ÖSZTÖN – Kőrösi Zoltán elbeszélése

Kálovits mester  a térdére fektette a mágnestáblát. Éppen Szabó Tominál, a középhátvédnél volt a labda. A mester lassan, szinte álmodozva a bal hüvelykjével feljebb tolta a középhátvédet jelző korongot. Szabó Tomi felnézett, majd, ahelyett, hogy az eddig szokásos módon passzolt volna a mellette várakozó jobbhátvédnek, előbb csak lassan, majd egyre gyorsulva megindult az ellenfél kapuja felé.

KŐRÖSI ZOLTÁN

ÖSZTÖN

A Csénye csapata megjárta már a Vas megyei másodosztályt, volt lent a sárvári járási bajnokságban is, de soha olyan különös mérkőzést nem vívott, mint az Ölbő ellen, amikor Kálovits István vette át a csapat irányítását.
    Tudható, hogy a labdarúgás művészetében éppen úgy kapcsolódik össze a tudás és a sejtelem, vagyis a gyakorlás és az ösztön, miként a szerelemben: nincsen olyan tapasztalás, ami elég lehetne, de nincsen olyan gyakorlat, ami pótolhatná a természetes adottságokat. A legelső alkalommal, a játékosokat a fűre ültetve erről tartott előadást Kálovits István, azon a tavaszi délutánon, amikor a nyakába akasztotta a Csénye edzői sípját. Kálovits egyébként  maga is a falu szülöttje volt, mi több, még a technikum előtt játszott is a Csénye együttesében, mindaddig, míg Sárvárra nem költözött. Sokáig televízió szerelőként kereste a kenyerét, s mint ilyen, ahogy mondta, sok házban, sokfelé megfordult,  volt alkalma nem csupán a tudások megszerzésére, de összehasonlítására is. Példának okáért, mondta felemelt mutatóujjal a füvön üldögélő csényei futballistáknak, hosszú idő kellett hozzá, hogy megértse: a test bizony okosabb, mint a gondolat. Ugyan nem ezt tanuljuk az iskolában, s nem esik jól elhinnünk sem, de töprengjünk el: vajon melyikünk volna képes olyan pontos szívveréseket irányítani, mint amilyenek bennünk kattognak, melyikünk volna képes olyan lencsét működtetni, mint amilyen a szemünk, s vajon ki diktálhatna okosabban, mint a májunk, epénk, tüdőnk és az izmaink?
    Nos, hagyta fent a kezét a levegőben Kálovits, éppen az a helyzet a futballal is.
    Ki tagadhatná, hogy létezik a labdarúgásban taktika és stratégia?
    Ki vonhatná kétségbe, hogy célszerű a sok edzés?
    Ki kérdőjelezné meg a formációk gyakorlását?
    Leeresztette a kezét, s nézte a játékosait.
    Azok visszanéztek rá, de nem válaszolt egyikük sem.
    Senki, mondta végül Kálovits. Senki nem kérdőjelezheti meg.
    De, hajolt közelebb a futballistákhoz, minden tudás célja éppen az, hogy a döntő pillanatban ne a gondolat, hanem a test irányítson. Értitek?
    Nem válaszolt senki, csak a pálya melletti Gyöngyös patak bugyogott.
    Egy igazi futballistában a döntő pillanatokban nincsen gondolat, nincsen töprengés és nincsen taktika. Egy igazi futballistában az ösztön él, csakis az ösztön, a gyakorlás és okosodás pallérozta ösztön.
    Értitek ezt?
    Hosszú, erős csend támadt a csényei pályán.
    Nem baj, bólintott Kálovits mester. Egy lövés akkor lesz igazi, kegyetlen, pontos lövés, ha a test  nem gondolkodik, csak működik. Értitek?
    Igen, mester, válaszolt végül Pupp Jancsi, a középcsatár, hogy megtörje a hallgatást.
    A többiek lehorgasztották a fejüket.
    Azon a hétvégén az Ölbő elleni rangadóra készült a Csénye.
    Kálovits mester szombat délután, az utolsó edzés végeztével megint leültette a játékosait, s elébük fordított egy nagy, fehér táblát, ami eddig a kispadnak döntve állt.  A táblán szépen vonalazva egy futballpálya rajza díszelgett, s a mezőn szabályosan elhelyezkedve piros és kék korongok mutatták a két csapat felállását.
    Ez egy mágnestábla, mondta Kálovits. Ti vagytok a piros korongok, a kék az Ölbő. Értitek?
    Pirosban játszunk?, kérdezte Szabó Tomi, a középhátvéd.
    Milyen pirosban?, értetlenkedett a mester és megrázta a fejét. A mágnestábla azért van, hogy átlássátok az egész pályát. Madártávlatból, értitek?
    Igen, válaszolta Szabó Tomi. Madár.
    Ahogy a korongok mozognak, úgy mozog majd holnap délután az egész csapat. Értitek?
    Igen.
    Nem hallom a választ, emelte fel a hangját Kálovits mester.
    Igen!, zúgták együtt a csényei fiúk.
    Ha a hátvédsor felnyomul, így, akkor a középpályások előrébb jönnek, így, és a csatárok szétspriccelnek, így. Értitek?
    Igen!, kiabálták a Csénye játékosai.
