Én annyira kitágítottam a tudatomat, hogy folyton lecsúszik rólam. Én meg leváltottam a zoknit. A zokni mondjon le! És még folytattuk egészen addig megállás nélkül, amíg boldogan éltünk és meg nem haltunk. Akár a rátermett fafejdolgozók, akik hírből sem ismerik a híreket.

 

 

 

FALUDI ÁDÁM

JEGYEK CSAK ODAUTAZÁSRA

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Fűrészáru és tűzifa a szellem kopjafáiból

Egyik nap csengetnek, kinézek, egy ismerős fiatalember áll a kapuban életnagyságban. Nyomban felismerjük egymást, Ringo Starr, alias Richard Starkey támaszkodik a félfának és kér tőlem ötven forintot kölcsön. Isten hozott a darálóban! Kifogtam az aranyhalon, válaszolja. Mennyi a sör felezési ideje? Nem tudom, én a munka rabbija vagyok. Ötven forint egy fél kenyérre sem elég. Nem baj. Hol a bajuszom, amit 1969-ben viseltem? Itt van hátul a fészerben, lezsírozva egy ládában. Rendben. Beengedsz a bajszomhoz? A lányok martaléka lettem a bajszom nélkül. Igen, beengedlek. Na lássuk csak! Ez a bal bajszom, de hol a jobbik? A kutyán kívül a könyv az ember legjobb barátja, mert a kutyán belül túl sötét van az olvasáshoz, válaszolom a közismert badarságok egyikét, megvonva közben a vállamat. Úgy érzem magamat fél bajusszal, mint egy skanzenbuddhista. Ez így egy abszolút kidobott pofon lenne a mai világ számára. Igaz. Én annyira kitágítottam a tudatomat, hogy folyton lecsúszik rólam. Én meg leváltottam a zoknit. A zokni mondjon le! És még folytattuk egészen addig megállás nélkül, amíg boldogan éltünk és meg nem haltunk. Akár a rátermett fafejdolgozók, akik hírből sem ismerik a híreket.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kacsás-tó

Az úszók színes mutatóujjként álltak ki a Kacsás-tó tükörsima vizéből, a felhőtlen égre bökve. Ott nincs valami, látjátok? Nem láttuk. Ültünk a parton, és azt mondtuk, hogy horgászunk.
Aztán elszunnyadt mindkettőnk, de csak rövid időre.
Arra ébredtünk, hogy nincs Kacsás-tó. Csak egy kiszáradt növényekkel borított sekély gödör, benne két úszni nem tudó úszóval. Elvitte valaki a Kacsás-tavat. A teknősbékákat és a vízisiklókat is, meg a tollászkodó, szelíd vadkacsákat, a vízicsibéket a náddal együtt, mind elvitte és hozott helyette a túloldalra építési törmeléket. Nagy mennyiségű építési törmeléket hozott, egészen kiemelkedő halmok kerekedtek belőle. Tégla halomsírok. A halak is eltűntek mindezt megelőzően.
Ilyenkor nem szabad a felhőtlen égre nézni, ahová a színes mutatóujjak mutatnak.
– Nem szabad dolgozni, mert a pénzkereset elől veszi el az időt, ha dolgozol. Lehet, hogy ezt olvashattátok volna odafent a felhőtlen égen, de nincs mit bánni. – Állj odébb, tele a környék tavakkal – mondja a belső hang, amelyik egyetlen nyelv kivételével egyetlen nyelven sem beszél.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Zsugorkanyar

Elképzelhető, hogy melletted menjek, mondtam egyszer. Egy kicsit kajla az orrod, szép a szemed és olyan a kezed, amilyet én szerettem volna magamnak.

Szép kezed volt, egy kicsit férfias, de kívántam megfogni, mert olyankor rám néztél és a bőröd értelmén, a tekinteteden tűnődhettem.

Ez a pár sor olyan, mintha egy francia költő írta volna, erre gondoltam hirtelen. Aztán a fákra, vizekre, folyókra, minden köröttem levőre gondoltam, el is nevettem magam, hogy milyen maflaságokat váltasz ki belőlem, de szerettelek, nem okozott gondot. Adtam neked egy követ és azt mondtad rá, ilyennek képzelem a májadat majdanán. Azt mondtad: majdanán. Úgy hangzott, akár egy égő könyvtár, amikor a lángok a legerőteljesebbek és megfékezni már nem lehet őket.

