Ugrás a tartalomra

Tupilák és a Gatyás Ölyv – Piros lap a kilencesnek – KERÉKGYÁRTÓ GYÖRGY novellái

Ádvent első vasárnapján Guido atyának az a határozott benyomása támadt, hogy Isten eltűnt. Persze, tudta, hogy ostobaság, Isten nem tűnik el csak úgy, egyáltalán nem tűnik el – de mégis. Pedig kereste mindenütt: a szobában, az ágy alatt, a szekrényben, a templomkert végében, később a perselyben, a tabernákulumban meg az oltáron. Nem találta.

 

 

KERÉKGYÁRTÓ GYÖRGY

TUPILÁK ÉS A GATYÁS ÖLYV

 

 

 

 

 

 

 

A nagy szánhúzó versenyek hetedik évében Tupilák a Gatyás Ölyv iglója közelében tűnt föl. Jó ideig senki nem vette észre, még a Gatyás sem, aki a kikötött, egymásra morgó kutyák elé szórta a zsíros fókahúst (ezen a napon különösen jól akarta tartani őket), s közben a vastag hó színének állandó változását figyelte. Kádfehér, gondolta, és ráüvöltött a mindegyiknél mohóbb vezérkutyára. Húgyfehér, vélekedett a vastag hó színén egy pillanatra eltűnődő Tupilák, majd kilépett az igló mögül.
    A Gatyás föl sem egyenesedett, közönyösen intett a jövevénynek, segítsen! Amaz erősen megragadta a vezérkutya szíját, a Gatyás pedig néhány gyakorlott mozdulattal kitépte a földbe vert karót, hogy aztán a többitől távolabb verje le ismét – Tupilák kötözte rá a széles szíjat. Te vagy a következő, mondta Tupilák. A Gatyás bólintott, és így felelt: már attól féltem, valamelyik gyerekért jöttél. Hallgattak kissé, a hóra bámultak. Cicifehér, gondolta Tupilák. Aspirinfehér, gondolta a Gatyás Ölyv. Most?, kérdezte a Gatyás. Nem, nem, nyugtatgatta Tupilák, majd a verseny után. Nyerek?, csillant föl a Gatyás szeme. De kérlek!, torkollta le Tupilák. Hangtalanul ültek egymás mellé a prémekkel borított szánra, amellyel a Gatyás érkezett az imént. Tupilák cigarettát vett elő, mutogatta, hogy jóféle török dohány; rágyújtottak. Tulajdonképpen miért hívnak téged Gatyás Ölyvnek?, kérdezte. A prémnadrágom miatt, felelt a Gatyás. Dehát itt mindenki ilyet hord, fújta ki a füstöt Tupilák. Igen, bólintott a Gatyás. Elpöckölték a csikkeket, amelyek apró lyukakat ütöttek a hórétegen. Mosógépfehér, gondolta a Gatyás. Izzadságfehér, gondolta Tupilák.
   Amarrébb egy csapat fiú rohant elő rövidnadrágban, melegítőfölsőben; innen-onnan zsákmányolt karókat vertek le kapufának, aztán két csapatra oszlottak, és elővették a labdát – a brazil stílust játszották. Tupilák, miközben újabb cigarettára gyújtott, hallotta betörni az egyik ablakot, és fölajzottan kiabálni az öreget, aki épp a vb-közvetítést nézte volna az ablak mögötti szobában. Mindig ezt csinálják, mormogta a Gatyás, ezen a környéken az üveges a király. Inkább az legyen, mint a körorvos, intette le őt Tupilák. Ekkor hallották a második ablakot betörni, és az asszonyt méltatlankodni, akinek a hűlni kitett pitéit elöntötte a szilánk. A Gatyás is elfogadott egy újabb cigarettát. Mint ilyenkor mindig, hamar sötétedett.
