Amíg tartott a pénz, urak voltak. A legjobb márkás ruhákban parádéztak a kaszinókban, minőségi italokat ittak, csinos nőcskékkel az oldalukon villogtak az éjszakában. Józanság híján egyiküknek sem jutott eszébe az a bizonyos mondás, hogy több nap, mint kolbász. A pénznyerő automaták leszívták bankszámláikat, aztán az ingatlanok is elúsztak, és mivel bevétel nem lévén, Kálmán egy nap az utcán találta magát.

Jelige: Kínai sárkány

Műszál

    Egy kicsit közelebb hajolt a poros ablaküveghez, és undorodva húzta félre a megsárgult műszálas függönyt.  Ködös, borongós reggelre számított, de olyan erősen tűzött be a nap a szürke kis szobába, hogy hunyorognia kellett.
  - Szép kis november! - morgott magában, majd a távolba kémlelt. Figyelt valamit. Valójában fogalma sem volt, hogy mit. Berögződött mozdulat volt ez már nála. Lantos Kálmán résen volt.
      Csak az ujja végével érintette a függönyt, de így is megborzongott, mert a szövetekkel való kapcsolata egész életét meghatározta. A műszál az ellensége volt.
  - Ezt holnapra el kell tüntetni innen! - mondta ki félhangosan. - Nem lakik egy szobában egy ilyen ocsmánysággal. A zöld virágmintás takaró, az igen! Szép, gyapjú. A krémszínű pamut ágyneműt is rendben találta. A perzsaszőnyeghez - igaz, már kopott volt - nagyon erősen kötődött. A gyermekkorát juttatta eszébe, amikor nagyapjával lovacskáztak rajta. Jól tette, hogy a régi lakásából idehozatta a lánya. De hogy ezt a függönyt honnan vette? Nem értette. Persze sokmindent nem értett ő már. A kilenc év, az kilenc év. Jó hosszú idő. Főleg, ha börtönben tölti az ember…
Hogy várta ezt a napot! Az első szabad reggelt.  Mégis egyre nagyobb nyugtalanság vett erőt rajta. Újra oda kellett lépnie az ablakhoz. A függöny érintésétől megint izgatott lett. Olvasni próbált, de a könyv sem kötötte le a figyelmét. Folyton elkalandozott.
  - A fene egye meg ezt a rohadt műszálat! - tört ki belőle a káromkodás. Akkor is tudta, hogy baj lesz, hogy baj lesz a sísapkával. Meg is mondta Fricinek, hogy nincs az az isten, hogy ő a fejére húzza. De Frici olyan szúrósan nézett rá, hogy inkább engedelmeskedett. Ha legalább nem lett volna olyan hőség a bankban, akkor biztos nem emeli fel az arcáról. De hát annyira izzadt alatta. Jól van, hát kinézett. Többször is. Nem gondolta, hogy éppen ott van a kamera. Hogy gyűlölte, amikor a börtönben ugratták emiatt.
  - Lantos úr! Mesélje már el, hogy hogyan is rabolt bankot! - kérték tőle újra meg újra.
  - A műszálas sísapka volt az oka - próbált ilyenkor magyarázkodni. De soha nem tudta befejezni a mondanivalóját, mert alig hogy elkezdte a meséjét, már mindenki röhögött rajta…

