogy halljon valamit. – Van itt ember? Kiáltozott, akár a gátőr a hamis Tanúban, de sehol egy hóhér. Összehúzta magát a hideg fényben. Odalent legalább meleg volt. Micsoda pancser az a Dante! Még hogy üstök, fortyogás, kéngőz – mire? A test odaát maradt...
    A Pokol nem fáj. Csak zsúfolt – fonta a szót Mauyori. Akár az élet. Hegyén-hátán a világ. A bankár oszt-szoroz, s végtére kivon, a bíró ítél, az ügyvéd elnapol, a bakó sírverset farag; anyák lisztfehér arcát, apák foszló ingmellét marná a könny, ha volna könny, ha volna ingmell… Oh, mennyi szépség idebent! – a redaktornak émelygett a gyomra.
    Szűk volt a Pokol. Alig egy testnyi. Abba bizony nem fér el a szépség. Csak a hazugság. Kitölti a repedéseket. Átjár mindent, mint huzat a házat. Ezért kellett eljönni onnan. Menekülni. Hány éven át? – nem tudta, hogy kijáratot keres. Nem tudta, hogy rést a repedésen. Szűk a pokol, s a szűksége hatalmas. Elfér a lélek benne, ha összehúzza magát. A redaktornak jólesett fázni a nagykabátban: lélek.
    Szar itt középen – mondta, mikor kibújt a hacukából. De vissza nincsen út, azt az átjárót bezárta. Hazudik most is, itt is. Özépeleta kapuja pont úgy tűnt el a háta mögött, mint vasfű alatt a pengeseb. Vasfű alatt a pengeseb – szép. Nagy kár, hogy nem igaz. A seb beheged, a fájdalom marad. Pokol vagy élet? – himbálózott a fényben Mauyori, az atomredaktor.
    És itt mitől jobb? Vajon. Üres a Purgatórium. Senki sincsen, akinek az ő fájdalma kéne. Senki, akinek kéne valami. Tőle, aki fázik és magányos. Aki eljött, és nem jutott sehova. Egy létra kellene. Vagy tovább kiabálni. Keresni egy zugot a nincsben, s ücsörögni benne jó sokáig. Amíg ki nem találja, mi lehet odafent. Árnyképek. Emberek és dolgok. Víztükör, csillagok, Hold. És hát a Nap. Ja, persze. S nyilván angyalkák fuvoláznak. Grrrrrrrr. Nagyon komoly.
    Mauyori most azt mondja: sarok. S rögvest helyesbít: zug. Menedék. Vacok. Ficak. Szeglet. Búvóhely. Rejtek. Mentsvár. Bivak! S elbivakol ott, ahol kimondta. Leteríti a nagykabátot.
    Félkönyékre ereszkedett a sosem volt doktor, s belesüppedt a lelke bélésébe. Özépeleta, mondta, itt van. Mert itt vagyok én. Az Ember, akinek Kabátja van.
    Hümér! – ez már bizony rikoltás volt a legjavából. Felcsapott talán a mennyország kapujáig. Anyám, te vagy árva fiadnak utolsó csillaga – Troppaueré lett az első mondat. Kézbe vette, s lerakta maga mellé. A másikat már kicsivel odébb vitte. A Szahara magányában merengek. Beleszúrta a fénybe. A pő, ha engemély kimár... Frigyes, Frigyes, hát téged hová ültesselek? Naná, hogy Désiré közelébe! Eccer élük, eccer élünk, egy parasztot lecserélünk... És jött a többi. A bóbiták, a lepkék, Margarita a seprűnyélen, cetek és csillagászok, szuronyok, kések, velőscsontok. A jókedvű kurva lakkcipőjét sokáig hozta-vitte, míg végül zsebre vágta.
    S nincs megállás. Verssorok szaladnak szerteszét, csak győzze őket utolérni. Mondatok kergetőznek, rímek ugrálnak, pukkadoznak, igék képzőket csereberélnek, főnevek jelzőket vagdosnak egymás fejéhez, apró betűk a hátukon hatalmas színes képeket cipelnek. Nem kell már ide a segítség. Mauyori leült az árnyékára, s nézte, ahogy a tér benépesül. Élnek, nélkülem. Se csalódott nem volt, se fáradt. Üres se volt. Középen volt. Pont középen.

Veranda. Mauyori bőrén, mint csapzott lovak nyakán a fény, végigfutott a remegés. Középen nincs veranda, mondta. Itt nincs terasz, nincs kerti szék, kinn feledt asztalkendő, reggel és szilvalekvár. Középen nyugalom van. De béke nincs.
    Hol mézcsöpp ül a csésze peremén – ez a mondat próbált meg folytatódni. Lajtorja. Mauyori lassan nyújtotta a szót, mintha rajta akarna mászni fölfelé. A csésze peremére? Hol minden nap hosszú, Fanni reggelit terit, árnyékot ir a délután, éjjel vadak zöld szeme cikkan? Bólintott az atomradaktor.  Csak az ezüst hajnalok rövidülnek.

A novellát a szerző fotóival illusztráltuk