Böszörményi Zoltán: A tűzből született; Fehérmázas szívek; Casablanca – novellák

Magasba emelte a bömbölő leányt.
„Vesszen a rossz!” – kiáltotta, s az újszülöttet a tűzbe dobta.
Lassan gyalogolt fel a láthatárra a hajnal.

BÖSZÖRMÉNYI ZOLTÁN

LÉNÁRD-NOVELLÁK

A TŰZBŐL SZÜLETETT

A lángok villanása felszabdalta az éj testét. Látta a csillagok fénycsipkéit tovatűnni.
Fájdalom barázdálta arcára árny szökött. Bűvölő játék kerekedett a máglya felett. Táncot járt a félelem.
Szűkülő szemében inalt a táj. Az erdő ijedten némult el. A hold udvarában szárnyát rezgette egy felhő. Körülötte a csend brokátjai.
A coboclo nő melléből tej buggyant. Egy áttetsző fehér csepp combjára hullt.
Kéjes vággyal nézett oda.
Majd vissza a lobogásba.
Ajka pirosa barnára váltott. Látta, szeretkeznek a lángok.
Újabb kések remegtették meg domborodó hasát.
A tűznyelvek fellármázták az ölelő sötétet. Árnyak születtek, árnyak ébredeztek.
A fájdalom újra belészúrt, teste legmélyébe fúrta magát.
Vércsík ütötte át.
Lassan gördült végig a combján.
Hajnalodott, amikor lába között kicsúszott a gyerek. Fogával tépte el a köldökzsinórt. Az újszülöttet maga mellé fektette a fekete földre. Hagyta, hogy együtt ríjon az éggel.
Később felemelte.
Vizsgálgatta.
„Leány” – suttogta részegülten.
Lábát vetve felemelkedett. A táncot lejtő tűzbe bámult. Lángnyelvek pirkadtak.
„A nemzés” – suttogta.
„Erőm fogytán! Jöjj, Sötétség Fejedelme, vedd át tiltott fám gyümölcsét! Eressz el!”
A gyerek felsírt. Hangja átitatta az eget és a földet.
„Vesszen a rossz! Vesszen a rossz! Szabadíts meg tőle, Sötétség Ura!” – sikoltozta, és magasba emelte a bömbölő leányt.
„Vesszen a rossz!” – kiáltotta, s az újszülöttet a tűzbe dobta.
Lassan gyalogolt fel a láthatárra a hajnal.
Nair sietve haladt, éppen találkozott vele. Késő este törött lábú beteghez hívták. De nem mert éjszaka nekivágni az útnak. „Reggelig ellesz valahogy – mondta a küldöncnek. – Addig borogassák.” Gyaloglás közben sok minden eszébe jutott. Rendezgette a gondolatait. Ha az egyik megszökött, visszahozta.
Boldogan lépkedett.
Fütyörészett.
Majd így szavalt:

Nem hiányzik semmim, csak egy gyerek,
Rokonaim sorra kinevetnek.

Füst szaga csapta meg az orrát.
Nézett balra, nézett jobbra, de tüzet sehol sem látott.
Megállt.
„Valahonnan a közelből hozza a szél” – gondolta, és újra szemügyre vette a tájat.
Az erdő szélén, a zöld tenyerén meglátta a cérnavékony csíkot.
Ötven lépés odáig, talán még annyi sem.
„Fura hely” – futott át rajta. És fordult volna vissza.
Gyereksírás ütötte meg a fülét.
Megállt.
Hallgatózott.
Semmi.
Elindult.
Újra a sírás.
Hamuval, szürke porral hintve, ott a gönc.
„Hát te?” – emelte fel a nyöszörgőt.
Hajnali ködből, álomból, erdő mélyéből.
Keble melegébe.
Futott, futott vele.
Hazavitte.

Felsírt a szél. A hírt elém tette.
A boszorka gyermekit elégette.