Ismét a könyvébe hajolt, de azon kapta magát, hogy szeme megint a függönyre téved. Az apja szabászműhelyében is hasonló mintázatú volt az ablakon, de az puha szőttesből készült. A gyerekkorára gondolt. A csöndes vasárnap délutánokra, amikor nem csattogott a szabászolló. Ilyenkor legkedvesebb olvasmányaival a kezében bevackolta magát a szövetek közé a sarokba, és csak akkor bújt elő, amikor vacsorázni hívták. Dehogy merte volna bevallani, hogy író akar lenni, de előtte még beutazza majd a világot. Belenőtt szépen az apja vállalkozásába olyan természetességgel, hogy maga sem vette észre azt. És a kamaszkori álmai is lassan szertefoszlottak. Jó fiú volt, soha nem dacolt senkivel. Csak úgy hagyta, hogy megtörténjenek vele a dolgok… Megnősült, és attól a naptól kezdve feleségével együtt vitték az üzletet. A műhelyt kinőtték, terjeszkedtek. A kabátjaik szépek voltak, és úgy vitték, mint a cukrot. Hogyne vitték volna! Igényesen voltak megvarrva, minőségi szövetből készültek. Lantos Kálmán többször utazott külföldre, és onnan szerezte be a kelméket. A legjobbakat.
  - Kálmááááán, miért dolgozol annyit, mint egy állat? - ordított be nagyritkán Frici a maga dübörgő hangján a szabászműhelybe, ahol évente úgy kétszer hívatlanul megjelent.  Gyermekkori ismeretség volt a kettőjüké. Túlzás lenne azt mondani, hogy barátok voltak, de volt köztük valamiféle furcsa kötelék. Számon tartották egymást. Frici olyan igazi túlélő-féle volt. Mindig előjött valami új vállalkozással, amiből annyi pénzt csinál majd, mint a pelyva. Kálmán azt szerette benne, hogy őt kihagyta belőle, és soha nem kért tőle egy fillért sem. Pedig adott volna neki.
  - Ki veszi meg ezt a rengeteg kabátot? Fogadjunk, hogy még a medvéknek is ti varrtok? - ugratta máskor. Ezen Kálmán is jót nevetett. Aztán benézett a raktárba, és úgy csodálkozott rá a plafonig érő bálákra, mintha semmi köze nem lenne hozzájuk. Még mindig alig merte elhinni, hogy ezt a hatalmas mennyiséget reggelre mind egy szálig elviszik a nagykereskedők.
  - Hát, ezt megcsináltad, barátocskám! Gyönyörű feleség, gyerekek, villa, jól menő vállalkozás! Szerencsés vagy!  Olyan biztosan állsz a lábadon, hogy téged már semmi baj sem érhet - dőlt hátra elégedetten Frici az egyik karosszékben, és elismerően csettintgetett nyelvével, miközben pezsgőt iszogattak.
Kálmánt ilyenkor egy pillanatra büszkeség töltötte el - még az arcvonásait is megváltoztatta -, jólesett neki az elismerés, mégis a következő pillanatban elkomorult. Semmi pénzért nem ismerte volna be, hogy elege van az egészből, hogy nyugalmat akar, hogy legszívesebben elvonulna a könyveivel, hogy bevackolná magát a szövetek közé úgy, mint régen.
  - Na, mi lesz? Kipróbáljuk az új dzsipet? - törte meg Frici a csendet. Kálmán bólintott, és egy félóra múlva már az erdei kátyús úton zötykölődtek.
  - Vehetnél egy tanyát ehhez az autóhoz! Tudod, olyan luxusosat! Az erdő közepén! Őzek, meg miegymás…- magyarázta meg barátjának okosan, hogy mi is a fontos manapság. Tudta, hogy Kálmán soha nincs képben.
És Kálmán vett egyet. Távol a várostól. Felesége csak ahhoz ragaszkodott, hogy legyen hozzá úszómedence. Nem sokkal később lett az is.

