Érszínek lüktetései –
és hallani,
a csönd miként fáradozik.

Nincsenek se közelebb, se távolabb a részletek. A helyükön. Rendkívül rendkívűletlenek. Nem kell toldani hozzájuk semmit. Elképesztőt. Természetes vakulás, természetes némulás. Eképpen hagyni mindent.

 

 

KESZTHELYI REZSŐ

OTTHONBÓL SZÁMŰZÖTT OTTHON

 

 

 

 

 

 

 

 

1. GYÖNGE FÉNYEK

 

Mikor

a lélegzet
immár mozdulatlanul
szomorú tárgy.

 

Pietás

Fénykékbe haló égiéj –
Ó, Notus, mi lesz, miután
már nem múlhatok?
Sejtem: nem emlékszüret,
hisz’ tömérdekét elhagyom,
és ő se lelheti többé
mivoltom hamvtüzét –
miként múlik a semmim is örökké.

 

Az ötödik lovas bája

a kényszerült élet
díjazása.

 

 

 

 

 

 

 

 

Reggel

Fogalmam sincs, miért teszi önkéntelenül is múlt időbe a jelen időt az ember, és fordítva: miért jelen időbe a múlt időt. Netán ez az ő idejének a természete? Vagy tévedéseit véti minduntalan? Ismétlem, nem tudom, firtatni meg ezúttal sem akarom, holott szüntelenül hívogat a megfejtése.
     És ahogyan bárkiébe, az én alvásomba is belebotlik az ébredés. Pirkadat, gyönge fénylés. Félálomban henyélek, mindinkább ritkuló szemhunyásokkal. Színek kezdenek történni; először hajnalszürke és belőle fakadó félfehér, aztán halványsárga, mely lengőbarnával keveredik. És lassan-lassan létesülnek  a tárgyak is. A tárgyak, kik annyiszor és elkerülhetetlenül együtt töltötték velem magukat, én meg elutasíthatatlanul szolgáltattam nekik a sajátomat. És ha már nem leszek, hisz' semmivé kell válnom egyszer, létezésük részeként fogják, amíg fennmaradnak, magukba zárni és őrizni azt, ami belőlem bennük maradt.
     Kibújtam a felső lepedő alól, mely a takaróm, és mezítláb, lábujjhegyen átosontam a szomszédos szobába. Kitártam a zsaluszárnyakat. Tetők; élénkvörös cserepek, árnyékélekkel. Megfordultam. Az egyik falon régi csillagtérkép; kékséglapján parányi mész- és narancsszín-cseppek: az égitestek. Alatta íróasztal, rajta lámpa, vekker, tollak, kavicsok, üvegben száradt agávévirág. Az ajtónál, a sarokban hűtőláda és összecsukott napernyő, zöldre festett szekrényhez dőlve. Érzelemdolgok.
     