A KELETI – Szathmári István novellája

Ha nem vagyok a városban, sokszor erről álmodom, hogy milyen is, ajaj, és utána tervezem, ha megérkezem, akkor rohanok oda, száguldok hozzá, mert kell, nagyon is kell nekem ez az ablak, az én ablakom, hogy lássak.

SZATHMÁRI ISTVÁN

A KELETI

A Keleti ablak a világra, uram, az a zajos, csodás, lármás pályaudvar, az ember kimegy, belép, és már néz is, bámul messze, ki innét, ki nagyon, közben mindenhol érzi a bizsergést, hogy ez aztán tényleg az igazi, a kavalkád, uram, a bábeli hangulat, a vonatok jönnek, befutnak, majd büszkén, szinte peckesen távoznak, emberek, utasok szaladnak, szállnak, nyomakodnak csomaggal, kerekes kofferral, elaggott, színehagyott  zsákkal a vállukon, télen, nyáron, tavasszal, ősszel, nincs megállás, uram, nincsen, és éjjel is nyitva van ez a hatalmas ablak, csak akkor mintha egy kicsivel csendesebb lenne a világ, vagy inkább puhább, megadóbb.
    Óriási élmény ez nekem, és ha nem vagyok a városban, sokszor erről álmodom, hogy milyen is, ajaj, és utána tervezem, ha megérkezek, akkor rohanok oda, száguldok hozzá, mert kell, nagyon is kell nekem ez az ablak, az én ablakom, hogy lássak, szemléljek, nézzek, uram. Hogy ott vannak-e még az arabok az átjáróban, a japánok és a kínaiak, meg az albán cukrász, aki még vacsorára is baklavát eszik, és mormol, mindig mormol hozzá valamit, és közben ő is néz, kifelé tekintget, vajon mit láthat, igen, és meddig, mert mindenkinek megvan a maga ablaka, és csak tőle függ, mit  észlel, mit vesz észre. Mit mer, és mit akar.

De rossz oldala is van a dolognak, sajna, mert itt egyszer kifosztottak engem, utaztam a kedvesemmel lefelé délre, szálltunk fel a vonatra, reggel volt, de már erősen sütött a nap, szinte vakított ez a majdnem hajnali fény, rég láttuk egymást, lehuppantunk az ülésre, a kocsiban szinte senki, a zsákok a fejünk fölött, és már nyúltunk is egymáshoz vággyal és elszánással, búgtuk a történeteket, amik történtek velünk, míg távol voltunk, igen, megfogtam a kezét, majd az arcához nyomtam az arcom, legszívesebben egyből lefektettem volna, és ő is ezt akarta, éreztem ezt nagyon, szóval igencsak el voltunk foglalva, le voltunk kötve erősen, olyan frissen habzott minden körülöttünk, akárha az örök tavasz országában lennénk, és akkor egy pillanatra feltűnt az öreg albán arca, és egy mankós férfi szomorú bicegése a kijárat felé, és nem tudom miért, hirtelen a dzsekim zsebét kezdtem el keresni, tapogatni hévvel, erővel, és világlott, valami nem stimmel, uram, és elengedtem a kedvesem, szinte löktem rajta, csak a dzsekim zsebére koncentráltam, folyt rólam a verejték és apró kék csillagok ugráltak a szemem előtt. Bekövetkezett, amitől féltem, a pénztárcám már a múlté volt, uram, pontosabban már másvalakié. Pedig alig valaki a kocsiban, azok is messze, és akkor beugrott, megelevenedett, hogy két fiatal ember, még az albán és a mankós előtt, megállt nálunk egy pillanatra, épp mikor arra gondoltam, gondolhattam, igen, milyen is lesz ott délen a hatalmas fehér ágyon, milyen a szétbomló fekete haj, és hát azok az illatok, halványan ott volt bennem a tudat, hogy vannak és kész, és utána az érthetetlen pánik és kényszer, hogy nézzem, nézzem meg a dzsekit, kivert a veríték, izzadtam, mint az állat, és a nap csak sütött, most már az erejét is éreztem, uram, hogy égeti a bőröm, az arcom, mintha csak a csillaghegyi strandon lennénk, teljesen pőrén, fönn a dombon a mélykék ég alatt. Ha tükörbe néztem volna, biztos vagyok benne, pipacspirosan bámulok vissza, igen, mint aki mezőn kószál a nyárban, mert már majdnem itt volt a vakáció, amit annyira vártam, és ez az út az előszobája a hosszú szabadságnak, a  patting,  ahogyan azt félművelt igazgatóm mondaná, rémes kiejtéssel, és van, hogy ez is remekül sikerül, már-már jobban, mint az utána következő, amiért valójában van, tehát a zseb üres, de az elme még reménykedik, azonban világos, ez már elúszott, igen.
    És utána ugrás az induló vonatról, a fájós, nyavalygós térddel, a zsák majdnem fönn maradt a lépcsőn, de lekerül mégis, mert nem vagyok én egy nyámnyila, nem, ha úgy akarom, tartom én még magam, múltkor is futottam az Orczyban, szinte el sem hittem, hogy sikerült, a szívem kalapált, lármázott ott belül, de a lelkem, akár a luftballon, emelkedett, szállt a fák fölé, ment mennyet látni, és a sportkollégák orkán kabátban futkostak, suhogtak mellettem, akárha a régi Triesztben lennék, a balkáni gyors tövében a pályaudvaron, ahol ezernyi zizegő kabát került a csomagok, kufferek mélyére, még az ülések alá is, és még sok fekete és tintakék farmer, hogy átlépjék a határt, hogy a fényből az árnyékba menjenek, és hogy utána fiadzzanak ebből, bőségesen profitáljanak. A szabadság fényét, ízét vitték magukkal, uram, a lazaságét, ami annyira hiányzik most nekem, a felhő nélküli idő, a fák felfoghatatlan csúcsa, mert a léggömb kipukkan egyszer és eltűnik végleg.
    Szeretem ezt a kertet, óriás fáit, a piciny tavat a közepén, és a kocsmát, hol apámmal ültünk egykoron, ittuk a fröccsöt és hittük, mindez természetes, pedig nem volt az, uram, tudtuk ezt nagyon, de egyikünk se szólt, ültünk és néztük azt a pár pecást, akik sohase fogtak, üres hálóval, szemlesütve távoztak, de azért mindig visszajöttek, mint akiket hajt, terel a kényszer. Apám utána elment, és mindez már nem ismétlődhetett meg, néha még leülök egyedül a padra, de hát az már egészen másmilyen.

