Irodalmi Jelen

Onagy Zoltán: Páros játék A-val (regény, 9. rész)

2011. november. 07. - 22:47

Annyi mindent nem tudsz. Olyan sokat nem tudsz, és nem vagy hajlandó tudomásul venni a nőről. A nő rendszerint azt hiszi, szerelmes és menne. Változtatna. Engedné elrabolni magát. Ennek több oka is van egyszerre, természetesen. És nem ennyire profán.

ONAGY ZOLTÁN

PÁROS JÁTÉK A-VAL

regény, 9. rész

A poligám

Erkölcsi, mondhatni, pompás erkölcsi tulajdonság, a huszadik század második felének legmegbízhatóbb mércéje. Miként az uszoda. Az uszoda, ha vízzel tele, adott esetben kiválóan szelektálja a vizsgálandó élőket úszókra és nem úszókra. Ugyanezt a szelekciós felosztást nehezen végzi, ha az uszoda homokkal, faszénnel, netán hullákkal kerül feltöltésre. A hullákkal, netán faszénnel feltöltött betonteknő alkalmatlan annak kiderítésére, adott személy úszik-e, s azt milyen úszásnemben, milyen technikával teszi.
Tehát: amennyiben komolyan vizsgáljuk a konkrét alapeszme meglétét, kénytelenek vagyunk olyan speciális területet meghatározni a teszt elvégzésére, ahol elkülöníthető az igen és a nem.
Tegyük fel: egy poligám gyakorlatú és alapeszmeiségű férfiú hajótörést szenved. A szerencsétlenség elszenvedői közül csak ketten jutnak partra Robinson minden más nőneműtől elszeparált szigetén, ő és a kapitány ötven fölötti felesége. Itt, a hűség alapeszméjét hirdető szeparációban így élnek tucatnyi évet. Édes kettesben. A poligám fickó a tizedik év végére, hacsak néhány sebesen menekülő gibbonlányt szerelmes szavai csapdába nem ejtenek, nincs esélye poligámnak lenni. Azt mondja, és mondhatja fennhéjázva, ő monogám (a rohadt életbe). Mindezt politikára lefordítva – nem kell. Ne fordítsuk le. A történelem tanúsága szerint kényszer az egyik legmeghatározóbb a látható alapeszme kialakulásában. A látható alapeszme komoly ellenfele a nem látható, nem vállalt alapeszme, amely az egyén erkölcsi öntudatának és élettevékenységének egyik legfontosabb része. Jelentése: az ember elkötelezettsége egy bizonyos eszmével, melyből kiindulva cselekszik, és szolgálatának szenteli életét. Az alapeszme – objektíve – az ember cselekvésének általános irányultsága.
Ha mindez kettős, ha mindez hol az egyik láb, hol a másik, néha azt se tudja az alany, melyiken áll, azt se, melyiken szeretne, azt se, mi a nézők számára megfelelő.¹

Teher alatt

A fél élet birkózás. Ez a fele. Addig jó, amíg. Ha legalább.
Mi számít alatta elnehezülve? Semmi nem számít.
Amíg történik, amíg benne, nekiveselkedve, naaá, tus, erőgyűjtés, homár, tojás, akácméz, kiütés, feltápász’, nem érti, hogyan lesz majd a nincsben, a csendben.
Akinek nem jutott Isten az ördögben (ördögben Isten), Sára Évában, kishalál a nagyhalálban, ill. nagyhalál a kishalálban, aki messze kerül a nagy, habos kosártól, eszement hajnaloktól, irtóztató, tányértörő verekedős veszekedésektől, biggyesztéstől, vállvonástól, agyalágyult szóváltásoktól – pihen. Pihenget.
Látja: öleli, elmasíroz.
Aki nem ütteti ki két fogát legalább egyszer, nem repedt meg csuklócsontja (radius) valamelyik kiprovokált kakasviadal következtében, nem figyelte két hosszú héten át Őt, akit nem marcangol a féltés és féltékenység, akinek annyi mozdult másnap letikkasztott, taplószáraz agyában, hogy habakukk, nem pedig a másik változat: édes jó Istenkém, de szép élni!
Aki nem, mifa’znak kel föl reggelente? Mi az egész e nélkül?
Azután nélküle alig fogható fel, mi lehet olyan fontos nélküle, hogy feltápászkodj a heverőről.²