   A Gatyás felesége semmit nem kérdezett, csak csapkodta a tányérokat az asztalra, csörgött a fölnyalábolt evőeszközzel, s közben emésztő pillantásokat lövellt a hívatlan vendég felé. Nyálfehér, gondolta Tupilák kilesve a szellőzés miatt nyitva hagyott ajtón. Tésztafehér, gondolta a Gatyás, mert épp abban a pillanatban nézett ki a konyha ablakán. Cipőket rendesen letörölni!, figyelmeztette az asszony a sorban érkező gyerekeket. Az asztalhoz ültek, a nő megemelte a porcelán levesestál fedelét, a merőkanállal fölkavarta az aljára leült zöldséget, húst. Távolról behallatszott, ahogy betörik a harmadik üveg, meg ahogy a kövér rendőr, a másnapi verseny zsűrijének tiszteletbeli elnöke, aki díszegyenruháját kefélgette büszkén ott, ahol mindenki láthatta, ordítva kiszaladt az igló elé, meg ahogy a fiúk nevetve, a labdát is hátrahagyva szétrebbentek. Hol a kicsi?, kérdezte az asszony egyik kezében a fedéllel, másikban a merővel. A négy gyerek csak vonogatta a vállát, és a kanállal hadonászott – szerettek volna mihamarább eljutni az édességig. Hol a kicsi?, ismételte meg az asszony a kérdést ingerülten.
   A Gatyás már ugrott is, fölrántotta nehéz prémkabátját, és húzta elő a szánt a fedezékből. Tupilák egy pillanat alatt a karóknál termett, sorban oldotta el és vezette a szánhoz a kutyákat. Ketten fogták be őket, utoljára a nagytermetű vezérkant, amely most, már jóllakottan, fegyelmezetten lépdelt a helyére. Először a múzeumhoz hajtottak, ahol a fiúk titkos matchboxcseréiket bonyolították, ahol ezért-azért kékre-zöldre pofozták egymást, s ahol rendszerint először próbáltak a lányok szoknyája alá kapni; innen a mozihoz siettek, amely felújítás miatt zárva volt, majd a híd alá, ahol a fiatalok a nagyteljesítményű magnók előtt ugrálva gyakorolták a legújabb táncokat. Csak legvégül jutott eszükbe a strand. Különösen hideg volt, és erős szél fújt. Még a parti őrség emberei is behúzódtak fűtött megfigyelőállásaikba, hogy ott teázgatva, csupán néha-néha kipillantva húzzák ki, amíg megint világos, s kissé melegebb lesz. Az apró kajak a parttól vagy ötven méterre éppen akkor bukott föl, amikor Tupilák és a Gatyás Ölyv a szemét meresztgetve a víz felé fordult a megfagyott havon – ha nincsenek a fényszórók, soha nem veszik észre. A Gatyás a fejéhez kapott, és lódult volna az őrség bódéja felé, de Tupilák megragadta a karját. Erre nincs idő!, mondta, azzal belegázolt a vízbe. Másodpercek alatt úszott be a kajakig; kifordította, és hihetetlen sebességgel tolva maga előtt elindult visszafelé. A gyereket azonnal kirántották a jeges vízzel teli alkotmányból, s mielőtt a kétségbeesett Gatyás bármit szólhatott volna, Tupilák le is vetkőztette. Aztán előrántott egy üvegcsét, és azt mondta: ezzel jól dörzsöld be! A balzsam segített: a fiú magához tért, fölnevetett. Gyertyafehér, gondolta a megkönnyebbülten körbetekintő Gatyás. Köpetfehér, gondolta a körbetekintő Tupilák.
   Az asszony zokogva kapta ölbe, és vitte a fűtött szobába a prémekbe csavart fiút. A Gatyás cigarettát húzott elő, mutogatta, hogy jóféle amerikai dohány, rágyújtottak. Hát köszönöm, mondta a Gatyás. Ja, bólintott Tupilák, és maga elé bambulva azt gondolta: halálfehér. Életfehér, gondolta a maga elé meredő Gatyás. Elpöckölték a csikkeket, amelyek apró lyukakat ütöttek a hórétegen. Akkor a verseny után, állt föl Tupilák. Rendben, intett neki a Gatyás. Vadászbaleset lesz, úgy szednek majd ki vérbefagyva egy jegesmedve karmai közül, jó?, kérdezte Tupilák. Jó, intett újra a Gatyás. Tupilák már majdnem eltűnt az igló mögött, amikor – a saját nyomában állva – visszafordult: tulajdonképpen mi az a Gatyás Ölyv? Állítólag valami madár, nem tudom, errefelé sosem láttam, felelt a Gatyás. Aha, intett Tupilák is, és elnyelte a sötét. A hó fehérnek mutatkozott.