Abban az évben az Ölbő csapata nem titkoltan a megye kettőbe szeretett volna feljutni, s ehhez a Csényét feltétlenül le kellett győznie. A téeszük buszával érkeztek, két tucat szurkolót is hoztak, akik a meccs előtt a kocsmában fennhangon hirdették, hogy az Ölbő aznap délután gólarányt fog javítani.
    Kálovits mester levezényelte a bemelegítést, majd maga köré gyűjtötte a játékosait.
    Emlékezzetek a mágnestáblára!, suttogta fojtott hangon. Ösztön és akarat!
    Igen, mester!, suttogták vissza a fiúk.
    A mérkőzés harcosan, küzdelmesen kezdődött. Úgy tűnt, mintha az Ölbőt nyomasztaná a nagyobb tét, míg a Csenye játékosaiból mintha hiányzott volna a vállalkozó kedv. Túlságosan is ragaszkodtak az előre kiszabott pozíciójukhoz, biztonsági megoldásokat választottak, hiába nyílt előttük egy-egy lehetőség, nem volt meg bennük a bátorság.
    Az első félidőben alig-alig jutottak el a csapatok a kapuk elé, többnyire a pálya közepén folyt a harc, gólhelyzet lényegében nem is alakult ki.
    A szünetben Kálovits mester nem engedte be az öltözőbe a játékosait.
    Változtatunk, jelentette ki a fiúknak.
    Tomi feljebb jön, ide, mutatta a mágnestáblán, Feri kijjebb húzódik, így nyitja meg az utat Vargának. A két szélsőhátvéd így mozog, látjátok. Ettől a középpályán létszámfölényünk lesz, és a belső középpályás árnyékként érkezhet a center mögé. Rendben?
    Rendben, bólintottak a csényei fiúk.
    Dacára minden eligazításnak, a második félidő ugyanúgy folytatódott, mint ahogyan az első abbamaradt. Öt percig nem is történt más, mint a középpályán harcoltak a csapatok, ide-oda pattant a labda.
    Ekkor, az ötvenegyedik percben esett meg, hogy Kálovits mester  a térdére fektette a mágnestáblát. Éppen Szabó Tominál, a középhátvédnél volt a labda. A mester lassan, szinte álmodozva a bal hüvelykjével feljebb tolta a középhátvédet jelző korongot. Szabó Tomi felnézett, majd, ahelyett, hogy az eddig szokásos módon passzolt volna a mellette várakozó jobbhátvédnek, előbb csak lassan, majd egyre gyorsulva megindult az ellenfél kapuja felé. Egy gyors, alig követhető testcsellel lerázta magáról a rátámadó középpályást, és már az ölbői térfél közepén járt.
    Kálovits edző akkor elengedte a korongot, és a mutatóujjával megbökte a Pupp Jancsit jelképező másikat.
    Szabó Tomi a következő csel helyet ügyesen szöktette Pupp Jancsit, a középcsatár átvette a labdát, s rögtön lépéselőnybe kerülve átjátszotta magát a védőjén, néhány métert még rohant, majd jobbal, teli csüddel a kapu bal oldalába lőtt.
    Életében nem lőtt még ekkorát.
    Egy null, vezetett a Csénye!
    A folytatásban azonnal cserélt az Ölbő, behoztak még egy csatárt és mindent egy lapra feltéve próbáltak egyenlíteni.
    Kálovits mester a bal kezével szépen, sorba rendezte el a piros védőkorongokat, középre, a beállós mellé visszahúzott egy középpályást is. Az Ölbő csatárai hiába próbálkoztak: a csényei védelem olyan olajozottan működött, mintha zsinór kötötte volna össze őket, gyönyörűen, egy ütemre mozogtak: minden egyes ölbői támadás lesálláson akadt el. A kontrák viszont villámgyorsak voltak, mintha csak valaki megrajzolta volna, lábról-lábra szállt a labda. A csényeiek valósággal önkívületben fociztak, megszűnt számukra a külvilág, olyan pontosan követték az edzőjük utasításait.
    A végeredmény négy nulla lett, a hármas sípszó után a nézők berohantak a pályára, hogy megölelhessék Csénye hőseit.
    Abban az évben ez volt az Ölbő legsúlyosabb veresége, a vendégjátékosok átöltözés nélkül szálltak vissza az Ikaruszra, csak hogy minél hamarabb elmehessenek a faluból.
    Az Italboltban véget érni nem akaró ünneplés fogadta Kálovits edzőt.
    Valószínűleg a nagy boldogság volt az oka, hogy már csak sötétedés után derült ki, hogy a mágnestáblát a mester kint felejthette a kispadnál. S ami még nagyobb baj, reggel, amikor keresték, a táblának nem volt már semmi nyoma; mindössze egy piros korong árválkodott a korlát mellett a fűben.
    A nagy győzelem emléke még hetekig élt a csényeiekben, holott az elkövetkező meccsek kevés örömöt hoztak. Másfél hónap múltán (addigra két döntetlen és három vereség került a csapat neve mellé) Kálovits István lemondott az edzői posztról, arra hivatkozott, hogy Szombathelyen kapott új állást, színestévék szerelése, s a utazást a jelen helyzetben nem tudja megoldani.