Frici tévedett, hatalmasat. Lantos Kálmánt is elérte a baj. De még hogy! Egyik pillanatról a másikra úgy bedőlt a vállalkozás, hogy észre sem vette. Értetlenül állt a raktárajtó küszöbén, és bámulta a kabátokat, amelyek a hely szűke miatt egyre szorosabban tapadtak egymáshoz. Félő volt, hogy kinövik a helyiséget. A kereskedők nem jöttek többet, így hát az alkalmazottakat sorra el kellett bocsájtaniuk.
Időre volt szüksége, mire Kálmán felfogta a történteket. Egyik nap az utcán szembejött vele a kabátja. Egy csinos, fiatal nő viselte. Nézte, ahogy közeledett, tökéletesen rásimult karcsú derekára. Nem tudta levenni a szemét róla. A nő rámosolygott, Kálmán megérintette. Nem tévedett. Már messziről látta, hogy volt valami furcsa a dologban. Igen. Semmi kétség, műszálas volt.
  - Ezt honnan vette? - kiabált rá, és megcibálta a zsebet rajta. A közeli megállóban várakozók ijedten kapták oda a fejüket. A nő megrémült, sikoltozott, mígnem egy járókelő akkorát behúzott Kálmánnak, hogy térdre rogyott. Egy pillanatra úgy érezte, eltörött az álkapcsa. De nem sokáig maradt válasz nélkül. Ahogy feltekintett, az utca másik oldalán egy üzlet előtti fogasról integettek neki a műszálas hasonmások. A kínai kereskedő féláron árulta őket.
Hazabotorkált, és életében először a kabátjai társaságában leitta magát.
Már dél volt, amikor magához tért. A padlón feküdt a fűtetlen raktárban.  Az járt a fejében, hogy hogy nem vette észre, mi folyik körülötte. Gondolkodott, hogy volt-e valamiféle árulkodó jel, de semmi nem jutott eszébe.
  - Mi van itt? Szieszta?! - ordított be nevetve Frici.  - Mit keseregsz? Hát, ha nem kell a kabát, ne erőltessük! A medvék különben is téli álmot alszanak. Eljött az ideje annak, hogy törődj egy kicsit magaddal is végre!
És Kálmán hallgatott rá. Attól a pillanattól kezdve csak magával törődött.  Felesége elhagyta, a gyerekei szóba sem akartak állni vele. Ritkán volt józan. Frici nagyon tudott élni, és erre őt is megtanította. Amíg tartott a pénz, urak voltak. A legjobb márkás ruhákban parádéztak a kaszinókban, minőségi italokat ittak, csinos nőcskékkel az oldalukon villogtak az éjszakában. Józanság híján egyiküknek sem jutott eszébe az a bizonyos mondás, hogy több nap, mint kolbász. A pénznyerő automaták leszívták bankszámláikat, aztán az ingatlanok is elúsztak, és mivel bevétel nem lévén, Kálmán egy nap az utcán találta magát. Érthetetlen, hogy a dzsipjét hogy nem tette pénzzé. Szerencséjére valahogy elfeledkezett róla.  Napokig abban aludt, amikor egy reggel apja megkocogtatta a szélvédőt.
  - Nincs semmi baj, hazamegyünk, fiam! – mondta, és szépen lassan beült a sofőrülésre. Az autó könnyen indult, még az sem mert ellent mondani az apjának. Kálmán betegen feküdt a hátsó ülésen, a fejét is nehezére esett mozdítani. Csak a szemét nyitotta ki, és nézte, ahogy az út menti fák elhaladnak mellettük. Úgy érezte, hogy behajolnak az autó nyitott ablakán. Összehúzta magát, mert félt, hogy még attól is közelebb jönnek.
  - Legjobban otthon tud gyógyulni a lélek. A test sebeire bárhol találsz gyógyírt, de a léleknek a szülői ház kell, ahol a gyermekkorát töltötte - simogatta meg a fejét anyja.
Kálmán valóban gyógyult, a könyvei segítettek neki megbékélni sorsával. Talán sikerült is volna talpra állnia, ha egy nap nem látogatja meg Frici.
   - Csupa izgalom az élet! – nevetett, amikor újra könyvvel a kezében látta meg barátját. – Mit olvasol?
   - Dumas-t - válaszolta, majd kedvetlenül hajtogatta a lapokat. Kedvetlensége nem a könyvnek szólt, hanem a barátjának, akinek most egyáltalán nem vágyott a társaságára. Őt magát hangosnak találta, a megjegyzéseit pedig ostobának. Meg sem próbálta elmagyarázni neki, hogy gyermekkorában annyira szerette a testőrök történeteit, hogy közülük valónak gondolta magát, és sokáig ezzel a könyvvel aludt. Amikor jómódban élt, az első dolga az volt, hogy ellátogatott a Dumas-kastélyba. Nem csalódott az íróban: órákig a különleges gonddal összeválogatott drapériákban gyönyörködött. Úgy érezte, hogy nem csak a történetei, hanem a szövetek iránti igényessége is összekapcsolja őket.
  - Ez már mesekategória - próbálta magyarázni feleségének, akit semmi más nem érdekelt, csak a délutáni vásárlás Párizsban.