 

 

 

PIROS LAP A KILENCESNEK

 

 

 

 

 

 

 

Ádvent első vasárnapján Guido atyának az a határozott benyomása támadt, hogy Isten eltűnt. Persze, tudta, hogy ostobaság, Isten nem tűnik el csak úgy, egyáltalán nem tűnik el – de mégis. Pedig kereste mindenütt: a szobában, az ágy alatt, a szekrényben, a templomkert végében, később a perselyben, a tabernákulumban meg az oltáron. Nem találta. Aznap még a püspök úrral is beszélt telefonon. Nem említette a dolgot, titkon abban reménykedett, a püspök úr megvigasztalja, ne aggódjék, megvan az Isten, most épp nála ebédezik, de az esti szentmisére visszaér. A püspök úr nem volt jókedvében. Bizonyos elszámolásokat emlegetett, és rövid szentenciákkal támasztotta alá amúgy lesújtó véleményét a plébánia működéséről. Guido atya egészen kétségbe esett. Mit mond a híveknek, ha Isten karácsonyig sem kerül elő?
    Azért nem adta föl. Koradélutáni szerény ebédjét követően – amely egy kis hagymalevesből, egy szelet hirtelen átsütött halból (a pontyot a lőporgyár éjszakai portásának ugyancsak álmatag nagyobbik fia fogta még szombat hajnalban) és némi salátából, meg egy darabka Lucia-féle almás pitéből állott – elmerengett az udvar ritkás füvén morzézó csirkék fölött. A templomi díszítés, ahogy minden évben, nem készült el teljes pompájában vasárnap reggelre. Guidó atya otthagyta a tyúkokat, sietett vissza, hogy maga vezesse a munkálatokat. A ministránsok közül a lőporgyár éjszakai portásának ugyancsak álmatag kisebbik fiát, a boltosék ügyetlenke csemetéjét, a futballbíró nagyobbik, túlfejlett utódját és a kínai vendéglős mindig segítőkész gyermekét hívatta be. A polgármester fiát ilyenkor rendszerint tanulásra fogták, a többiek lógtak, ahogy tudtak. Serényen kezdtek hozzá, hiszen alig volt néhány órájuk, hogy – ha késve is – befejezzék az ünnep előkészületeit. Először az apszis díszeit helyezték el nagy gonddal, majd fenyőágakkal ékítették az oldalfalakat a stációkat ábrázoló domborművek között. Az adventi koszorút igazgatva az atya úgy érezte, mindenképpen be kell néznie a gyóntatószék mögé. Óvatosan araszolt el addig, mintha idegen helyen járna. Megkapaszkodott a szépen faragott fa szegélyben, úgy lesett be a sötét sarokba. Semmi. Miért is lenne!, bosszankodott kudarcán. Aztán visszaugrott a helyére, mert a boltosék fenyőágat aggató fiacskája alól kiszaladni készült a létra, amelyet addig ő támasztott. Szegény gyerek gyertyafehéren csimpaszkodott a töviskoronázást ábrázoló dombormű szélébe.
    Guido atya azelőtt soha nem érezte úgy, hogy Isten eltűnt volna. Tizenhat éves kora óta, amióta nem csak hitte, tudta is, hogy Ő van, mindig ott érezte a közelében. Ez különösen jól jött nehezebb iskolai dolgozatok és a gimnázium folyosóján folytatott snúrpartik közben. Guido elég jó volt snúrban, de semmit nem szeretett a véletlenre bízni. Ott, a létrát támasztva eszébe jutott egy furcsa eset ezekből az időkből. Kis nézeteltérése támadt a latin nyelvórák üdvöskéjével, a minden téren elsőbbségre törő O’Learyvel. Semmiség volt az egész, említésre sem méltó. Guidót mindenesetre szíven ütötte a dolog, lefekvés előtt negyedórát imádkozott azért, hogy O’Leary elnyerje méltó büntetését. Másnap reggel a latintanár sűrű megjegyzésekkel illetve az osztály fölkészültségét O’Learyt hívta ki felelni. Mindketten elbuktak. Soha nem derült ki, mi történt a fiúval, de még Julius Ceasar mentőkérdésként föltett aforizmáit sem tudta idézni. Guidót bűntudat gyötörte, meg volt győződve arról, hogy megátkozta alkalmi ellenfelét. Wlachowsky atya nyugtatgatta, föloldozta, de némi penitenciát kirótt rá. Guido mégsem tudott lehiggadni heteken keresztül.
