Makkai Bence Dombok Fények Mesék című kiállításának hétvégi megnyitóján fotóművészet, irodalom és zene találkozott a kolozsvári Györkös Mányi Albert Emlékházban. A művész fényképeihez tizenkét kortárs költő és író szövege, valamint Szép András zongorajátéka csatlakozott.

Fotók – irodalmi és zenei illusztrációval

A képzőművészek alkotásai a szó nemes értelmében megtermékenyíthetik az írókat, költőket, és ugyanígy az irodalmi művek is ihletforrásai lehetnek a fotóknak, festményeknek – állapította meg Bréda Ferenc esztéta, író, költő Makkai Bence Dombok Fények Mesék című tárlatának megnyitóján, amelyen literatúra, fényképészet és zene összefonódását élhettük át. Kós Katalin, az emlékház vezetője utalt arra, hogy a kezdeményezés szervesen illeszkedik az intézmény hagyományaiba, névadója, Györkös Mányi Albert zenetanár festőként is közismert volt, akárcsak felesége, Jakab Ilona. Alkotásaik nagy hatással voltak Balla Zsófia költészetére.
Bevezetésképp Szép András zongorista előadását hallgathattuk meg, közben pedig a kivetítő vásznon Makkai Bence fotói peregtek. Mezőségi dombok, naplemente, tó, áprilisi, rügyező faág vagy éppen kötélen száradó ruhák erős fény-árnyék játékkal. Egy-egy háztető, fatönk székekkel utal csak arra, hogy valahol a háttérben ott lapulhat az ember. A képek a télről, a pusztaságról mesélnek, távolságtartást sugallnak, a csendesen figyelő ember lelkiállapotát idézik. A képi világ szinte megkívánja a narratív történetet, a lírai aláfestést, de a zene nyelve is természetesen simul Makkai Bence műveihez.

A tárlat anyagát méltató Demény Péter író hangsúlyozta: „Azt is mondhatnánk, hogy »embertelenek« ezek a képek, hiszen a legtöbbről hiányzik az ember, a szövegekben viszont mindenképpen ott van, hiszen ott mindenki saját magát írja meg.”
Demény, bár korábban nem találkozott az alkotóművésszel, ha képszerűen képzelné el Makkait, világos színeket társítana személyéhez, annak ellenére, hogy a fotókon a sötét tónusok vannak túlsúlyban. Az elhangzott szövegek finoman ellenpontozták a képeket. Tulajdonképpen már négy éve elkészültek, kiállítás is született belőlük. Bár Makkai régóta szerette volna irodalmi történetekkel „illusztrálni” képeit, erre csak most adódott lehetőség. A szövegek szerzői Bréda Ferenc, Demény Péter, György Attila, Józsa Márta, Karácsonyi Zsolt, Király Zoltán, László Noémi, Lövétei Lázár László, Márkus András, Molnár Vilmos, Muszka Sándor, Váradi Nagy Pál. Az esten néhányan közülük fel is olvastak. 
László Noémi Föld című versében ekképp beszél a fotóművész egyik munkájáról: „Nekem a föld való. Követelem. / Ha lehet, ereimben keringjen. / Ha lehet, ne engedjen innen / meglépni. Súlyos szerelem legyen, / amit a porból vétetett könnyen visel. / Lehet, hogy nem osztom meg senkivel; / lehet, nem érti, akivel megosztom. / A lényeg: föld-ízű napokat hozzon. / A föld ízétől kinyílok, beérek. / Mint ki már nem élő, még nem holt: / csontkalitkámban nyújtózik az égbolt. / És törzset növeszt magának a kéreg.”

Bréda Ferenc, aki hasznosnak tartaná, hogy a további együttműködést képzőművészek és irodalmárok között, Húnyó és Kunyhó című írásában így ír a különleges fény-árnyék kompozícióban megjelenített lejtőről és ösvényről: „Utak ágy/ék/án/keres/lek/les/lek/lej/tőô/be/rejt/vén/bu/tán”.
György Attila prózája, a Jelenlét a székekkel körülvet fatönk fényképét mint a világmindenség középpontját, a földben gyökerező lényegi erőt értelmezi: „Hát elfogytak a lovagok is. Üres maradt a kerekasztal, körülötte lovagok alakú űr maradt.
S mintha csak hatuknak maradt volna meg hűlő helye is. Pedig még őrzik ezek a székek a testmeleget, a mozdulatokat, a beszédfoszlányokat.
És középen ott a »kerekasztal«, olyan, amilyen, akkora, amekkora, de ott van. Közép-pont.
Értelmet ad a szétfoszló világnak. Annak, amelyik nincs, de lehetne. És ha kicsit ráérősebben rácsodálkozunk a néma jelenlétre, rájövünk arra is, hogy tulajdonképpen a lovagok fölöslegesek. A szó is fölösleges, a beszélgetések is, a világ megváltása is az.
Az egyetlen, ami nem fölösleges, a középpont. A »kerekasztal«, ami a földben gyökerezik. Mialatt kerekasztal lett volna, meglehet, égig akart nőni. Díszbe öltözni, talán termést hozni.
Akarat, hiúság, teremtés…
Aztán csak megérkezett egy végzetszerű fejsze.
Szomorúság még sincs itt. Még csak belenyugvás sincs. Elmúlás sincs. Mindezek árnya maradt itt csupán, körbeülve az asztallá lényegült törzset.
Elég is ennyi.
Jelen.
Lét.”
A tárlat, amelynek megnyitója a művészetek egymásra találását demonstrálta, február 27-ig tekinthető meg.

Varga Melinda

Makkai Bence fotói