„Töretlenül tisztelem, amit apám csinál”

Kemény Lilit kérdeztük első kötetének verseiről, nemzedékéről, az apai örökséghez való viszonyáról, valamint a Petri-díj kurátoraként végzett munkájáról és az ellentmondásos döntésről.

„Töretlenül tisztelem, amit apám csinál”

Első köteted megjelenése megosztotta a recenzenseket. Egyrészt méltatás fogadta a Madaram című könyvedet, másrészt olyan hangokat is lehetett hallani, amelyek elsietettnek vélik. Terhet rakott rád vagy inkább újabb motivációt adott a Magvetőnél történt debütálásod?

Olyan családban nőttem fel, ahol a költők aránya három az egyhez. Ez sok előnnyel és hátránnyal járt, az egyik előny például az volt, hogy fel voltam készítve a várható reakciókra. Még bőven a kötet előtt elmondták nekem, mire számítsak: minden publikált kötet megosztja a recenzenseket, és aki tizennyolc évesen publikál, annak mindenképpen a fejéhez vágják, hogy elsiette. Mint ahogy tudom azt is, hogy a siker  mindig hullámokban éri az alkotókat, felkapják-leejtik, és sokszor nem a művek alapján ítélik meg, hanem (néha kiszámítható, néha teljesen kiszámíthatatlan) külsődleges szempontok alapján. És abban is folyamatosan megerősítenek, hogy nem szabad mások reakcióit teherként vagy motivációként fogadni: tenni kell a dolgomat, megírni, amit meg akarok, elküldeni lapoknak, ahol majd eldöntik, hogy publikálják-e vagy sem, és ha kapok egy díjat, akkor örülni neki és megköszönni.

Sokszor érintenek közéleti kérdéseket a verseid (pl. Déd-Európa, Budapest összevarrása a Kelettel). Szükség van-e ma a politikai költészetre?

Mindenféle költészetre szükség van, mert anélkül nem lehet élni. És miért rekesztené ki a vers a témái közül éppen a közéletet, vagy akár a napi politikát? Én, persze, nem merem még az idézett verseket sem közéleti témájúaknak nevezni. Az egyik arról szól, hogy a dédszüleinket a maguk divatjamúlt eszméivel kiebrudaljuk a saját világunkból, a másik pedig egy kép kifejtése: egy cérnagurigával összecsomózzuk a várost, és a Dunán, mint egy uszályt, behúzzuk a Fekete-tengerbe. Persze, mikor írtam, reméltem, hogy sikerül  a Déd-Európába a történelmi múlttal való szembenézést, a Budapest Összevarrása a Kelettel-be pedig a balkanizálódástól való félelmemet is beleírni, de azért nem lettem „közéleti”. „Politikai” meg pláne nem. Annál is inkább, mert az aktuálpolitika a legromlékonyabb anyag a világon, bolond lennék a verseimet megromlasztani vele.

A verseidben az alanyiság főként a gyerekkorhoz, kamaszkorhoz kötődik. Persze, mi máshoz is kapcsolódhatna. Talán ezért érzik kamasz- és gyerekversekkel telinek a Madaramat. Ki kell nőni az alanyiságot, vagy a lírai én formálódik az idő múlásával?

Nem hiszem, hogy az alanyiságot ki kellene nőni. Adynak, József Attilának vagy Weöres Sándornak, például, nem sikerült (nyilván nem akarom magam hozzájuk hasonlítani). Nem hiszem, hogy értelme lenne letagadni, hogy a verseim nagyrészt gyerek- és kamaszversek, hiszen azok. Persze, nagyon szeretném őket az irodalom fősodrában látni, de tudom, hogy még mindig túl keveset láttam, olvastam, tapasztaltam, éltem át ahhoz, hogy felnőttnek lehetne nevezni, tehát ez így lehet a verseimmel is. És nem szeretnék másnak látszani, mint ami vagyok. Az egyik (nehezen megtartható) fogadalmam például, hogy csak olyan dologról írok, amit tudok. És vállalom, hogy az általam megtapasztalt és ezért témának tekinthető világ messze nem a teljes világ. Viszont a világnak teljesen pontosan az a része, vagy azok a részletei, amiket ismerek.