Recés törökkori kőemlék az esztergomi várból.
Érvényes esti kődarab.
Retusált fénykép éles, reggeli árnyékban.
Göndör, sötét fan-csokor az íróasztalon, üvegfiolában, díszhelyen, mint Lenin.
Csapzott, fekete-szürke gerletoll tegnapról.
Lengén csúszó illat elmenetben, a földszintről bugyborékoló nevetés.
Azután egy nyilvánvalóan lemerült érintés az ébredő pályaudvaron arra figyelmezteti: pajtás, tán volt benne valami, ha bizonyos napokra nem is emlékszel, csak a hajlékony, izzadt, barna testre, verdeső pillára.
De. Dehogynem. Gyanítja, valami történt, csak azt nem, mi.
Sőt. Emlékszik a ködre, komp nem jár, jut zűrzavar, éjszakai gyaloglás a hegyen át, de arra nem, ha megfeszítik sem, miért nem busszal, mint minden normális ember? Miért nem busszal?
Üresjáratban csak gyanítható a kék ég, a zöld föld, a banalitás siklószagú mondatrészei, azok helye, a végtelen rezgőnyársor, másfél hete gyalogol a forró makadámon, lógó nyelvű kutyák, kibiztosított rendőrök és verébhadsereg közt, aztán fehér Trabant vagy mi. Hangja, füstje. Zsivaj közben erősen koncentrál, hogy értse, mi’francot jelent a koraesti szájból a koraesti mondat: mint halk csapatban szürke nyest.

Alattvaló

Ők itt mind egy szálig Anna-M. kreatúrái, találmányai, gyerekei, alkotásai, szerelmei, csinálmányai. Férfi- és fiúnépek, lány- és nőnépek.
Mind őt akarják. Mind neki akarnak megfelelni.
Mosolyát mind vadásszák. Arra vadásznak, melléjük üljön a buszon. Arra, velük nézzen össze cinkosan, ha valakit ezzel a cinkos mosollyal lenullázhatnak.
A lányok olyanok kívánnak lenni, mint ő. Olyan cipőért, szoknyáért, copfért sírnak otthon, úgy kötik tankönyveiket, igyekeznek hasonlóan ejteni a szavakat.
Anna-M. szabad, független. Mint az alkonyati gyerekek általában, a szülők utolsó szerelmi lángolásából. Bátyjai, nővérei kint a környezetből, felnőttként látogatnak haza a külvilágból, viszik magukkal, bemutatják, létezik más minőség, más elágazások is lehetségesek, mint ahol itt eltérni kényszerülsz, sok fontos dolog található a világban, de a legfontosabb mégis az, hogy tudd, ha választasz közülük, mit, miért.
Anna-M. elsőként veszi észre, hogy gyerekkora tájain másképpen beszélnek. Nem mondja, mennyit szenved a hangképzés kényszeres átalakításán, nem látszik rajta, szenvedi, hogy affekta Mancinak nevezik ellenségei, azok, akik nem kerülhetnek a közelébe.
Anna-M. ott él, de időről időre eltűnik, rendszerint valami meglepővel tér vissza. Különleges matrózblúz, fapapucs, magas szárú tornacipő, sose látott diafilmek, könyvek.
Közelébe igyekszenek. Tanulnak, mint az őrült, mert Anna-M. jó tanuló. Edzenek az iskolák közötti versenyekre, mert Anna-M. jó sportoló. Nem káromkodnak, nem finganak, nem dohányoznak, nem becsülik le embertársaikat, nem lopják el és nem nyerik el kopkán társaink zsebpénzét, zsíros kenyerét, és egyáltalán nem snóbliznak.
Szétnézve: a táj Anna-M-birodalom. Szeder- és akácfák, száradó lucerna illata az orrban.³