    Különben Guido atya gyűlölte a hanyagságot. Számára mértékadó volt az az alig néhány perc, amikor a szentáldozást követően visszahelyezte és bezárta az oltáriszentséget a tabernákulumba, majd gondosan eltörölgette a serleget, hogy az úr testének és vérének egy morzsája, egy cseppje se kerülhessen illetéktelen kezekbe. Mindennel így tett. Reggelizés közben a kávéscsészét mindahányszor jobbra, a zsömlét balra igazította; a könyvet soha nem helyezte nyitott gerinccel az asztalra; biciklije kerekébe mindig pontosan ugyanannyi levegőt eresztett, ha feszesnek érezte, inkább kicsavarta egy pillanatra a szelepet. És ha nagy ritkán le-leült is kártyázni a polgármesterrel, a boltossal meg az egyik éles eszű mészárossal, a lapokat egymást fedve, a kupacokat elvágólag rendezte el maga előtt. Partnerei gúnyolódtak vele eleget. Olyasfajta volt, aki a fehérneműt a többi ruhától precízen különválogatva szárította. Ezért viselte nehezen Isten eltűnését is. Ezt nem illik, gondolta. Lassan négy felé járt az idő, és még mindig semmi. Tulajdonképpen kikérte magának.
    Menetközben jutott eszébe, hogy néhány gyertyát elhelyez a bejáratnál is. Szépnek gondolta, hogy a templomba érkező hívek egy fénykapun lépjenek át, mintha a Világosságba érkeznének – már az Ádvent alatt. Úgy tervezte, hogy az Ige megtestesülésének ünnepén megkétszerezi a bejárati gyertyák számát, jelezvén az esemény emelkedettségét. Majd gyűjtenek rá. Ilyenkor, karácsony közeledtén a szűkmarkúbb hívek is szívesen adakoznak. Épp az utolsó darabokat helyezte el a szenteltvíztartó és a persely között, amikor beállított a futballbíró. Gyönyörű, tátotta el a száját, és ahogy így bámészkodott, pont olyan bambának tűnt, akár a fia. Mindenesetre segített az atyának a helyére cipelni a hosszú létrát. Csak akkor közölte: három-kettőre győztünk. Guido atya szemében erre némi örömtűz lobbant, de fegyelmezte magát. De tiszta játék volt, mondta kérdezve. A futballbíró egy pillanatig sem habozott. Nem én vezettem, mondta sértődöttség nélkül, azt tiltja a szabályzat. Igaz, igaz, ismerte el Guido atya, és átnyújtott a fiúknak egy-egy szelet csokoládét. Ha meg nem sértem, kezdte óvatosan a futballbíró, tartson velünk uzsonnára! Az asszony mondta, hogy ha már úgyis eljövök a gyerekért, hívjam meg a tisztelendő urat egy kis teára, süteményre, úgyis olyan régen járt nálunk. Köszönöm, vágta rá habozás nélkül Guido atya, maga sem értette, miért. Uzsonnázni nem szokott, éhes nem volt, és annyira nem szeretett a futballbíróéknál vendégeskedni. Az asszony egyfolytában a gyereket szidta előtte, milyen trehány, nem tanul, és úgy kell rászólni este, hogy ne feledkezzen el imádkozni. A futballbíró pedig rendszerint a legvitathatóbb döntéseit sorolta, persze a maga igazát védve. Az atya egyrészt ezeket jó ideje ismerte kívülről, másrészt egyáltalán nem érdekelte az ilyesmi, pedig szerette a futballt. Most már mit volt mit tenni: Guido atya a kapu előtt állva figyelte, a másik három gyerek hazaér-e az utca túlsó végébe, aztán beültek a futballbíró kopott furgonjába.