Cigarettát kerestem, szöszmötölve; rágyújtottam, amit azonnal el is felejtettem. Fejem üres, idegzetem még szinte idegtelen; ilyen tájban ez szokott lenni velem. Odaléptem a könyvespolchoz, és leemeltem az értelmező szótárat. Felütöttem, találomra. A h betűnél nyílt ki, hol erre a szócikkre esett a tekintetem: hernyó; a lepke hosszúkás, puha testű álcája. És kíváncsi lettem, mi is a lepke. Lapoztam: nagy, hímporos szárnyú, virágporral és nektárral táplálkozó rovar. Sose hittem volna, hogy az. Tovább kalandoztam az l betű oldalain, és erre bukkantam: lefolyás; az a történés, hogy valami lefolyik. Társítottam a szavakat, szándéktalanul: a lepke lefolyik innen, mondjuk, a tengerbe, és ott,  a különböző mélységekben, mindenféle virágporos és nektáros tarkaságok röpködnek szerteszét.
     Visszaraktam a szótárat, majd a konyhába mentem. Tisztítottam a kávéfőzőt, megtöltöttem, és rátettem a gázrózsára. A szekrényből kivettem egy csészét meg porcelánkancsót, cukortartót, a fiókból kanalat. Tálcára tettem őket, és amikor kipöfögött a kávé, öntöttem a csészébe, dobozból meg tejet a kancsócskába, és vittem őket amoda. Ezek az apróságok azért kellettek igazán, hogy semi másra se kényszeüljek e valóságban.
     Aztán megint a völgyre táruló ablaknál. Szeretek kinézni ablakon, itthon is,otthon is. Ragyogás; tőlem jobbra, keleten a nap feltündökölt. Előttem, a tetőn átvörösödnek a cserepek, szegélyárnyékaikkal, élesen. Lent, közel a piac és a tenger, takarva; nekem juhsajtokat, olajos- és borosüvegeket, halakat, kagylókupacokat, mérlegeket, virágokat, ácsorgásokat, taglejtéseket, arcjátékokat, ingó-bingó árbocokat, köteleket, fehéren hangmentes vitorlákat, szag- és illatfrigyeket; nemhallásom neszezi a mérleg tányérjába a koppanásokat, selymes sajtszelést, borlöttyenést, kagylógylózörgést, kínálgatást, unszolást, alkudozást, vitatkozást, nevetést, pletykálkodást; és füleli a kötélrángatódzást, horgonylánc-kelepelést, hullámcsobbanást, hajósurranást. Nincsenek se közelebb, se távolabb a részletek. A helyükön. Rendkívül rendkívűletlenek. Nem kell toldani hozzájuk semmit. Elképesztőt. Természetes vakulás, természetes némulás. Eképpen hagyni mindent.
     Meghittségek, kik nem árulják magukat, hanem teremtik.
     Széket húztam az ablakhoz. Leültem, és a háttámlának dőltem. Bámultam ugyanazt. A tetőket. Meg a szemközti sziklasápadt hegyoldalt. A gerincén egy-két fa zöldsötétlett a merevkék és forrósodó égbe. És nem mutatkozik lehetetlen sehol
     Hangulatom, ez a hangulatom aztán tartotta magát. Önállóan. Nem függött se tetőktől, se hegyoldaltól, sem a mennyboltoktól. Csupán észlelte: mi gyönyörű és mi nem gyönyörű. Mikor ez,  mikor nem az.
     Görnyedek a széken, fejem emelve. Kint egyre vastagabb a fény. Ámuldozom. És morfondírozom az ámuláson. Szeretek kinézni az ablakon. Itthon is, otthon is.