Alázat

Az alázat a behúzott nyak. Alázat a szerelemben, az örök, minden pillanatra vonatkozó igyekezet, hogy a másik gondolatait kitaláljuk, mert imádjuk, nem tudunk nélküle elképzelni egyetlen órát, és közben nem biztos, hogy ő is szeret bennünket. Az alázat a: jaj, csak el ne hagyjon.
Az alázat az: Istenem, mit tegyek még, ami éppen elég, éppen jó neki, de nehogy terhére legyen, megállni el centiméternyivel a határ előtt; forrón szolgáljam fel a kávét vagy langyosan, milyen reggele van.
Az alázat: Ázsia. Mi magunk vagyunk Ázsia minden zsigerünkkel. Aki valaha nem volt Ázsia, ő is átvette, beletiportuk Ázsiát a német keresztesek leszármazottaiba a portugál és spanyol kisnemes szépunokájába, az orosz pogromok elől menekülő zsidó kereskedő szépséges lányába, az Árpád itt találta szláv földművesekbe, az első honfoglalás jobbágyaiba beleverte az alázatot a második, a katona-honfoglalás harcosa, a szabad ember, a végtelen puszták magabiztos kevélysége, a lóról tárgyaló gőg, a sziklakemény, az állva meghaló. Az alázat: élni akarás.
Az alázat a remény, holnap másképpen lesz. Holnap megbecsül majd. Elismeri a munkámat. Megölel. Jutalmaz. Lesétálunk a Dunára.
Az alázat nem tudja, milyen mélységű az alázat, mert fogalma nincs, milyen az, ha nincs. Az alázat nem ember, nem szerelem, nem vágy, nem munka, nem segítségvárás az égiektől, nem bálványimádás, nem várépítés – belső vár építése, ahová idegen a lábát be nem teheti – nem termékenységi tánc, de nem is öntözőcsatorna ásása, nem a mai napnyugta, nem a holnapi napfelkelte.
Az alázat életforma. Hajlott hát, lesütött szem a pillanatig, amíg megoldás.
Azután megrémül az alázat, a rabszolga úgy látja, minden hiába, minden tett fölös: vége, gyilkol, rombol. Magára dönti az eget.⁴

Egy törött ágyrugó

Öreganyja induláskor megáldja a fiút. Úgy látja, nagy szüksége van indító áldására, mert nem ismeri a helyét a világban, mert hülyeségeket halmoz hülyeségre. Igaz, sokáig nem tud a fiú erről. Nem érdekli, nem bogarász utána. Eszébe se jut, hely kéne, csak ez jut eszébe. Hely kéne, ezzel kel, ágy kéne, ezzel fekszik.
Az öregasszony néz a fiú után a kerítéskapu fölött, Néró kutya feje térdmagasságban kint a járdán. Mami keze kilóg. Kezében rongy. Emlékezetében mindig rongyot tart a kezében. A sparhelten átforrósodik a serpenyők füle, és maga a sparheltajtó is forró. A rongynak van oka tehát.
Civilben is gyakran bejár a nagyszülői házba, unokaként is. Civilben betörőként, vagy hogyan. Nincs hová menni ugyanis. Ha esik, ha hideg van és alkalmatlanok a mérsékeltövi viszonyok nyíltszíni, a természet lágy ölén megejtett szerelemre, fedett zugot kell találni. Helyet, ágyat, ami rázós ugyan, rugója kilóg deréktájon, de nem lövik az embert ideggyenge határőrök, akik minden agyonlőtt ember, szökevény, illegális határmegközelítő után két hét egészségügyi szabadságot kapnak, ezért érdemes lelőni bárkit. A öregasszony nem szól, nem kérdez másnap, nem árulkodik az anyjának, csak meglesik, ki a lány. Az örök emberi kíváncsiság, ugye.
Okos kisbak előre gondolkodik. Mint a fiú is.
Reméli, szombat éjszakára összejön végre. Előbb látogatóba az öregekhez. Fát hasogat, kést élez, visszaigazítja a Néró kikaparta kerítés alját lapáttal, darabka dróttal, szőlővesszővel. Azután gondosan kibiztosítja a belső szoba ablakát. Ide az utcai virágoskerten át jutnak majd be. Megvakargatja a kutyát, mielőtt ugatna.
Aztán este meg mássza ezt a kijavított kerítést. Átsegíti a lányt. Az ablakot kilöködi csendben, bakot tart a lánynak, előkészített vászontörölközőt teker a tányérszerű lámpaernyőre, megágyaz gyakorlottan, odabújik a hideg, nyirkos dunna alatt. Igyekszik minél tapasztaltabbnak, ügyesebbnek látszani, közben vigyáz a hanggal, bődüléssel, a leányka szájára teszi a kezet a túlzó zihálás és egyéb hanghatások kivédése érdekében. Az öregek rosszul alszanak, és legrosszabbul mindig akkor, amikor bemászik a fiú a hátsó szobába. Reggel vagy hajnalban, attól függően, a lánynak mikor kell indulnia, már nincs ablak, ajtó van, beköszönsz, vigyorogsz, mint a túrós rétes a tepsiben.
Ki az ajtón, le a lépcsőn, rohantok a vonathoz. Mindig rohantok a vonathoz. A magtár elől, másik kényelmetlen helyszín, hátranézve, mami keze a kerítésen, benne a rongy, térdnél Néró gyanakvó feje lóg ki a járdára.
Megáld menetben, futsz büdösen az éjszakától a kezében lógó konyharonggyal.⁵