    Az atya már jóval Ádvent előtt gyanakodni kezdett. Egy vasárnapon, ahogy a ministránsok – a lőporgyár éjszakai portásának ugyancsak álmatag kisebbik fia, a boltosék ügyetlenke csemetéje, a futballbíró túlfejlett utódja és a kínai vendéglős mindig segítőkész gyermeke – kíséretében bevonult a szentmise elején, és szétnézett a gyülekezeten, azt kérdezte magától: kik ezek? Majd rögtön utána: mit keresek itt? És úgy érezte, gépiesen vet keresztet, gépiesen teszi össze ismét két kezét, aztán meg hogy valaki más énekel az ő szájával, ami nem biztos, de az igen, hogy ő nem énekel a saját szájával. Figyelte magát a szertartás alatt: semmit nem érzett. Pontosan tudta, mit miért, de bármit is csinált, közben sokkal szívesebben gondolt valami egészen másra. A közelgő ebédre, a kert végébe hullott avarra, a futballra, még a püspök úrra is, csak arra nem, ami ott volt előtte.
    Attól kezdve így teltek a napjai. Kihasználta az esti ima idejét. Amíg a megszokott szöveget mondta, az eltelt napra gondolt. És az ágy előtt térdepelve mindig pontosan látta maga előtt, mi járt az eszében, amikor ezt és ezt csinálta. Egy idő után annyira szórakoztatta saját szétszórtsága, hogy az érdekesebb eseteket följegyezte. Egy alkalommal, amikor a püspök úr szokása szerint az elszámolás miatt hívta őt telefonon, azon tűnődött – de tényleg –, hogy az udvar végén düledező régi, már használaton kívül álló budit kifesteti, és odaajándékozza a munkásoknak, akik az új bekötőutat építették a közelben. Nem sokkal később, amikor a boltos épp meggyónta, hogy heves vágyat érez minden egyes alkalommal a lőporgyár éjszakai portásának ugyancsak álmatag felesége láttán, beléhasított, hogy ki kell heréltetnie a macskát, mert rájár a szomszéd bádogos csirkéire. Máskor meg, amikor a lőporgyár éjszakai portásának ugyancsak álmatag felesége kínlódva meggyónta, hogy minden egyes alaklommal heves vágyat érez a boltosné láttán, Guido atyának eszébe jutott, hogy elfeledte megtömni a libákat, hiszen Lucia asszony a sógorához utazott, és nincs más, aki elvégezze. Szóval így. Reggeli közben a vacsorára gondolt, vacsora közben az ebédre. Most is, ahogy a díszeket aggatták a stációk közé, csak a kedvenc újságja lebegett a szeme előtt: nem volt ideje elolvasni egy régészeti feltárásról szóló cikket, az ott várta őt kihajtogatva az asztalon. Nem csoda hát, ha még reggel, a szentmisére készülve, közben újra átlapozva saját füzetét az a határozott benyomása támadt, hogy Isten eltűnt.
    A futballbíróéknál pontosan az történt, amire Guido atya számított. Az asszony a gyereket szidta, milyen rendetlen, nem tanul, és képtelen önállóan mosakodni. A futballbíró pedig azonnal egy rendkívül vitás eset taglalásába kezdett. Ő még a félpályánál járt, mesélte, amikor a vendég jobb szélső kapura fordult a tizenegyes magasságában. Onnan ő, mondta a futballbíró, nem láthatta pontosan, hogyan áll föl a védelem. Na, tessék! Még csak az elején tartott, s Guido atyának már az a szombat jutott eszébe, amikor az apja először mutatta meg neki a fővárost. Tavasz volt, de a nap úgy tűzött, ahogyan augusztusban szokása. Arról szó sem lehetett, hogy megoldják kifogástalan öltözetüket, amelyet