Aprócska kő volt, a teremtés zsugorodott benne össze.

(Ellensúly gyanánt sebesen írni kezdett, elvégre íróként tartotta magát számon és még soha nem volt ledíjazva, minden hiteltelenítés elkerülte, nem látott okot a visszafogottságra. A kili. Ezt a címet adta az írásnak. A kili egy olyan állat, amilyet nem láttál még soha, de nem is fogsz te rohadék! Hangosan felnevetett, ennyi elég, semmi többet! A francia költőktől megfelelő a távolság, az irodalom szájharmonikása egyetlen futammal körülárkolta magát muzsikával. Beférne a szájharmonika zenekarba. Ismert néhány írót, ők hozzá hasonlóan kerülték az olyan írástudókat, akik nem tudták önállóan felkapcsolni a villanyt és erről sokat írtak és beszéltek.  Ezekből az írókból, az irodalom szájharmonikásaiból állt a szájharmonika zenekar. Se bermuda nadrág, se gombfoci, csak hangok, amelyek korábban nem léteztek. Ne hasonlítsd magad hozzám. Ezt a hibát sokan elkövetik. Mottóként ezt az idézetet írta a cím alá.)

Úgy hangzott, akár egy égő könyvtár, a teremtés zsugorodott benne össze.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Másnapozó

Egyszer élünk! – kiáltották a neuronok és nekilódultak az aknamezőnek. Egységes alakulatként, egyetlen elhatározástól vezérelve, egyszerre mozdultak, pedig semmiféle hadi gépezet mintáját nem követték. Civilekből álló tömeg, amelyikre egyetlen tömeget jellemző tulajdonság sem illik rá.
Az aknamező hosszanti irányban húzódott a dimbes-dombos tájon jobbra és balra is, határsávhoz hasonlítható, a szélessége nem lehetett több száz méternél. Szántásnak látszott, amelyiknek már elporladtak a barázdái. Elporlasztotta ezeket a barázdákat a beléjük fagyott víz, amelyik szétfeszítette télen, tavaszon pedig az olvadással elszivárogva engedte magukba roskadni őket. Szelek hurcolászták poraikat kedvükre, madarak fütyültek rájuk, aztán meg aknákkal telepítették tele terepszínűbe öltözött hozzáértők. Valamilyen hatalom utászai. Így aztán már csak nyomokban emlékeztetett szántásra, egy megmérgezett földsáv lett belőle, amelyen a halál lovagolt, sétált vagy gokartozott.
A neuronok, neuron lovagok gyalogosan nekilódultak az aknamezőnek. Micsoda tűzijáték kezdődött! Az első sor azonnal a levegőbe repült. Repdestek a szétfreccsenő neuron cafatok, de a mögöttük jövők törtek előre feltartóztathatatlanul. Egyszer élünk, egyetlen egyszer. Vezényszó nem hangzott, nem volt rá szükség, egy akarat mozgatta a neuron lovagok alakulatát, a neuron tömeget.
Repdestek, freccsentek szerte égre, aknaföldre, a levegőben neuronok permetté robbant köde szitált, de nem hátráltak meg. Pusztultak csak, mintha más dolguk nem lenne, míg el nem fogytak az aknák. Egyszer élünk! –  harsant fel az épségben átért neuronok kiáltása azon a túlsó oldalon. És mentek tovább, nem néztek vissza, csak előre a dimbes-dombos vidéken.
Néhány napi járóföldre tőlük húzódott keresztben az a szántás, amelyiknek már elporladtak a barázdái és talán határsávhoz hasonlított a legjobban.
Mit is kérdeztetek?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Jegy csak odautazásra