 

 

 

 

 

 

 

 

Temető

A tetőkre néző ablakból zuhanyozóba megyek, az öntözőkannáért. Ilyenkor még nem éri a ház innenső oldalát a nap, és még derűsen hűvös van itt.
     Három picike kert van az udvarban. Közülük kettőt alacsony sziklaszélek védenek; a harmadik, középen, az udvari szoba ablaka alatt, kőkádban, amelyben olivaolajat tartottak egykor. A legnagyobbat, közvetlenül a kapunál, öntözöm elsőként. Ebben nevelem a citromfát, aki most teli még zöld gyümölcsével, és egyszersmind fehér virágaival. Lombjai alatt bazsalikom, kakukkfű és borsmenta. A kőkádban levélpetrezselyem, sorokban. Utolsónak hagyom a zuhanyozó és a szomszéd ház sarkába ékelődődőt. Belőle kúszik fel az öreg, megfásodott szőlő, és futtatja szét lugasszerűen leveleit. Négyszer vagy ötször fordulok a kannával, mert kevés víz fér bele alkalmanként.
     Mikor végeztem az öntözéssel, elrendezem a kőasztal körül a székeket. Hozom az ülőpárnákat, pipámat a kellékeivel, a napernyőt, ám még nem tűzöm a talpába.
     Pöfékelek, fél könyökömmel a kőasztal lapjára támaszkodva, átellenben az utcával és a szemközti kerttel, amire már rádől a fény. Nézelődöm, abban élve, hogy a nézés mily nagy esemény, és a látás minő nagy élmény.
     Fenn, a kékségben fehér sirályok vitorláznak; egy-egy árnyékuk néha-néha átsuhan az udvar kőlapjain. A lábamnál meg hangyák kutakodnak, miközben a ház falán gyíkok futkároznak. És megesik, hogy egy aprócska lepottyan vállamra a szőlőről. Hovatovább igen kellemes ilyenkor a lelkiállapotom. Ám belőle jelenik meg mindig az örökös kérdés: hol vagyok, ha otthon vagyok, és ebből meg: hol vagyok, ahol vagyok. Nem kedvelem, ha éppen a közérzetem töpreng ezen, mert nyomban lehangolt közhelyek népesítik be.
     Időnként egy-egy asszony rója felfelé az utca lépcsőit a kerítés mögött. Az idősebbek feketében. Virágszálak vagy csokrok a karjukban. Mindennapos látvány ez ilyen időtájt vagy alkonyatkor. Úton vannak a temetőbe.
     Azokon a helyeken, hol hajósok is éltek, vagy még élnek, valamilyen, a tenger fölötti  magaslatra szentelik a temetőt. Miként itt is. Kőfalát keskeny útsétány követi, szegélyén vörösbarna, repedezett, mélyen barázdált kérgű tengeri fenyők sora. Terebélyes koronájukat innen is jól látom, ha enyhén balra és kissé felfelé tekintek. És hallom susogásukat, vagy zúgásukat, ha  fúj a szél.
     Kedvet kaptam. Kivertem a pipából a hamut, és felkerekedem.
     Mindig szívesen sétálok fel oda, hol látványok sokasága és nyugalma. Az új, teraszos ravatalozóról: a kikötő öblének a csücske, sétánnyal és árbocokkal peremezve; ódon épületek, kávézók ponyvával árnyékolt asztalai alant, a park egy darabjának lejtése, méregzöld növényzettől zsúfolva. Aztán, távolabb, a közeli, kisebb-nagyobb szigetek láncolata; ameddig rajtuk a hullámok felcsapnak, sziklakopáran, azon túl élőzöldben. Mögöttük Vis szigete emelkedik ki a tengerből lenyűgöző tömegével és alakzatával, melyet széles páraöv vesz körül, rendszerint.
     A temető hagyományos és életben tartott bejárata a kőfal közepén van. Belépve rajta: szemben kápolna, tornyában lélekharang. Még most is itt ravataloznak, búcsúztatnak és kongatnak.
     Ami azonban az újsütetű látogatónak igazán szembeötlő: az egész temető egyetlen     virágtakaró. Nincsenek sírhalmok, hanem fehér vagy rozsdagyengéd kőlapok az elhunytakon. És azokon, körös-körül és minden pillanatban hódít a virág és a fehérség. A virág: a pillanat. A fehérség: az öröklét. Szüntelenül cserélni kell a pillanatokat a fehérségen. Virágokkal. Vágott virágokkal. Nem lehet ültetni a fehérségbe, csak pillanatokat helyezni rá. Nap, mint nap.
     Itt, a szigeten kiapadhatatlan a holtak iránti kegyelet és ragaszkodás. És ez egybeforr a vágott virágok iránt érzett kegyelettel meg fűződéssel. És ezt nap, mint nap ki is fejezik. Zarándoklatukkal. Színesben vagy feketében. Ki, hogyan. A karokon virágszálak, a karokban csokrok
     Nyugalmat lelkének, olvasom a sírfeliratokon. És amott, lent az öböl; hófehér partkövekkel karolt völgyének ezt a nevet adták az itteniek: a Nyugalom völgye. A fehér öböl. A pillanatok nyugalmáé. Mintha a holtakkal a virágszőnyeg, és fehér kőlapok alatt az öböl.
     Az új ravatalozó teraszára bandukolok, és rágyújtok. A szemem minduntalan a nyílt tengerre téved. Nem azért, mert az a tenger, hanem  mert most éppen ő van ott, innen.
     Mögöttem meg, a virágáldozatok alatt, és tudtam: a semmi.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2. RÓZSAKERTBEN

Véna

Érszínek lüktetései –
és hallani,
a csönd miként fáradozik.

 

Külcsín

Megtorpan tenyeremen
egy-egy hópehely, mindegyik gyermeteg,
végtére még alig november, hol
leszakadt gólya kel szárnyra,
és míg térése tart,
tollazata merő színtömeg, amitől
nézésneszem felfakad:
levegőszív –
sugárzik, és ebben
minduntalan elakad.

 

Kitaláció

Élek,
míg nemlétem
visszaragyog.

 

 

 

 

 

 

 

 

