Szikével a közhelyekről – Lázár Bence András Rendszeres bonctan című verseskötetéről
A fiatal orvostanhallgató költő ezúttal családi emlékein kívül anatómiai ismereteit is beépíti alanyi lírájába. Lássuk, hogyan használja metaforikus boncolókését! Bódi Betti írása.
FRISSíTVE: Boldog Zoltán szerkesztői jegyzete a vitáról
Szikével a közhelyekről
– Lázár Bence András Rendszeres bonctan című verseskötetéről
„Lázár Bence András (1989, Szeged). Költő. Faludy-díjas. Első kötete: A teraszról nézni végig (Parnasszus könyvek, 2010)” – olvashatjuk a Rendszeres bonctan hátsó fülszövegén. A tipográfia nagymamáink írógépének betűkészletét idézi, illetve a játékból-pötyögéssel töltött időt, akármilyen vészjósló, kékesfekete köd dereng is hátterében. Ami pedig a költő fotóját illeti – megelőlegezi azt a benyomást, amely a versek olvasása után igazolódik be: komolyabbnak, felnőttebbnek szeretne tűnni, mint amilyen valójában.
Lázár Bence András második kötete az elsővel ellentétben már nem saját szerkesztésű, a Palimpszeszt Kulturális Alapítvány és a PRAE.HU Kft. vette gondozásba a kezdetben nagyjából száz szöveget, melynek több mint felét a szerző a Móricz Zsigmond Ösztöndíj kalandos elnyerése utáni időszakban írta. A borítón név és cím függőlegesen ér össze a fotóval, melyen egy ablak alatti boncasztal látható, a kilátást pedig teljesen eltakarja egy hatalmas lombkorona. A szegediek felfedezhetik benne a Mars téri piac környékét, ahol egymás mellett található a patológia és a templom, szemben pedig egy általános iskola. Agyonmetaforizálva: a halál a tudás és a hit alkujának metszetében.
„Mindenki ott végzi. Felnyitják, belenéznek, tisztázzák. Mindenki ott végzi. A boncmester fémszínű asztalán” – olvasható a borítón. Ám rögtön a morbid kérdés: tényleg kivétel nélkül mindenkit felboncolnak a halála után? Korántsem. Tehát a költő lódít, de nem a megszokott módon. Lázár Bence András kötetében ugyanis az a zavaró, hogy folyton olyan állításokat akar letuszkolni az olvasó torkán, evidenciának álcázva, melyek újraolvasva könnyedén lelepleződnek. Például a Hogyan vétkezhetsz te is c. versben a bűn nehezen behatárolható jelentéshalmazából kiemel egy elemet, a könnyűséget („A bűn túl könnyű. Vétkezni kéne.”), és kiterjeszti annak általános fogalmára, háttérbe szorítva ezzel összes többi vetületét. Ugyanezt a verset továbbolvasva: „Az élet végtelen. A hazugság is az.” Újabb apró csúsztatással találhatjuk szembe magunkat, ahol többé-kevésbé relatív fogalmakat próbál abszolutizálni, kihasználván azt a bizalmi viszonyt, melyet rendkívüli közvetlenségének segítségével alakított ki az olvasóval. Azaz: aforizmaszerű közhelyekbe bonyolódik.
Kategorikus kijelentések hada, tőmondatok, melyek feszültséget keltenek, mintha nem lenne más lehetőség, nem lehetne máshogy, csak úgy, ahogy a versben megszólaló igazsága diktálja. A Sétálni indultál soraiban a következőképpen érhető tetten ez az attitűd: „A lehetőségeid végesek.” Vajon ebből adódóan az értelmezéseké is? Hiszen az olvasó esélyt sem kap arra, hogy személyre szabja az élményt: a versek megfosztják ezektől a lehetőségektől.
Az első kötetben óriási hangsúlyt kaptak az emlékek, szinte csak azokról olvashattunk, társítottak is hozzá a profi értelmezők mindenféle jelzőket: kosztolányis meg keményistvános. De a szerző fiatal kora és A teraszról nézni végig lapjain megszólaló idős férfi egyidejűsége megkérdőjelezi az én-beszéd hitelességét. A magát matuzsálemi korúnak feltüntetni kívánó lírai én bölcsességét a második kötetre sem sikerült levetkőznie a versbeszélőnek: „…Meg azt, hogy ez a kéz vagy háromszáz éves, ez a tenyér, ami az enyém, igen, ez háromszáz éves. Akkor született, amikor te még gondolatban sem.” (Most). Bár valamelyest javult a helyzet, hiszen a gyermekkor emlékeit felsorakoztató verssorozatba egyre gyakrabban kerül egy-egy aktuálisabb emlékláncszem városi sétákról, elfogyasztott sörökről, randevúkról, szerelmekről. Ezek pedig az alanyiság szempontjából sokkal hitelesebbnek tűnnek, mint a komolykodó családi merengés.
A kötet címe is arról árulkodik, hogy a boncolás maga az ars poetica. A versek alanya ugyanis rendszeresen ezt teszi. Boncolja a tapasztalatait – emlékezik. Boncolja önmagát – keresi helyét a világban. Boncolja kedvesét – hátha új értelmet nyernek a már megtörtént dolgok.
Másik jellegzetességének mondható, hogy az orvostanhallgató szerző mindennapjaiban nagy szerepet játszó anatómiai fogalmakat alakít hasonlattá, metaforizál. Végre, gondolhatnánk: új eszközkészlet. De még mindig sok a közhely, pontosabban a közhellyé vált metaforák, hasonlatok újraértelmezésére tett többé-kevésbé sikeres kísérlet, például a szem mint lélektükör megjelenítésénél (az Akinek a vére ott kering című versből):
„Az anyatej fehér, mint a vízkő.