Amikor a saját tenyeredből jósolsz magadnak Fakezű Pilátust egy kevésbé forgalmas napszakon, mondjuk korai órán vagy a sűrű éjnek nevezett időn, akkor jól figyelj. Ha önmaga árnyékával kívánna forgalmat irányítani, akkor ne engedelmeskedj még magadnak se, vesd meg a lábad és ellenkezz!
Úgy nézett ki az a fickó abban a szemközti bokszban a vasútállomás bisztrójában, akár egy búval bélelt zakó vagy az ezredforduló utáni évek. A széttottyant körte évei. Az Évek a széttottyant körtéhez fogadó mindennapjai.
A zakó ott lógott Ferdinánd király bangója mellett a falon. Már régen törékenyre száradt ez az egykoron pompás virág. Se színek, se évek, se Kaffka főztje. A húsz éves érettségi találkozón skótkockás sportszatyorral, pohársarkú cipőben átlopakodó halott osztálytárs sápadt kísértetére emlékeztetett volna bárkit. A zakó poros, akár az asztal alá hajdanán begurult Stovepipe № 5 négyszámos kislemeze, amelyről itt ülve csak a My Babe jutott az eszembe. Akár egy turmixgéppel összekapcsolt kaleidoszkóp is lehetne, ami a fejemben van. Vibrátor az emlékezetben, a fogantyúja kiáll az idő robotgépéből, a vezetéke valahol csatlakozik a többi vezetékhez.
A fickó egészen biztosan nem tudta, hogy az álmennyezet alatti hangszórókból Booth Randolf  Kávéőrlése hullámzik alá éppen. Valami sárga löttyöt hintáztatott a poharában és úgy meredt a játékgépre, mintha a következő pillanatban a szívébe szeretné mártani a vadászkését. Ha valaki azt mondaná neki véletlenül, hogy MARK TWAIN FABUDIJA VIRGINIA CITYBEN, dührohamot kapna és ripityára verné a helyiséget.
A halálnak az a nagy előnye, hogy nem kell többé hazamenned, üzentem neki azon az apró festetlen résen át, amit a tetoválásai között találtam. 
Aztán máris ott ugrált előttem ez a Fakezű Pilátus, az elhanyagolt vasútállomások Pinokkiója, hogy figyelmeztessen a jóslatokra és a vonatindulásra.
A kísértet pedig arra int – figyelmeztetett szokásos körülményességével –, hogy időnk folyvást fogytán. Nem érdemes arra használnunk, hogy bármi porosodásának folyamatába beleavatkozzunk klasszikusokat hallgatva újra meg újra, amíg a megszokás magjából szárba nem szökken az unalom.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tarvízió

Ha egy majdnem közeli ismerősöddel találkozol kerékpározás közben, és mindketten másik irányból jöttök, tudtok örülni annak, hogy mindketten másik irányból jöttök. – Mindketten másik irányból jöttünk, ez bennünk a közös tartalom, mondja valamelyikőtök valamelyikőtöknek, és ennek örültök. – Nem csak ez a közös bennünk, hanem az is, hogy nincs a fejünkön olyan csillogó és piszok drága műanyag borítás. Olyan tökhéjforma, amit az álladhoz kell szíjazni, mint a motorosoknak a bukósisakot. – Ez igaz, de nem csoda, hiszen mi mindent megpróbáltunk a kötelezővé tett bukósisak viselés kijátszására. – Úgy ám! Amikor a törvény szolgálóinak eszébe jutott, hogy a motorosok feje még szabadon van, és ezt veszélyesnek ítélték meg a társadalomra nézve. Mert a szélben fürdő koponyánk veszélyt jelentett, ezért magánzárkába kellett juttatni. Egyáltalán nem elhanyagolható, hogy ez a motorosok ellenállási mozgalmához vezetett! Minimum a szíjat nem rögzítetted az állad alatt, hogy legalább az loboghasson. És a rendőrök akkor is olyanok voltak, mint most. Pénzbehajtással hívták fel a figyelmedet a hatalom és a butaság örök természetére. Mostanság persze már nemhogy bukósisak, de a lovagi páncél se lenne elég az utakra. A fatalizmus ajánlataiból kell szemelgetni indulás előtt.
– Aztán felhígult az egész ellenállósdi. Előbb a lakájok jöttek, aztán azok, akik már nem is tudták, hogy milyen egy fej szabadon a szélben, és szinte vetélkedtek, hogy kinek biztosabb a zárkája. – Így történt a haj polgárjogi mozgalmával is. Út a győzelemtől a kopaszságig.
– Közbenső állomásként a konszolidáció, apa a munkába megy típusú, harminc évet vissza az időben fazon. Onnan már csak egy ugrás a tar. Tarvízió.
– Aha. Talán nem is tudják, hogy mit jelentett. Sisak nélkül sem tudna lobogni az ilyen önkéntes szolgáló.  – Így van. Lakájos. – Nem hiszünk semmilyen tradícióban! – Nem ám! És ez a mi legszebb tradíciónk!
Aztán kerékpároztak tovább, erősen gondolva arra, hogy merre is kerékpároznak végeredményben.

 

 

A novellákhoz Kujbus János festményeit társítottuk