Terefere

A kikötőben ültem, a Leonardo cégérű pizzeria teraszán. Én voltam az egyetlen vendég, mert még kora a reggel. H.-ra vártam. Ma én vendégelem  Délután kellemetlen itt, forróság veri a kikötőt, nyugatról, amerről, éppen szemből, a hajók érkeznek. Most azonban még ernyős, hol korsónyi sör is hűvösít.
     Csupán egy-két árboc, és lassan igyekvő ember. Ahol  a behajózás, oda tartottak. Az óratorony mutatója  hetet ütött. Tekintetem a látóhatárra illesztettem. Közbül a tenger, ahogy ilyenkor szokása. Egyre többen szaporáznak az utasgyülekezetbe. A torony órája felet ütött. Szemem a horizonton igyekezett tanyázni, mígnem egy parányi fehér pontra tévedt, mely nőttön-nőtt, már-már hajóképzetté, aztán messzi-messzi hajóvá. És közeledik a távolság.
     Ilyen látványokban esik meg velem: ott, ahol éppen vagyok, sehol sem érzem magam; nincs hely, mely körülfogna, és lehetnék valója .A  való világ magánya költözik belém inkább, úgy, hogy egyedül bennem legyen az egész magánya, és ez felidézi érzékeny feledésben tartott állapotaimat, az azokhoz tapadó helyek képeit, hirtelen áttűnésüket rajtam, aztán tovatűnésüket, amolyan bárhol-bármikor lebegésben hagyva engem.
     Kortyingattam a sörből, eregettem a füstöt. Fél óra még, mire kiköt a hajó. Zsibongás a pálmasor és a virágágyasok mentén. A hajó közvetlenül a kikötő előtt hármat kürtölt kanyarodtában, mielőtt kikötött. Amikor leengedték a hajólépcsőt, az alsó fedélzet korlátjánál megpillantottam H.-t. Integetett. Lengetve kalapját.
     Aztán felkerekedtünk, mint akiket a séta valamilyen sikerrel kecsegtet. A fehér öböl irányába tartó sétányon ballagtunk, igen magasan, mert amolyan holdbéli táj szakadékoskodik róla, le a tengerszintig. Itt-ott akad egy pad, tengeri fenyők árnyékában. Egyikre leültünk. H. pihegett, ám moccanatlanul figyelte, hogyan emelkednek a sziklákra és süllyednek  alájuk  a hullámok. Szünetelgettünk, miután H:  Mennyire látható itt, barátom, hogy a természetnek nincs temetője. És ettől fog el az öröm, noha halandó vagyok, miszerint a világnak nincs túlvilága, és vele együtt - nekem sincs. Milyen jó itt mindaz, ami körülvesz, és ami egyetlen pillanatának leéléséhez is kurta az életünk.
     H. feltápászkodott:
     De hagyjuk magára az értelmünket, hisz' oly gyakran szégyenteljes a hatásköre. Annál is inkább, mert nem érte van a természet, hanem éppenséggel fordítva.
     H. legyintett:
     No, és a természet miért van vajon? Ha már a tudatunkat igyekszünk firtatni vele.
     Poroszkáltunk tovább, egészen odáig, ahol a sétány vége: a fehér öböl. És amíg ott, fent lépkedtünk, meséltem H.-nak: Voltak évek, mikor delfinek családját láttam innen. Önfeledt összetartozásuk mókázását láttam, és azt mondtam magamban: ez az év szerencsét hoz nekem.
     És hozta? - kérdezte H.
     Nem tudom. Mi lett volna, ha másképp?
A Nyugalom völgyében a vendéglő terasza, fölötte nádszőnyeg, körülötte csemete olajfák. Letelepdtünk az egyik asztalhoz. Az abrosza fehéren ropogós. És jön Maja, a háziasszony. Merő mosolyőszinteség, mint amott, kint a delfinek.
     Rendelünk.
     Tintahal roston, olivabogyó, fokhagyma, petrezselyem, citrom és bor, fehér. Majd sajt és vörösbor. Amíg várakozunk, pisztáciát ropogtatunk. És csak nézelődünk. Tőlünk néhány méterre a hullámok, ahogy felsodorják a fehér kavicsokat, azok meg csörögve visszagördülnek.
     Miután elköltöttük az ebédünket, rágyújtottam, H. meg halkan ezeket mondja:
     Nem illik ide szó, de hadd figyelmeztessem: a lelkünk igencsak tágas, és ha kizárólag magunkkal akarjuk belakni, cserben fog hagyni. Mi nem vagyunk neki elég. Költöztessük belé azt a mindent, amiben részünk adatik. Ezen azt próbálom érteni: népesítsük be magunkat a lelkünkért.
     Sétáltunk vissza a kikötőbe, ugyanazon a sétányon. H. imitt-amott megdörzsölte ujjait rozmaringban, oregánóban, és illatukat szippangatta. És amíg a hajóra vártunk:
     Nincs ennél igazibb terefere, mármint látogatásom tényénél. Séta, ebéd, séta.
     Ülök a Leonardo nevű pizzeria teraszán, már meleg árnyékban. Most nem én vagyok az egyetlen vendég. Tekintetem a látóhatáron tartom, hol a hajó fehér ponttá fogyatkozik, és aztán már annyi sem.
     A sör, amit iszom, a cigaretta, amit szívok a hozzájuk tartozó mozdulatokkal és testtartással, ezúttal mintha merő póz. Legbensőbb ösztönömnek ugyanis ma teremtődött némi tere és ideje. Hogy mekkorára tölthető be, és meddig maradó a másik, nem tudom.