Guido édesanyja olyan féltő gondoskodással tisztogatott és vasalt reggel. Az apa lelkesen mutogatta a műemlékeket, történelmi anekdotákat sorolt, fölhívta a figyelmet a szellemes és esztétikus építészeti megoldásokra. Hanem a meleg csak legyűrte őt is. Másfél-két óra barangolás után megállt egy sörkert mellett, pillanatig habozott, majd azt mondta: ide bemegyünk. Guido limonádét ivott jó sok jéggel, apja egy krigli sört hajtott föl gyorsan. A habot letörölve elemrengett kissé, majd intett a pincérnek. Guido nem kért még egy limonádét. Alig múlt tizenegy éves, de azt már kifigyelte, ha melegben sok folyadékot iszik, izzad. Nem szeretett izzadni. És, az igazat megvallva, a limonádét sem szerette, de ezt soha nem merte bevallani. Az apa megitta a második sört is. Guido még soha nem látta őt két sört inni, mint ahogy hallgatni sem. Pedig az apja most hallgatott. A murvát figyelte az asztalok között, és nem szólt egy szót sem. Egészen addig, amíg a sörrel nem végzett. Akkor kért még egyet. A harmadikat ugyanolyan mohó igyekezettel hajtotta föl, mint az első kettőt. Végre fölállt, és azt mondta Guidónak: gyere, mutatok valamit! Hosszan villamosoztak, sőt kétszer át is szálltak. Guido nem igazán tudta követni, merre járnak, de természetesen vakon bízott apjában. Vagy háromnegyed óra utazás után, gyárakat és kidőlt-bedőlt emeletes lakóházakat hagyva maguk mögött, leszálltak egy kihalt téren. Épp velük szemben lyukacsos, összefirkált betonkerítés húzódott. Gyere!, sürgette Guidót az apja, és sietve elindult a kerítés mellett. A nagy, kétszárnyú vaskapu előtt állt meg, azon próbált belesni. Nem sokat láthatott, mert a kerítés környékét kezdte vizsgálni. Szerencséje volt. A közelben ott hevert egy eldobott olajos hordó, azt hamar a kerítés mellé állította, fölpattant rá, és a kezét nyújtotta Guido felé: gyere már, na! Guido kényszeredetten fölmászott apja mellé, és vele együtt belecsimpaszkodott a kerítés fölső szegélyébe. Lestek befelé. Egy lerobban futballpályát láttak odabent, de a gyepet úgy kitaposták, hogy már csak emitt-amott lehetett foltokat látni belőle, a pálya többi részét porrá száradt fekete föld borította. Itt fociztam, mondta ragyogó szemmel az apa, de a ragyogó szemet Guido nem láthatta mert arra ügyelt, hogy le ne essen. Bal szélső voltam, mondta elérzékenyülve az apa. Guido is meghatódott volna, de ekkor furcsa dolog történt. Apja leugrott a hordóról, és izgatottan járt oda-vissza a fal mentén. A tér közelében életnek semmi nyoma nem volt. Egy kárpitos műhelyt, egy vegyesboltot, de még egy kocsmát sem lehetett arra látni, pedig az tényleg minden sarkon van. Az apa végül nem bírta tovább, megállt a fal mellett, úgy szólt hátra Guidónak: fordulj el! Gudio úgy tett, mintha elfordulna, de muszáj volt leskelődnie. Még a lélegzete is elállt: apja, háttal neki, kigombolta a nadrágját, és lepössentette a falat. Hosszan, zubogón pössentett, ott, a tér szélén, szemközt a villamosmegállóval. Guido még soha nem látta azelőtt az apját pössenteni.
