MACSKARAJZOK – második karmolás: Böszörményi Zoltán és Nyerges Gábor Ádám kisprózái, Nagy Sára verse

Lacika nem adta fel egykönnyen. Érezni akarta az állat selymes bundáját, magához ölelni. Szeretni akarta. Ám a macska egyre csak hátrált. Végül az utána sóvárgó kéz felé kapott, s egy villanás alatt a betolakodó ujjába harapott.
(Böszörményi Zoltán)

MACSKARAJZOK

második karmolás

BÖSZÖRMÉNYI ZOLTÁN

VIHAR ELŐTT

– Lármázni, azt tudsz! – szólt a körülötte ugráló gyerekre, s félrenézett, nehogy valaki azt higgye, ünnepet akar rontani. – Minek tűzhányókról, messzi tengerekről beszélni, amikor aratani kell, s minden kézre szükség van a földeken? – mondta a mellette ülő férfinak.
– Aratni, de kinek? – kérdezte elnyújtva szavait Gábor, mert nem értette, hogyan jön ide a lárma, a tűzhányók, meg a messzi tengerek. A tűző nap két hét alatt felperzselte a földeket, a zajokat is felszárította, s a napszámosok bőrét úgy kikezdte, a fájdalom könnyet sem csordított szemükből.
– Csak esne már! – sóhajtott Pál, s lomhán nyúlt a pálinkával telt kék üveg után. – Látom, az állatok is szenvednek – toldotta meg szavait, s töltött.
Lacika, az ötéves unoka, mit sem törődve a tikkasztó meleggel, serényen szaladgált a diófa alatt üldögélők körül. Több kört írt le, majd megunta, s az istállóban keresett magának elfoglaltságot. Bent hűvös volt. Mari, a tehén csak épp elfordította fejét, bögöly szemeit rá vetette, és nagy, nyálas pofájával már nyúlt a következő szalmanyalábért.
Lacika megpaskolta az állat oldalát, s a padláslyukhoz vezető létrán kapaszkodott felfelé. Már az utolsó fokon állt, amikor a nyílásnál, mint hirtelen jött kívánság, fehér, szürke foltos kismacska nézett vele farkasszemet.
Mohón kapott utána.

De nem érte el, csak a semmit simogatta. A macska védekezve visszahúzódott a nyílásból.
Lacika nem adta fel egykönnyen. Érezni akarta az állat selymes bundáját, magához ölelni. Szeretni akarta. Ám a macska egyre csak hátrált. Végül az utána sóvárgó kéz felé kapott, s egy villanás alatt a betolakodó ujjába harapott.
A sikertelenség, a fájdalom, a szégyen érzete hullámzott a gyerekben. Megszeppenve állt a létra utolsó fokán.
Hirtelen minden vágy kihunyt benne, hogy ölelgesse, simogassa az őt megsebesítő állatot.
Szopogatta az ujját, s azon töprengett, mitévő legyen.
Aztán döntött.
Lassan, méltóságteljesen, mint a kígyó, alákúszott a létrán. Hosszan nézelődött a pajtában. A jobb sarokban vékony madzagkötegre esett a tekintete. Odasétált.
Felemelte.
Sokáig sodorgatta, mielőtt hurkot kötött a végére. Máris a létrán lépegetett felfelé.
Még a lyuk szájához sem ért, a kismacska újra megjelent a nyílásban. Aztán csak arra emlékezett, hogy megnehezedik a hurok, s veszettül rángatja a kezét.
– Ma biztosan esik. Nézd az ég alján tornyosuló fekete felhőket! Estére itt a vihar – hallotta a gyerek a kintről beszűrődő hangot.

NAGY SÁRA

TÁNC

Sírással nyíltunk egymásba.
Szőrszál se mozdul.
Rezeg a láb.
Elindul, majd megtörik a mozdulat íve.
Függünk.
Sima és nyirkos a kígyó bőre.

NYERGES GÁBOR ÁDÁM

CSAK ÚGY

Kandúrka, aki ezen a kicsinyítő ká-n folyton és folyvást fennakadt, lévén ő a ház (Kand)ura, félelmetes csúcsragadozó, nemesi macskaállat és az állatok királyának sarja, a megnevezés terén mi más is lehetne, mint szimplán Kandúr, tehát Kandúrka, ez a meglehetősen cirmos cicaság a változatosság kedvéért épp feküdt. Ezt szóvátenni, nevezetesen Kandúrka és fajtársai igen nagy hajlandóságát a csak úgy fekvésre, nem illendő, elvégre is mindez csak holmi légbőlkapott sztereotípia (egyenesen, mondjuk ki, ne cicázzunk, rasszizmus), melyet Kandúrka olyannyira saját személyéhez méltatlannak tart, hogy nem hajlandó (s milyen igaza is van) éppen ezen rosszmájú szóbeszédeket megcáfolandó felfüggeszteni rendszeres és gyakran rendhagyó időpontokban is beiktatott csak úgy fekvését.
      Mijáu, dörmögött magában, mert bár épp az imént evett, s napi, megfognivaló egere (Kisegér) is épp a mancsában volt (a maga részéről ugyancsak húzva a lóbőrt), s mert bár a kompjúter gépháza, amin épp elterült (mint a nagyalföld, gyakran így hangzott a csúfolás) finom meleg volt, s mindehhez még egyenletes dünnyögéssel is szolgált, bár a délutánnak épp az a pár perce zajlott, mely az ember-, azaz macskaélet legnyugodtabb, legszebb békés perceit szokta kínálni, Kandúrka, aki akarom mondani, Kandúr, mégis méltatlankodva vernyákolt magában és némileg a kezében szundító Kisegérnek is, a fölött érzett felháborodásában, hogy mikor ide bárki ember (ne is szépítsük, azok, akiket régi és politikailag korántsem korrekt szóhasználattal a Gazdiknak hív), szóval, hogy mikor ide bárki ember betéved, először elgyöngül (eddig oké), majd leglágyabb hangján így szól: hát te mit csinálsz lustaság?
      S bár már maga a csinál ige is erős eufemizmus a helyzetre nézvést, Kandúrka kis lelke újra meg újra megszakad a lustaság szó hallatán, szíve szerint föl is kelne, egerét átmenetileg lerakván biztos helyre, odamenne édesgazdájához és némi finom karmolás kíséretében a tudtára adná, hogy ő bizony nem lusta és kikéri magának. Bízvást így is tett volna most is, ha nem aludt volna el időnek előtte. Mijáu, dünnyögte még összeborzolt szemöldökkel álmában. Cin, értett vele egyet mancsában szundikáló kisegere, cin.