Gombojav Mend-Ooyo írása és versei
"Mongólia nomád gyermeke vagyok. Kora hajnalban keltünk mindig útra." – írja Gombojav Mend-Ooyo kortárs mongol költő, író. Az isztambuli előadásából részleteket már jelentetett meg az Irodalmi Jelen, most néhány versét közöljük magyar átültetésben. A verseket Zsoldos Imre és Balogi Virág fordította. A költővel legközelebb Magyarországon a szeptember végén kezdődő, nemzetközi költészeti fesztiválon találkozhat a közönség.
Gombojav Mend-Ooyo írása és versei
Kedvelt lírai költeményem
Mongólia nomád gyermeke vagyok. Kora hajnalban keltünk mindig útra. Gyermekkoromban kosárban szoktam ülni a rakott szekér tetején. Abban köszöntöttem a napfényt, ahogyan a teve léptével egyenlő iramban felkelt. Valószinü, hogy akkor éreztem már jövendőbeli költeményeim ritmusát. Amikor megérkeztünk új táborozási helyünkre, minden – a kék gémek, a fehér köd apró foszlányai, a sziklatömbök csoportja, a változatos dombok – újdonságként hatott rám.
Édesapám odaültetett az ölébe, elibém tartotta a hegedüjét, s játszani kezdte a dariganga mongolok, jaakhan sharga tisztán hangzó, hosszú dallamát. Rámnyeritett ez a lóhangra hasonlitó dal. A közelben lévő hegyek szinte megnőttek, a csermelyek vize tisztábban csörgedezett, a madarak éneke dallamosabbá bővült... ennek következtében a kis gyermektest eszközzé vált, s az édesapám már nemcsak nekem, hanem rajtam játszott. Költeményemet felhangolta Morin Khuur melódiája a sztyeppe magasztos környezetében.
A nomád gyermek szeret távolról figyelni a dolgokra. Ha látja, hogy egy nomád család helyet változtat a kék káprázat közepette, amely a távolban táncol, édesanyjának jelzi szóban. Anyám és én köszöntjük a helyet változtató nomádokat, ahogy a teáskannát és egy tálcán a túrót és a kiszáradt sajtdarabokat viszik. Gyermekkoromban láttam a szomjúságtól elaléltakat, hogy milyen nagyra értékelték a vizet hosszú útjuk alatt, s mennyire megértették, hogy segitséget kell nyújtaniuk azoknak, akik imádják a földet és egymástól függnek. Azt hiszem, mindez már ekkor beleitatódott jövőbeli költeményeim szövetébe.
A nomád ház tüzhelye mindig olyan mint a világ közepe. A Morin Khuur az oltár mellett pihen. Ezt követi a „hosszú ének. Kipányvázott ló nyerit a pányvapóznánál. Fiatal teve bőg a karó környékén. A szél minthacsak fuvolyázna a füben... A tüz közelében folyik a legenda s a Göncölszekér boltivével boritja be a jurta kis kéménylyukját..."
Úgy tünik mintha valamiféle ismeretlen erő szállna belém az égből a földre jöve. Kedves dallam száll föl a földről, és száll egyre föl-föl az ég felé, hasonlóan a sztyeppe közepén álló kőemberhez, aki nomád őseink hosszú történelmének nagy századait szemléli. Még ez a mozdulatlan kőrember is velünk utazik a következő évezredbe követvén az idő folyását... A nomádság mozgás, továbbmenés.
Az az érzése az embernek, hogy ez a nomád mozgás a horizont felé, ahol az ég és a föld egyesül, fárasztó. De mi ez a távolság ebben a kiapadhatatlan kivánságban, hogy hosszú legyen a dal, mély a gondolat és érzésekkel telitett a lira? Azért költöztem én el ide, hogy növeljem ismereteimet. Életemnek azok az évei, amiket mint nomád városban töltöttem el, úgy tünnek nekem mintha nomádságom megélésének a valóságai lettek volna. Nomád eredetemnek a felkutatása közben, amikor könyvek és versek szent sorait böngésztem és a város elefántcsont tornyában álmodoztam, a sztyeppe káprázata után vágyodott a szivem. A nomád ember alapvető természete lassú, folyamatos előrehaladás, neki a távolság ömölve patakzó harmónia, böngészés, sejtelem, kiváncsi jelleg, kedves, daloló szivvel, aki mindent a jó oldaláról néz.
Már régóta beleolvadtam nomád őseim alapvető természetébe. Hittem bennük. Előnyben részesitettem, dédelgettem a nyugalmukat, kellemes dallamaikat. Ez a kellemes dallam lett költészetem veleje. A fából faragott szekér kerekei, amelyek úgy forognak, hogy nem ártanak a fűnek, az öregek nyugodt természete, amely elkerüli, hogy virágra lépjenek, a nomádok bizalma, hogy ne tegyenek zárat az ajtóra... úgy tünik nekem, hogy ez az út, ami a tisztasághoz visz minket.
Jön a nomád... a gyermekkor élő, szent képei és az öregek együtt a szekéren nomád vándorútjukon... egyre világosabbak lesznek előttem ezek a szent eposzok, amelyek elhomályosultak bennünk az idők folyamán, amelyeket elfeledtünk! Felébresztik most bennem a gondolat „kékmadarait, behatolnak az agyvelőmbe, s most újra itt röpködnek körülöttem.
AZ ÉG ÉS AZ ARANY FECSKÉK
A mennyei kastély fellobbant a kék sztyeppe könnyed káprázatában.
Az én szegény fejedelmeim már örökre a mennyben lakoznak.
A távoli sztyeppe szellős szélén, ahol az aranyfecskék fogadnak,
édesapámnak is ott kellene lennie. Az átlátszatlan köd átkuszik
az ég nehézséget támasztó pillérein. Az aranyfecskék azonban
akadály nélkül szállnak át rajtuk szárnyukkal utat törve maguknak.
NÉGY PIROS LEVÉL
Míg nyirkosak lettek vörösfenyők a dermesztő hidegben
A fényes, piros levelek, mint a meggyújtott tüz lángolnak előttünk.
Hasonlitanak a két irányba rohanó útkereszteződésekre,
Mint a levelek erezete, amely az életutunkra emlékeztet minket.
(Zsoldos Imre fordításai)
A HOLD ÉNEKE
Tintámba ejtettem ezüst holdnak sugarait.
Varázsa az öröklét ragyogó fényében tündökölt.
A mesélő hold sugarait szőttem képzeletem leplébe.
És vers-gyermekeimet tökéletes selyemszállal hímeztem.
A nefrit hold kristálytőrét szúrtam megkeményedett szívembe.
És a sötétben verseimből jáde sugarak folytak elő.
Kegyes dalom a bölcs hold tükre elé tettem.
És versem, tündöklő lelkével Shambala fényéhez hazatalált.
(Balogi Virág fordítása)