    A tea jó volt. A futballbíró felesége jó erősre főzte, és Guido atya pontosan így szerette. Néhány csöpp tejjel csodás élvezet. Úgyhogy még az sem zavarta, hogy az asszony megállás nélkül átkozza a nagyobbik fiút, a futballbíró meg éppen ott tart, hogy ő nem ítélt volna meg sárga lapot, ha a kritikus pillanatban nem takar el előle mindent a kilences terebélyes háta, de akkor már nem lehetett visszakozni, a játékvezetői tekintély az játékvezetői tekintély. Ekkor jött be a kisebbik gyerek. Ki tudja, hol volt addig, talán szendergett, vagy a verebeket figyelte az ablakból, mint mindig. Szó, ami szó, ő sem volt sokkal eszesebb a bátyjánál. Az atya jól ismerte, természetesen ő keresztelte, úgyhogy már előre rettegett az elsőáldozástól. Akárhányszor próbált beszélni vele, a gyerek mindig mással volt elfoglalva. Például ő azt kérdezte: meg tudod mondani, hány éves vagy? Mire a fiú: a szarkák elverték a verebeket, láttam. Máskor: tudsz-e már valami szép imádságot? A gyerek: kértem a mamit, hogy főzzön kakaót, de a mami nem főz, mert rossz voltam. Vagy: tudod-e, hol született a mi Urunk, Jézus Krisztus? A fiú: nem akarok iskolába menni, ott mindenki olyan nagy. Most is, alig hogy belépett, összekeveredett minden. Guido atya barátságosan ráköszönt, a gyerek meg: elaltattam a macimat, kérek én is kakaót. Fura dolog történt. Az anyja letette a süteményestálat, amellyel eddig egyfolytában Guido atya körül sertepertélt, hogy vegyen még!, finom, csak még egyet!, közben megállás nélkül korholva az asztal végén lesújtottan gubbasztó nagyobbik fiút. Leült az asszony, ölébe vonta a kisebbiket, és lágy, türelmes hangon magyarázni kezdett neki: ez nem kakaó, kisfiam, finom teácska, kérsz?, te szereted a finom teácskát. A gyerek látszólag nem értette. Kakaó, mondta. Az anyja nem vesztett el a türelmét, megsimogatta a kicsi fejét, a búbjára még egy csókot is lehelt, és kitartóan sorolni kezdte: az tea, az csésze, az csészealj, az kancsó, az cukor, az tej, és így tovább. Guido atyát mintha darázs csípte volna meg. Egy pillanat alatt fölhörpintette még mindig forró, második adag teáját, a süteményt félbehagyta, fölpattant, köszönt, és elillant. A háziak nem vették sértésnek, most különben is fontosabb volt, hogy a gyereknek mindent elmagyarázzanak, pedig a futballbírónak nem jutott ideje elmondani, végül kénytelen volt a kilencesnek piros lapot adni, azóta van ez a forradás a bal arcán.
    Gudio atya még arról is megfeledkezett, hogy idefelé autón jött. Csak sietett át a réteken, és közben mondogatta: ez kaszáló, ez ugar, ez a régi bekötőút, ez az akácsor, ez a határtábla, ez a vályogvető háza, ez az öregebbik mészárosé, ez a kocsma, ez a vegyesbolt, ez a jobbik kínai étterem, ez a templom, ez a plébánia, ez a kapu, ez az udvar, ez az ajtó, ez az előszoba, és így tovább. Amikor körbeért a paplakban, benyitott a fürdőszobába, megállt a tükör előtt, és lassan, tagoltan kijelentette: ez Guido atya, ez pap, én én vagyok. Akkor végre egészen megnyugodott.
    Az esti szentmisén, amikor azt mondta: a vacsora után kezébe vette a kelyhet, és azt mondta: „ez az én vérem, amely értetek kiontatik”, arra az estére gondolt, amikor Jézus a kenyértörést követően kezébe vette a borral telt kelyhet, és azt mondta: „ez az én vérem, amely értetek kiontatik”.
    Isten ott mosolygott mindenütt.

 

Az elbeszéléseket Rabóczky Judit Giotto-angyalok című szoborcsoportjának részleteivel illusztráltuk.

Köszönetet mondunk a Magvető Könyvkiadónak a közléshez való szíves hozzájárulásért.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.