Megkönnyebbült, mikor Frici kilépett az ajtón…

Most már, ennyi év után, pontosan tudta, hogy nem kellett volna akkor visszaengednie.
  - Be kellett volna zárni vagy elbarikádozni azt a rohadt ajtót! - tört ki belőle. - Beszögelni úgy, hogy senki emberfia ne tudjon se ki-, se bemenni rajta!
Dühében felpattant, a szék hátrazuhant, háttámlája nagyot koppant a kövezeten. De még ez sem józanította ki, mert a következő percben olyan erővel vágta földhöz a regényt, amit olvasott, hogy borítója szétszakadt, a lapok pedig szerteszét repültek belőle. Szinte betakarták a szőnyeget, még az ágy alá is jutott belőlük. Állt egy darabig a szoba közepén, majd szeme a lába előtti lapra tévedt. Szerencsére még jól látott, úgyhogy könnyen álltak össze a betűk szavakká:
  -„ De , ó jaj, nem tartott soká ez a boldogság, nagyon is hamar véget ért. Rövidesen minden megváltozott.” - olvasta.  - Ja, a lónak - hajolt le morogva, és elkezdte lassan összeszedegetni Ajtmatov regényét.  - Én is vehettem volna egy lovat. A tanyára. Olyat, mint ez a Gülszári!
Aztán azzal hessegette el a gondolatot, hogy Frici biztos elvitte volna versenyeztetni. Hát, igen. Pénznyerők vagy lóverseny. Egyre megy. A pénz elúszott volna így is, úgy is…
Azt, hogy akkor miért találta szűknek az apja házát, most már világosan tudta. Felnőttként nem élősködhetett tovább nyugdíjas szülein. Meg aztán sajnálta is őket, ahogy látta, hogy milyen kétségbeesetten próbálják őt „összerakni”. Olyan érzése volt, mintha újra élné a gyermekkorát. Soha olyan kicsi és senki nem volt még, mint akkor.

A bankrablás ötlete első hallásra sem rémítette meg. Frici ezt úgy tudta tálalni, hogy egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy az valamiféle bűn lenne. Mi van abban? Elveszik a banktól. Tőle is elvettek mindent: először a munkáját, majd az egzisztenciáját, végül az egész életét. Nem tervezték meg a részleteket. Frici hozta a fegyvereket, ő meg elkérte Sándorkáéktól az öreg Ladát. A dzsip túl feltűnő lett volna. Simán ment minden. A sísapkában félelmetesnek érezte magát, de mégis nehezen tűrte a fején. A műszál úgy fojtogatta, hogy többször el kellett tartania az arcától. Egyszerűen nem kapott levegőt. Szédült, és azt érezte, menten megfullad. Frici hadonászott a pisztollyal, kipakoltatta a kasszát a pénztárossal. Meglepődött, hogy milyen kevés volt benne. A nő sikoltozott, hogy ne ölje meg.
    - Maradjanak a földön, akkor nem esik bántódásuk!- kiabálta Kálmán. Ezt egy filmben hallotta, és egész jól hangzott. Még lőtt is egyet a nő felé. Ijedtében majdnem elejtette a pisztolyt, amikor a golyó a falba csapódott. Frici azt mondta, hogy nincs megtöltve…
Egy hét múlva elvitték a rendőrök Sándorkát.
   – Hogy lehet, hogy ilyen gyorsan nyomon vannak? - töprengett Frici.
Kálmán hallgatott, mert eszébe jutott, hogy a sísapka annyira elterelte a figyelmét, hogy közben a Lada rendszámát elfelejtette letakarni. Meg azzal is tisztában volt, hogy Sándorkának ugyanolyan fekete bajusza van, mint neki. A kamerában jól látszódhatott.
   - Nem kéne szólnunk nekik? Sándorka ártatlan - bizonytalankodott Kálmán, és közben idegesen ki-kinézegetett az ablakon.
   - Te hülye vagy? Felfogtad, hogy fegyveres rablásért köröznek bennünket? El kéne tűnnünk egy időre! Hamar rájönnek, hogy az az ügyefogyott unokatesód kölcsönadta a kocsit! - ordított Frici.
De mielőtt leléptek, még szerencsét próbáltak a kaszinóban. A szerencse Lantos Kálmánt akkortájt nagyon messze kerülte, miért lett volna aznap este másként? Utolsó pénzükön egy üveg whiskey-t vettek, és olyan részegen ültek be a kocsiba, hogy egyikük sem emlékezett rá, hová is tartanak.
    - Mi vagyunk a viszkisrablók - közölte vihogva Frici.
 Kálmán annyira nevetett, hogy ölébe dőlt az üveg tartalma, az autó irányíthatatlanná vált. Aztán az órák kiestek… Halványan emlékezett rá, hogy amikor a rendőrök odaértek, még mindig nevettek. Viccesnek találták azt is, amikor felszólították őket, hogy ellenállás nélkül szálljanak ki a kocsiból. Ők, ellenállni?? A kezüket sem tudták felemelni, úgyhogy könnyen rájuk tudták kattantani a bilincset.

