Szívtisztító próza

Horváth László Imre Nézd, havasak a fák, tél van című kisregényének hangja elüt a kortárs irodalomban divatos beszédmódtól, bepillantást nyújt egy szerelmi háromszögbe, miközben láthatatlan érzelmi hálót von körénk.

Szívtisztító próza

Romantikus és már-már szentimentalizmusba hajló én-regényt írni öngyilkos vállalkozásnak tűnik a kortárs magyar irodalomban, főleg olyan, szinte giccsbe, de mindenképpen költői ténymegállapításba hajló címmel: Nézd, havasak a fák, tél van. Horváth László Imrétől azonban nem idegen a líraiság, hiszen az olvasóközönség előtt főleg költőként ismert – folyóirat-publikációival és A bolondok városa című verseskötetével. 2011-ben kiadott kisregénye kilencvenkilenc oldalt számlál, és már az elsőkön Pilinszkyt idézi, szakrális regiszterbe emelve a címet, furcsa, vallásos áhítatot parancsolva az olvasásnak.

Horváth László Imre azonban láthatóan nem fél az érzelemgazdagságot tükröző nyelv és a látszólag egyszerű, komolyságával ható történet veszélyeitől. Kisregényét akár egy olyan „új komolyság” vagy „új érzékenység” irányába mutató prózai kísérletnek is tekinthetjük, amely a posztmodernbe bújtatott nyelvi játék és irónia helyett csendesebb hangot üt meg, könnyebben követhető történetmondásával pedig főleg érzelmi hatásra törekszik, a pátosztól sem idegen beszédmóddal. Ahogy a kortárs költészetben is kimutathatók hasonló tendenciák (lásd a linkelt összeállítást).

Budapest 2012 telén (Forrás: Where The Wild Things Are)

A Nézd, havasak a fák, tél van jól beazonosítható fővárosi lakásokban kibontakozó szerelmi háromszöggel kezd, majd a vállalhatatlan kapcsolat miatt külföldre meneküléssel folytatódik. A Norvégiát bemutató rész egyszerre érzékelteti az én-regény elbeszélőjében dúló érzelmi vihart és „hazádnak rendületlenül légy híve” parancsát, majd a rövid, akár didaktikus honfiúi és magánéleti hűségre buzdító sorok után újra felveszi a szerelmi szálat. A történet középpontjából egyre inkább kivonja magát a narrátor, és főleg az érzelmi háromszög másik két tagjának, Anninak és Krisztiánnak a kapcsolatára koncentrál. Itt pedig főleg arra figyel, a szeretet és a szerelem hogyan alakul át a haldoklás idején, és meddig lehet elkísérni a másikat a halálba vezető úton.

A helyszínek azonosíthatósága, a tanári munka kisregényhez képest alaposan bemutatott momentumai, az egy-egy fejezetben felcsendülő Cseh Tamás-dalok, a szereplőknek moziélményt nyújtó Piaf, az utazáshoz olvasott Odüsszeia olykor direkt szerepeltetése megtörtént eseten alapuló szüzsé benyomását kelti. Az én-elbeszélő gazdag érzelmi hálót sző a három ember kapcsolata köré, amelyből az olvasónak is ki kell bogoznia magát. Meg kell küzdenie a kétségekkel, hogy részvét és harag néha összefonódik, a barátság és a szerelem határai elmosódhatnak. Persze, mindez tekinthető klisének, de éppen ez a határhelyzeteken való, bagatellnek tűnő elidőzés az egyik szimpatikus vonása a kisregénynek.

A másik pedig az a hétköznapi sodrás, amely nem idealizálja a valóságot. A regényvilágban mindenki dolgozik, munkát keres, boldogulni próbál, miközben albérletek közt ingázik, elhagyja az országot, majd visszatér, sétál, cigarettára gyújt, szeretkezik, koplal, moziba megy, zenét hallgat, regényt ír. Ha létezne kapitalista realizmus, Horváth László Imrét a fent elmondottak alapján akár ebbe a kategóriába is sorolhatná az érzelmi szálat másodlagosként kezelő olvasó. Hiszen semmi romantikus értelemben vett transzcendens csoda nem történik a Nézd, havasak a fák, tél van lapjain. A Pilinszky-idézettel felkínált olvasat szépen elvegyül a mindennapokkal. Végül azonban a hordágyon fekvő ember az ég felé néz, és ilyenkor óhatatlanul megijedhetünk saját életünktől is. A halál közelsége képes csak arra, hogy észrevegyük a természetben, a mindennapokban megbúvó istenséget? Miközben albérletből albérletbe, kiélt munkanapok utáni sovány hétvégékbe vánszorgunk, hol marad a szépséget észrevevő tekintet? Kétségtelenül öngyilkos és érzelmes kérdések, amelyek talán nem is illenek az akadémikus irodalomhoz. Hiszen a meghatottság állapotát megfogalmazni és arról számot adni éppen olyan, mint belegabalyodni a magunk szőtte érzelmi hálóba. Ebből a hatásból azonban nem hiányzik a derű sem, amelyet a zárlatba bújtatott templomi szertartás könyörgése közvetít: „Teremts bennem tiszta szívet”. Hát miért olvasunk, ha nem ezért?

Horváth László Imre: Nézd, havasak a fák, tél van. Fapadoskönyv, 2011.

A kötet megrendelhető az alábbi címen.

Boldog Zoltán