Birka Bembó

Érdekes a birka természetrajza. Születését követően szalag a nyakba, barika a neve, mosoly jut neki, tréfás szőrtépés, szeretetteli buccantások. Bárányként már hozzákapcsolódik a báránysült, de ekkor még nem vált, jópofizik, hátsó lábára állva produkálja magát, senkit nem szeret jobban, mint az őt dédelgető személyt, akit mindennap lát, minden esetben meghallgatja panaszait.
Bembo Birka, illetőleg Birka Bembo egy idő után kisbárányok gondos, türelmes apukája, de birkaanyónak meg kell elégednie egy kedves jóreggelttel, jojcakáttal. Pedig birkaanyó egy vasas némber. Igényelné, hogy Bembo lefeszítse róla az immár évek óta szorongató abroncsokat, ha kell, pajszerrel, ha úgy, akkor lángvágóval. Arra gondol: Lángvágó, ohh, Isten, lángvágó! De Bembo nem használ ilyen vad szerszámot. Sőt. Amíg birkaanyó azt nem mondja egy bundáskenyeres reggelen, bazdmeg, ha nem kellek neked, minek vagyunk együtt,⁶ azt gondolja, ők, Birkáék, a világ csodája, hiszen kiegyensúlyozott szeretet szövi át az egeket, semmi hisztéria, semmi csalafinta.
Birkaanyó nem így, nem ilyen gorombán szándékozta, de hát itt ez a fasz, most nézzed meg, vihog bundássütés közben, én közben megőrülök, kettőig nem alszom, ez meg szuszog, durrogtat álmában, döngeti a mellét, hogy egy csoda, ilyen férfi nincs, mint ő. Halál komolyan gondolja. Ettől el lehet ájulni.
Bembo felhív: képzeljem, mi van. Beszólt neki az asszony.
Bembo tavasszal – tavaszonta az elhanyagolt asszonyok is beindulnak – egy délig elhúzódó csepeli reggelt bömbölt át: idegen autóban látta birkaanyót.
Amíg fénykép nincs, ne szipákolj, öcsi. De bizonyítékot se fogadj el idegentől, mert hamisítvány.
Bembo hív: képzeld, elhajtott, lepofozás után bevallotta, munkatársa a bikája, most visszahív, hiányzok a gyerekeknek, de nem hajtja el bikát, ő boldog és független akar lenni, és kussoljak, ha jót akarok.
Mit tegyek, barátom? Mit?
Na. Mit is.⁷