Tehát állunk a peronon a bekúszó napban, tekingetek, tekingetünk, hátha, de csak a zsibvásári hangulat, ami most őrjítő, igen, míg máskor, a normális világban, csábító, izgató nagyon, és megyünk az őrsre jelenteni a dolgot, akárha értelme lenne, mégis ott vagyunk a koszos szobában, az ügyeletes rendőr pöttyös üveglap mögött ül, mint valami hal egy elaggott, divatjamúlt akváriumban, lassan felemeli a fejét, kímélőn tudatosul benne, vendége érkezett,  látszik az arcán, a sárga, nyúzott arcán, nem örül neki, olajos szemeit alig tartja nyitva, lekonyult bajsza megrándul kicsit. Papír után nyúl, de a mozdulat elakad. Mit akarnak, nyögi ki végre, de világos, a válasz nem érdekli őt. Ma nem és holnap se tán, de én mondom azért, mire felélénkül kissé, csillogni kezd az olajos szem, visszafogottan, persze, és már-már gúnyosan szótagolja, ez megesik sokszor, vigyázni kell, és csörren a telefon, fásultan kémleli, én meg az üveget veszem elő, mert az most kell nagyon, és a kedvesem is társul, és hirtelen besüt a nap, mintha üldözne minket, figyelmeztetne állhatatosan, ki tudja, mire, és a kosz kivirul a fényben, szinte lángra lobban, teszi, kelleti, illegeti magát, a pöttyös üvegfal is életre kel, mintha táncolna, igen, Istenem, mondom, micsoda világ, odakinn ordít a hangosbemondó hangja, vonatok tolatnak, vezetékek szikráznak, utasok, bámészok lökdösik egymást, bábeli, valóban bábeli hangulat, hogy hányszor is akartam én, gondoltam, emlékeztem rá, de most mégsem smakkol, nem, nem, a gyomrom mar, vagy inkább benne valami, álságosan, kíméletlenül, okkupál engem teljesen, de azért sem hagyom, kopogok a falon, kiabálok, tegyen már valamit, pedig hát nem hiszem az egészet, tudom, hogy szerepet játszom, de mégis, még nem vagyok eléggé öreg, uram, hogy lássam, belássam, igen, és az idegesség a bajszosra is ráragad, ritka szemöldöke rángatózásba kezd, és az arca is követi egyből, hirtelen bekapcsolja a ventilátort, zúgás, harsogás vesz körül, még hangosabban mondom a magamét, naponta húsz ilyen eset, üvölti, és már vérvörös, cápa, gondolom, vérfagyasztó, igen, mutasson képeket, mondom, portrékat, de rögtön, mit gondol, feleli, és attól félek, felrobban minden, darabjaira hullik a pöttyös akvárium, az egész Keleti, és ő kiúszik mégis, kievickél, igen, hol él maga, adja még hozzá, és  a keze ökölbe szorul. 
    A nyitott ajtóra nézek, látom az albánt a padon, ahogy kántál belemelegedve, és a kínai-japán brancsot is a sarkon, és a hatalmas fonott kosarakat cipelő, népviseletbe öltözött asszonyok hadát, amint haladnak, vonulnak a főbejárat felé.
    Menjünk, mondom a kedvesemnek, itt hagyjuk ezt a bagázst, de nagyon, és már szinte rohanunk, igen, vágunk át mindenen, fúrjuk át magunkat élőn és holton, ülünk a sárga villamoson, zötykölődünk a lakásom felé és hallgatunk, nincs szó és mozdulat, semmilyen célzás, kettesével vesszük a lépcsőket a harmadikig, lihegve zárom ki az ajtót, taszítom a nagyszoba ajtaját, tajtékozva tépjük le egymásról a ruhát, hogy a franciaágyon elkezdődjön, tényleg elkezdődjön az igazi csata, nyersen, durván, teljes harci lázban.                                            

A novellához Gulyás Miklós Keleti című fotósorozatának képeit társítottuk. A művek a Galériában megtekinthetők.