Igazából átlátszó is, mint szemedben
a csarnokvíz. Visszaüt. Mármint
a tükröződő fény.
Ez a fény én vagyok. Ez a visszavert
fény. A te csarnokvizedben látom,
ahogy a kezét emeli, integet, csókot
ad egy ember. Ez én vagyok.”
Az újdonság varázsa hat, ehhez nem fér kétség, a csarnokvíz a szemgolyó azon kevés alkotóeleme közé tartozik, melynek metaforizálása még nem vált bevett gyakorlattá. Mégis esetlennek érezhető. Erősebben hat a mögötte lévő, mindenáron újítani akaró szándék, mint magának a képnek a minden más lehetséges kifejezésmódot kizáró ereje.
Ezekkel ellentétben találkozhatunk pontosabb kórboncnoki megoldásokkal is:
„Így futnak benned is végig egy tél emlékképei,
amit próbáltál adott időben, a penge precíz
hasításával, mint egy vékonyabb véna mentén,
kivágni magadból.”
Pengével kivágni a kellemetlen emléket, óvatosan, finoman, mint egy profi sebész – mindenki álma.
A Rendszeres bonctanban fontosabb szerepet kap a nő is, aki hol az anya, hol a kedves, hol a kettő ötvözete. Az anyafigura keveset változott az előző kötet óta: ugyanolyan sokszínű, egyszerre dolgozó nő, halva született gyermekét gyászoló, a nagyapáról történeteket mesélő, kisfiát a tejdiszkontba magával vivő szülő, akiről, mint minden anyáról, egy idő után gondoskodni kell, ruhát venni neki, sétálni vinni, bemutatni a barátnak, barátnőnek. Néha pedig arra biztatni, hogy találjon vissza régi önmagához, különben beleragad a monotonitásba. Ami a kedvest illeti, harmonikusabb viszonyt fest kapcsolatukról az előző kötethez képest, de az érintés elkerülhetetlenül a romlás katalizátora:
„A bőröd a csigolyáid mentén a legvékonyabb,
és feltehetően a legérzékenyebb is.
A múltkor még fel is sikoltottál,
amikor végighúztam rajta a mutatóujjam.
Azóta ritkábban beszélünk.”
Lázár Bence Andrásnak a kötet fülszövegén is látható portréja
A szerzőre korábban oly jellemző mottók (egy kivétellel) és megszólítások szinte teljesen eltűntek, csak három vers kapott monogram formájában címzettet. Az előző kötetben megjelenő rengeteg mottó és ajánlás azt a benyomást tette, mintha így akarná akkreditáltatni magát a költő, mint nem-bölcsész, így akarná bizonyítani a javarészt bölcsészek alkotta kortárs irodalmi olvasótábornak, hogy ilyen jellegű műveltségbeli hiányról nem beszélhetünk. Az, hogy a Rendszeres bonctanban nem fektetett rájuk akkora hangsúlyt, arról árulkodhat, hogy már nem érzi szükségét efféle bizonygatásnak.
A kötet új motívumrendszere az évszakok köré épül. Ehhez nyúlni meglehetős bátorságra vall, hiszen ez egyik legismertebb toposzról van szó. Sajnos, ugyanazokkal az elcsépelt allegóriákkal találkozunk, mint amelyeket a magyar költészet története során gyakran felfedezhetünk. A kötet elején nyár van, aztán nyár vége (akkor a legrosszabb), majd jön az ősz, „avas, mint az ázott szennyes”, később (ki gondolná?) a tél, csonkolt végtagok, halál-elmúlás, de kilátásban a tavasz, a preparálás mint megoldás-forgatókönyv, majd „[d]élután lesz, kései, felvert tavasz”. Ám a kötet zárlatához közeledve rájövünk, hiába az évszakok váltakozása, az idő és a tér átformálódása, végül „[n]em történt csoda”, sőt „[e]gyáltalán nem történt semmi”.
A kötet végső tanulsága tehát, hogy az idő, az élet, a világ ciklikus, önmagába visszatérő, mint a költő hol működő (például a Minden szereplő vagy a De az utolsó, embertelen nap), hol unalmas ( például Az akinek a vére ott kering vagy A hús szabályait) refrén-szerű, gyakori ismétlésekkel dolgozó szerkesztései.
Lázár Bence András személyéhez egy olyan felfokozott hype kapcsolódik, amely gyakran összefonódik költészetének megítélésével. Ha mindezt – szinte lehetetlen módon – lefejtjük a kötetről, kétségtelen, hogy versei árulkodnak bizonyos írói potenciálról, vénáról, hogy stílszerű metaforával éljünk. Ez azonban nem sokban különbözteti meg őt a legtöbb, hozzá hasonlóan fiatal, de kevésbé (el)ismert szerzőtől. Akkor pedig az a bizonyos többlet mégis pusztán hype, amit talán majd az értelmezőkön túl az idő mint boncmester lefejt a szövegekről.
Bódi Betti
Kapcsolódó anyagok:
Lázár Bence András versei a kötetből (videóinterjúval)
A szeretet mint közhely – az irodalom pedig nem maffia (Interjú Lázár Bence Andrással)
Középiskolás fokon – Rendhagyó irodalomóra Szegeden Lázár Bence Andrással
Lázár Bence András mondja el verseit
Játszmák spontán Körhintán, avagy egy titkos állatfaj esete a vad ellenzékiséggel