 

 

 

 

 

 

 

 

Rózsakert

A mai este. Ülök az íróasztalnál. Csak az asztali lámpa világít, meg a képernyő. Betűtlenül. Hátam mögül zene szól, valamelyik műholdas adóból. Úgy hallgatom, hogy nem figyelek rá. Az ilyen hallgatásban sokan osztoznak velem, akik, amikor kevésnek találják magukat magukhoz. Éppen így vagyok magammal most.
     A betűtlenség az egyik legkínosabb helyzetem, ha betűket szeretnék vetni. Mire? Papírra, képernyőre? Mindegy. És valójában, akkor mire? Nem tudom, mert a válasz sejtelmekben közelít felém. A sejtelmek meg...
     Nos, minapi élményemet szeretném betűkbe tenni. Nem valóságba, hisz' velük - fájdalom! - teljességgel lehetetlen. Hanem mintha írnék. Viszont az nem való. Akkor meg minek?
     Jókor keltem, mert a hajó, a Lastovo korán indul Splitbe, ahová vendégségbe utaztam H-hoz, kihez akárha anyai nagyapámhoz
     A tatfedélzetről nézek vissza a nyomvizre, melyet a hajó tűr maga mögé; tökéletesen egyenes. Habzik a sótól a két széle. Közte meg olyan a tenger színe, amilyenre nem találok színfogalmat, annyira szín.
     Nagyon szeretek Splitbe érkezni. Ezt a szeretetet az is melegíti, hogy tudom, a Vis szigeti görögök alapították, a közeli Trogir után, egykoron. És ez a város most: az elbűvölő könnyedség. Bárki kedélyének.
     A rózsakert, hová H. invitált, errefelé meglehetős ritkaság, sőt, szinte lehetlennek számít. Egy sziklafal talpazatánál kezdődik, téglalap alakú teraszként. A lanka felőli szélén ciprusok, és egy-egy gránátalmafa. Az emelkedőből vadvirágok feslenek ki, hol fürtökben, hol árván, és élik ösztönük színeit. Az ágyásokat, amelyek mindegyikében négy rózsatő van, dióbarna kőlapokból kirakott kisutak választják el egymástól. Ilyeneken lépkedtünk a rózsakert végébe, ahol lombfedél áll, s ívelő lépcsősor emel a kert fölé. Alant, a szögletben, szürkésbe vénhedő fehér kőpad, lábazatában gyöngyösen vésett borágak. Letettük magunkat.
     H. kihúzott a zsebéből egy kendőt, és lepaskolta cipőjéről az alig-port; aztán, merthogy nincs támlája a padnak, sétapálcája gombjára támaszkodott összekulcsolt kezével. És szemlélődött, akárcsak én.
     Nyugvás követte mozdulatait, mely nyugvásban színét tervezgette éppen most egy káposztalepke az egyik sárga rózsabimbóra. Akit én meg úgy láttam: méhikékre nyílnék, nedvével, illatával, kénytelen varázsával. Elfogott a látvány öröme, aztán meg nyomban az, hogy az öröm milyen szomorú.
     És amikor az a fehér pille ráillesztette magát a színében már csaknem napsárgává dúsuló rózsabimbóra, hevenyében kiszaladt a számon:
     Pillantson csak oda, arra pillangóra és sárga rózsabimbóra! Akként tűnik, hogy az a lényecske olyasféle, mint egy kicsiny felhő, a bimbó meg olyan, akár egy parányi Nap, előtte hószín felleggel.
     Mire H. méltatlankodva:
   Ah! Minő szemkápráztató! Csakhogy nincs Mint! Csakhogy nincs Akár! Nincs "mint" felhő! Nincs "akár" a Nap! Vésse elméjébe, barátom, a felhő felhő, a Nap a Nap. Netalán tud többet róluk? Netalán tud akármi másmilyent őket illetően? Vagy jártas-e olyan sugallatokban, amelyek szerint bármelyik akármicsodának létezhet más bármelyik akármicsodában a saját énje?
     H. prüsszentett:
   De miért is engedi, barátom, hogy karmolja vélekedésem a mostani hangulat gráciáját. Nem a miénket. Az még hagyján. Hanem a rózsakertét. Ezen rózsakertét, amely vendégel minket.
    H. arcát néztem. Vonásai a levegőbe rajzolódtak, kecsesen. És változtak, ahogyan a levegő rebben. Jaj, mennyire szeretetre méltó volt ez a rögzíthetetlen ábrázat! A szeme meg mindig éppen az, mint amihez hozzáférkőzik.
    És most elhallgattatom a műholdas zenét, kikapcsolom a képernyőt, és hamarosan eloltom az asztali lámpát.

 

 

Keszthelyi Rezső írásaihoz Halmi-Horváth István festményeit társítottuk