Lajos a törzskocsmában

Lajos a leglepusztultabb csapszékek állatfaja (Feri, Károly, Laci, Pista bácsi). Ezekben a kocsmákban a vendég odaragad, ha odadől. Lajos, az áldozat is odaragadt. Amikor meglátja a férfit, leszakad a törzshelyéről. Minden esetben koncentrálja maradék energiáját, ha észleli, ismerős került látókörzetébe. Elrúgja rozoga, alulregisztrált testét a kályhától, a sarki vagy a klozet melletti székről, hogy odahajolva fogatlanul az ismerős arcba vigyorogjon, összeragacsozza a kezét. Boldogtalanul lihegve kedves nyári emlékeket elevenít fel a múltból, ha a férfi el nem menekül. Ha menekül, ha nem, arra gondol a percben, neki legalább nem kell egész márciusban az adóívet szöszölni.
A dohányfüst rétegekben, lustán lebeg a nyitott ajtón át a délutáni utcára. A függöny nélküli mocskos ablakon át a füstbe vág a nap. A küszöb fölött elhaladva a szél csíkokra szedi, magával rántja.
Az áldozat valóban járt derűs, rózsa múltadban, a harmadik fröccs után sírva bömböli: Marikááám!
A csapos lazán odaszól, Lajos, ne óbégass, kurvanyád, mer’ kiváglak, tudod. Lajos összerogy lélekben. Itt egy barát a boldog múltból, amikor még nem beszélhetett vele senki emberfia ilyen szemetül.
Összerogy, szeméből kibukik az első könnycsepp, árkot vág a hideg zsírba, motyogja, te ismerted Marit, Marikámat, mondd el neki, mondd el, barátom, milyen asszony volt Marika.
Ekkor ajánlott elhúzni. Előkészületek, hosszas búcsúzkodás, könnyek és címcsere nélkül. Asztal alatt odabökni egy százast, kettőt, ötöt, ha van. A pultos értetlenkedő kérdésére, mit akarsz, bazdmeg, itt dögöljön meg nekem, dühösen felcsattanni, szégyenkezve, rosszkedvvel: Nem ügy ma már.⁸

Két kilométer férfi

Ahogy igyekezett, sebesen kapkodta lábait az éjszakában, azon törte a fejét valami hónapos Beatlest dúdolva, minő elképesztő szóbacchanáliából is szabadult egy füst alatt. A füst középkorú válóperes bírónő.
Hogy a nő minden erőlködése ellenére se volt képes kiejteni a száján egy rendes mondatot. Nem jött ki belőle, pedig érezte, jön, na, na, most mondat születik, de semmi. És ez milyen izgató. Soha semmi hasonlatos.
És az milyen izgalmas, ha a fárasztó és izgató nap éjszakáján életében először vesz kézbe elektromos zümit. Így nevezi a bírónő a vibrátort; zümit, zümikét, lihegi, amikor duplázni kívánja az élvezeteket. Na, jaj, ezek a vén tyúkok mit meg nem tesznek azér’ a kis bolondságért. De hát vigye macska, ki így keresi a jót, ki úgy. Zavarónak meg igazán nem tartotta, belefér. Miért is ne. Élete első vibrátora.
Viszont a bírónő diktált álmában. Ugyanazt a szöveget többször: “Ilyen előzmények után került sor arra, hogy tizenöt évvel a házasság megkötése után a felperes a házasság felbontása iránti keresetlevelet nyújtott be jogi képviselője útján. Az alperes csatlakozva a felperes kereseti kérelméhez, a házasság felbontását kérte.” Ilyenek, bele az éjszaka csendjébe, hol szó, hol mondatcserével.
A bírónő elválaszt. Ez ok. Ezért vállalta a kockázatot, máskor csípőből menekült, ha új ismerősről kiderült, köze van a joghoz. De ebben a hónapban nem akadály: szándék, helyzet. Törekvés.
Lacika válik. Jóbarát, akinek lányai a minden az ég alatt és ég fölött. Várhatóan kéthetenkénti láthatásra lesz jogosult. Így szokás, így divat. Az asszony pedig, akit végigkúrelt a fél járás, várhatóan megkap és elvisz mindent. Házat, gyerekeket, gyerektartást. Ez a divat.
Lacinak, a jóbarátnak odaígérte a férfi: talán. Esetleg. Meglátom, mit tehetek. Ha lehet. Látszott egy átlós kapcsolat, azon át jutott a bírónőhöz, oszt jópofizott, izmokat feszegetett, okosakat szólt, Babits, Madách, római jog, csatlakozási lánc stb. Csak azért, csak és kizárólag annak okán, hogy egyszer elejthesse a bírónő füle hallatára – barátján segítendő –, mintegy mellékesen reggeli tojástántotta közben: ó, a Laciné, hát az megvolt a mi utcánknak.
Két kilométer férfi. És elejtette, mintegy mellékesen.⁹