Mennyire kedves neked saját nemzedéked? Hiszen egy ciklust (Kedves nemzedékem) is szenteltél a témának…

Nagyon kedves. Mert azt gondolom (érzem, tapasztalom), hogy legjobban azokat a műveket tudjuk átélni, amikben a személyes élményeinket látjuk viszont. Vagyis az én élményeimet, amiket versbe írok, legmélyebben nyilván egy saját korosztályom-beli tudja újraélni magában, ha olvassa őket. Persze, a jó vers éppen attól jó, hogy minden olvasó számára befogadható-átélhető.

Énekes, költő, filmrendező, fotómodell. Egyik sem áll távol tőled. Melyiket látod most a leginkább járható útnak?

Fotómodell nem vagyok és sose voltam. Kisgyerekkoromban kezdtem dalokat írni, előbb, mint verseket. Mivel a húgom és én is tanultunk zenét, viszonylag hamar rájöttünk, hogy a dalaink szebben szólnak, ha gitáron kísérjük magunkat. Aztán többnapos kirándulásokon előkerült a gitár a tábortűznél, és amikor a felnőttek repertoárja kifogyott, mi is eljátszottuk a saját dalainkat. Mivel volt a társaságban egy zenekar, a Momentán Orsi, ami épp koncertet szervezett magának, meghívott minket „előzenekarnak”. Aztán hívtak mások is, többek között a Csibor és a Quimby. De a zenélésre is az egész életünket kéne rászánni, hogy jól megtanuljunk gitározni, hogy elmúljanak a lámpaláz káros hatásai. Ezt pedig egyikünk sem akarja. Mikor közeledett az érettségi, és pályát kellett választanom, számot vetettem azzal, hogy irodalomból elég nehéz megélni, tehát szükségem lenne egy kézzelfoghatóbb szakmára. Ezért jelentkeztem az SZFE filmrendező szakára, ami nagyon nagy, de mérhetetlenül távoli álmom volt, és engem lepett meg legjobban, hogy fölvettek. Azóta már látom, hogy a filmesek élete sem sokkal könnyebb, mint a költőké. Hogy melyik a járható út, azt még nem tudom. A szüleim azzal nyugtatnak, hogy még van négy és fél évem eldönteni.

A Kisszínes Duó (Kemény Zsófi és Kemény Lili)

Tudom, hogy a legtöbben ezt kérdezik, de hátha újabb változatát halljuk a válasznak. Ki kell-e szakadni az apa örökségéből? Ha igen, hogyan?

Nem akarok „kiszakadni az örökségéből”. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy töretlenül tisztelem, amit apám csinál. Szeretem a verseit és a prózáját is. Nagyon büszke vagyok rá. Másfelől ezek a kérdések nyilván elsősorban nem a verseimre vonatkoznak, hanem apám vélt protekciójára. Az apám megkerülhetetlen figurája a mai magyar irodalmi életnek, a kapcsolatai rám is kivetülnek. Keresztapám Vörös István, Térey János tőlem kapta a bárányhimlőt (mint ezt nemrég a Magyar Narancsban elmondta), és Mezey Katalintól kaptam azt a csuprot, amiben gyerekkorom kedvenc játékát, a színes fagyöngyöket tartottam. Tisztában vagyok vele, hogy ha valaki megkap egy csokor verset, amiket fiatal, számára ismeretlen költők írtak, akkor átfutva a neveket az enyémet fogja először elolvasni. De azt gondolom, hogy ha rossznak találja, akkor félredobja, és azt mondja: „szegény Kemény, ez is meg van áldva a tehetségtelen kölykével”. Az első sárvári pályázatomat egy osztálytársnőm nevével küldtem be, mert muszáj volt megbizonyosodnom róla, hogy engem hívnak meg, és nem a Kemény István kislányát. De azt is tudom, hogy mindig lesznek olyanok, akik azt fogják gondolni, hogy csak miatta tűr meg engem ez a közeg, és hogy az ő közbenjárásával kapok publikálási lehetőségeket, pláne díjakat.

Kik azok a fiatal kortárs magyar lírában, akiknek a költészetét közel érzed a sajátodéhoz?