Az összeszedett könyvlapokat sorba rakta, és közben arra gondolt, hogy majd valahogy megragasztja őket. Amíg a borítót simogatta, kifelé kémlelt.
   - Résen kell lenni! - hajtogatta magában. – Figyelni kell a jelekre!
Lantos Kálmán azt érezte, hogy senki nem tud úgy figyelni, mint ő. A börtönben is figyelt mindenre. Meg akkor is figyelt, amikor az ítélethirdetés után kisétált a tárgyalóteremből, és két évig szökésben volt. Kis Tisza menti falvakban bujkált, amíg el nem kapták újra.
Tudta, hogy Frici ma meglátogatja, hisz jóval előbb szabadult, mint ő. Már messziről felismerte, ahogy közeledett, pedig megöregedett, meg valahogy kisebbnek is tűnt. A legfurcsább mégis az volt benne, hogy nem kiabált be öblös hangján az ajtón. Köszönni próbált, de elcsuklott a hangja. Csak nézték egymást egy ideig. Keresték az ismerős vonásokat, mozdulatokat, de olyan idegennek tűntek egymásnak, mintha soha nem találkoztak volna. Végül Frici szólalt meg először:
 - Jó, hogy újra kint vagy! Jól nézel ki.
Kálmán bólintott, hellyel kínálta.  Frici körbenézett. Szánalmasnak találta a kopott kis szobát, de mégis dicsérgetni kezdte. Kálmán idegesen igazgatta a könyv lapjait, átlátott képmutató szavain.
  - Mit olvasol? - kérdezte Frici, és közben arra gondolt, hogy régen is folyton ezt kérdezgette Kálmántól, pedig egyáltalán nem érdekelte.
   - A versenyló halálát - válaszolta Kálmán, miközben nem emelte fel a tekintetét, mert még mindig a lapokkal bajlódott.
   - Azt már a suliban is utáltam. Még jó, hogy hamar megdöglik a ló, másként vastagabb lenne a könyv - nevetgélt zavarában, és persze úgy gondolta, hogy nagyon humorosat mondott.
   - Én szeretem az oroszokat - szögezte le nagy komolyan Kálmán, és közben dühösen barátja szemébe nézett.
  - És a kínaiakat? - csapott rá kegyetlenül Frici, de már megbánta. Látta, amint Kálmán arca eltorzul, és keresi a választ, de nem talál rá megfelelőt. Frici jóvá akarta tenni a hibáját, de a kimondott kérdésnek olyan ereje volt, hogy ölni lehetett vele. Próbálta még menteni a menthetőt:
  - Nem a te hibád! Senki nem volt felkészülve erre - magyarázta, de gyorsan témát is váltott. - Miért léptél le akkoriban a tárgyalóteremből?
  - Féltem, hogy a börtönben nem hagynak olvasni - válaszolta halkan, és zavartan kifelé nézegetett.
  - És hagytak? - tette fel a nem várt választól megdöbbenve a következő kérdést Frici.
  - Hagytak - mondta ki alig hallhatóan, mert maga is meglepődött, hogy milyen érzések kerítették hatalmába. Visszavágyott. Vissza a börtönbe. Vágyott a rendre, a kiszámíthatóságra. Meg vágyott az elismerésre. Még azt is elviselte, ha ugratták, mert közben tudta, hogy felnéznek rá. No, nem a rablás miatt, hanem a műveltsége miatt. Nem volt az a kulturális verseny, amit ő, Lantos Kálmán ne nyert volna meg.
  - Bankrablásból elégtelen, de irodalomból jeles - mondogatta neki gyakran a nevelője, és közben elismerően megveregette a vállát.
Amíg erre gondolt, el is feledkezett vendégéről. A csend olyan kínossá vált, hogy Frici azt érezte, ideje mennie. Már készülődött, amikor Kálmán hirtelen megkérdezte:
   - Láttad a firhangot?
   - Aha, szép - pillantott az ablakra, és közben félregombolta a kabátját.
   - Nem veszed észre, hogy műszálas?! – kiabált rá Kálmán.
   - Jól van. Minden rendben lesz - tette megnyugtatóan vállára a kezét Frici, majd megjegyezte, hogy milyen szép inge van.
   - Százszázalékos pamut – motyogta csak úgy magának Lantos Kálmán, miközben megemelte a függöny szélét.
    De ezt Frici már nem hallotta, mert óvatosan behúzta maga mögött a rosszul záródó, nehéz tölgyfaajtót.