Ali

Ali Jani fényesre borotváltan, urasra vágott bajusszal, kiöltözve, sápadtan állít be, nyitva hagyja maga mögött a kiskaput a szél nyitogatja, csukogatja, a beszélgetés alatt végig csikorog, csattog. A férfi alig ismeri meg a fakó, kézzel foltozott munkásruha, a csálé antennájú svájcisapka nélkül. Kézfogás után indul, hogy becsukja a kaput utána, nem engedi.
- Ülj le, Gazsi bácsi – nyomja vissza a fonott kerti székbe, – nincs annyi idő.
- Édes szűzanya, mi lehet?
- Baj van, nagy baj.
Látja megrendülést, tényleg valami komoly. A klozet összedőlt. Döglenek a nyulai. Katonai behívót kapott. Ugyan mi, amihez érettségi öltöny illik? Csak előleget ne.
Janika a férfi állandó napszámosa. Ha kétemberes munkát ad a kert, az élet, a természet parancsa, hívja, jön.
- Legyűrsz egy fröccsöt? – kérdezi most.
Nem kér fröccsöt. Mindig kér, soha nem kell erőltetni, most nem. Van min csodálkozni. Hallgassa meg a férfi, és segítsen, azt kéri.
- Rendben, ne kímélj.
Szóban nehezen tolmácsolható információ került birtokába, napra pontos jelzés a végítélet napjáról, nem szabadna terjesztenie a pánik miatt, mert a magyar ember hajlamos rá, vagy gúnyol vagy pánikol, de a férfinak elárulja, mert jó embere.
Karcsú, fényes borítójú szürke könyvet húz elő, nyílik a megfelelő oldalon: Az 1999. év hetedik havában az égből a rettegés királya fog érkezni. A nagy angoueme-i királyt fel fogja ébreszteni. Azután Mars boldogan fog uralkodni. Akik 4 x 7-ig nem hittek, meg fognak halni. Nagy sírás, rívás fog lenni. Kék zászló leng a Duna hegyén, az igazak megdicsőülnek.
Becsukja, néz.
- Félek, Gazsi bácsi, félek, hogy hiszek-e eléggé.
- Mi van? – kérdi a férfi mogorván, nem is érti első hallásra. – Ez baromság, Alijani, nagy baromság.
- Lehet, Gazis bácsi, hogy baromság, de ha te se szeretsz négyszer hétig, te is meg fogsz halni.
- Alijani, mi a szentséges szűzmária a négyszer hét? Távolság? Űrmérték? Milyen mércével mérik a hitet?
- Nem tudom, Gazsi bácsi, de félek, hogy én nem szeretek négyszer hétig, meg fogok halni.
- Janika, mi az, hogy aki nem hisz, meg fog halni. Mindenki meg fog halni, Janika. Ne aggódj, hogy itt maradsz egymagadban a végtelen magyar pusztán.
- Persze, könnyen beszélsz, Gazsi bácsi, neked ott a fiaid. Nem halsz meg utód nélkül. De nekem három év van hátra, hogy fiam szülessen – mondja kétségbeesett képpel.
- És? Mit tudok tenni ebben? Nekem akarnál fiút csinálni, azért jöttél ünneplőben?
- Ne gúnyold a mindenhatót, Gazsi bácsi, mert megbüntet. Írd bele az újságodba, hogy jó ura lennék egy jó asszonynak, ha jó asszonyom volna.
Bajsza alatt halvány mosoly képében megjelenik a derű, a derű ragyogásában azonnal az is, milyen jó ura volna a jó asszonynak, tekintetében megjelenik a fiúval gömbölyödő asszony is, de ugyanakkor a keresztelő napja, a virágok, az ünnepi napsütés. Talán ez a négyszer hét a hitben, látja a férfi, már nem is lehet, asszony, gyerek. A négyszer hét a család. Alijanira ráhozta a tavasz a család utáni vágyat. Nostradamus és Armageddon puszta melléklet a képen.
- Csak te segíthetsz rajtam, Gazsi bácsi – mondja.
Aha. Most esik le. Alijani nem a telek gazdájához, a munkaadóhoz, a readaktorhoz indult, ahhoz érkezett. Párkereső hirdetést szeretne a lapba. Megírod. Egy hétig fut, hat napig. A telefonszámod szerepel mellette.
Írod. "Ali Jani szép ember, jó ember, dolgos ember. Ali Jani asszonyra vár. Lehet városi is." Tárcáid fejlécében néhány hétig mottóként szerepel a mondat: Ali Jani szép ember... ¹⁰