Akik lelkileg is legközelebb állnak hozzám: Fehér Renátó, Zilahi Anna, Szilvay Máté, Gucsa Magdolna, Kis Orsolya, Mátay Kata, Lázár Bence András. Közös műhelyünk van, a Körhinta Kör, ahol a verseiket sokszor születésük pillanatában megismerem és megszeretem. De nagyon szeretem B. Horváth László és Horváth Dorottya verseit is (a felonline.hu címen lehet olvasni őket). Elsősorban a dalszerű verseket szeretem, amik érzelmekről és megfigyelésekről szólnak, szeretem a formát is. A saját szorosan vett nemzedékemen kívül nagyon szeretem például Babiczky Tibor, Székely Szabolcs, Simon Márton, Dunajcsik Mátyás, Oravecz Péter, Csobánka Zsuzsa, Turi Tímea, Visky Zsolt, Bajtai András, Borsik Miklós, Málik Roland és Győrffy Ákos verseit.

Mikor jön a következő köteted a Magvetőnél?

Nem tudom. Azt sem, hogy egyáltalán lesz-e valaha következő kötetem, fogok-e tudni az életben még egyszer írni egy egész kötetnyi verset, amivel elégedett vagyok, azt pedig pláne nem, hogy azt akkor majd ki akarja-e adni a Magvető.

Tagja vagy a Petri-díj kuratóriumának. Milyen súllyal vették figyelembe a javaslataidat az odaítélésnél?

Tavaly tagja voltam, mint az előző győztes, a következő kuratóriumnak Bognár Péter lesz a tagja. Decemberben a döntés több lépcsőben zajlott le. Először is mindenki javasolt szerzőket, akiktől bő válogatásokat küldött át a többieknek (e-mailben). Én is javasolhattam (kettőt javasoltam, de nyilván ha húszat javaslok, mind a húsz anyagot  hajlandók lettek volna figyelmesen végigolvasni a többiek). Kétszer ültünk le a Fuga Galériában, ami a díjalapító Nagy Bálint másik galériája. Első körben kialakult a rövidlista, és mindenkinek volt még pár napja újraolvasni a bentmaradtak műveit. Aztán újra leültünk, átbeszéltük, és a végén szavaztunk. A szavazáskor az én szavazatom is egynek számított.

Kemény Lili és Petri György

Mi volt annak az oka, hogy a Petri-díj alapelvével szemben Bognár Péter kapta az elismerést, akinek 2005-ben már jelent meg kötete?

Az információ hiánya: senki nem tudott arról a kötetről. A szavazáson Bognár Péter kapta a versei alapján a legtöbb szavazatot, majd amikor értesítették a díjról, ő maga mondta, hogy ez a kötete létezik. Azonnal ment a kör-email, mindenki megírta a véleményét, hogy mi ebben az esetben a teendő, és a végén az lett a konszenzus, hogy egy már megítélt díjat, amit a legjobb fiatalnak ítélt oda a bizottság, nem von vissza egy olyan kötet miatt, ami nemigen kapott sem megfelelő terjesztést, sem kritikai visszhangot. És ezt a díjalapító Nagy Bálint is így gondolta.

Mi a véleményed arról, hogy a díj odaítélésének kritériumait figyelmen kívül hagyva hozta meg a döntését a kuratórium?

Odaítéléskor még nem voltak figyelmen kívül hagyva a kritériumok. És azt hiszem, elég nagy kiszúrás lett volna Bognár Péterrel, ha visszavonnak tőle egy már megítélt díjat pusztán azért, mert a bizottság (magamat is beleértve természetesen) nem jól tájékozódott. És azt hiszem, hogy egy olyan verseskötet, amiről öt olyan tájékozott ember, mint ez a bizottság nem tud (magamat nem beleértve természetesen), az nem tekinthető valódi debütálásnak.

A fotókat készítették: Dézsi Judit, Garancsi Katalin és Váradi Dávid.

Boldog Zoltán

Kapcsolódó anyag:

Vincze Ildikó recenziója Kemény Lili Madaram című kötetéről

Kántás Balázs recenziója Kemény Lili Madaram című kötetéről

Podmaniczky Szilárd recenziója Kemény Lili Madaram című kötetéről

Kassai Zsigmond recenziója Kemény Lili Madaram című kötetéről

Tudósítás a bemutatóról

Kemény Lili egyik verse a sárvári írótáborból