FEHÉRMÁZAS SZÍVEK

Blummék két gyerekkel érkeztek a faluba.
– Nem is a világ vége! – kiáltott fel a családapa. – Hiszen a sarki boltban szinte minden kapható: kasza, szövet, eke, éjjeliedény, fejfájóspor, bab, petróleum. Csomagoljatok ki serényen, legyen minden a kezem ügyében! Hátha addig kitalálok valamit, amiből megélhetünk – mondta harsányan az asszonynak és gyermekeinek.
Elszántság, erő, indulat járta át a testét. A türelmetlenség is nagyra nőtt benne. „Gyorsan, gyorsan, valamit elkezdeni!” – ösztökélte magát.
A kunyhó, amelyet egy családi barát ajánlására béreltek ki, elég rozoga volt. Hátsó falán lyuk tátongott. „Nem számít – legyintett Bumm –,  itt kell a jövőnket megalapoznunk.”
Három ládában volt mindenük. Egy óra sem telt el, s a fabőröndök üresen ásítoztak a kunyhó szegletében.
A férfi terepszemlét tartott, gyorsan felmérte, mire lenne még szükségük. Meghegyezte ceruzáját, és listát készített. Pénzt vett elő a tárcájából, ötven reált számolt le az egyik láda fedelére.
– Ezeket kell beszerezned a helyi boltban – nyújtotta át a cetlit feleségének.
Hirtelen meggondolta magát, kikapta az asszony kezéből a lapot, újraolvasta, ceruzája hegyével követte minden sorát.
– A fazekat kihúzom – nézett fel –, ezt megvehetjük később is. A nagyobb lábas egyelőre megteszi. – Helyette sót és kukoricalisztet írt fel. – Négy párna felesleges. Csak hármat vegyél. Én elalszom nélküle. – A takarókat is át akarta húzni, de ceruzája megállt a levegőben. – Nagyon hideg van éjjel? – kérdezte, de senki sem válaszolt. – Akkor hagyom a takarókat – mondta, s tovább olvasott.
Végül szárított halat, tojást, cukrot, lisztet írt még fel, s felesége helyett maga indult bevásárolni. – Ti csak pakolgassatok, rendezgessetek, amíg visszatérek – mondta határozottan, s kilépett a házból.
Délután látogatók érkeztek, a Schaub család. Márta hangoskodva lépett a kunyhóba. Férjével, Ferivel vitatkozott.
– Nem érted? Az Úr hat nap alatt teremtette a világot, s a hetediken megpihent.
– Igen, mert ehhez is gyenge eszű vagyok – replikázott a férfi. – A türelmetlenségnek semmi köze a találékonysághoz – mondta erélyesen. – Valamit majd csak kitaláltok, hogy meglegyen a betevőtök – szólt Blummékhoz, mintha azok tudnák, miről folyt közöttük a vita.
– Remek! – ismételgette Márta, míg körülnézett. – Bútorunk, sajnos, nincs, de a helyi asztalos ügyes ember, asztalt, széket, ágyat napok alatt összeeszkábál nektek – állt meg a kunyhó közepén.
Blumm a sarokból poharakat vett elő, meg egy féltve őrzött palack tojáslikőrt. Míg az italt szopogatták, az új életről és annak lehetőségeiről beszélgettek. 
A vendégek ugyanolyan zajosan, ahogyan érkeztek, rövidesen el is mentek. Jókedvük a szobában időzött egy darabig, de a gyorsan járó percek hamar felmorzsolták.
Aznap este korán lefeküdtek. A tisztára súrolt padlóra ágyaztak. Hamar elaludtak, csak Blummnénak nem jött álom a szemére. Sokáig bámult a levegőbe. Gyermekkora jutott eszébe. A forró nyarak és a hóborította karácsonyok. A Duna-parti séták ősszel, a bágyadt napsütésben. Messzinek, és mégis karnyújtásnyira érezte őket. „Ha kitartom a kezem – gondolta – apát és anyát is visszahozom”. De amint sötét lett, minden összeomlott: vágy, szeretet, emlékek.
Az asszony oldalára fordult, kezét arcához szorította. „Ha kitalálnék valamit, amivel pénzhez jutnánk” – sóhajtott fel, s a következő pillanatban őt is elnyomta az álom.
Blumm ébredt elsőnek. Ásítva nézett az alvókra. Pillanatok alatt lemászott a matracról. Tejeskannát vett a kezébe és halkan kilépett a kunyhóból.
Nagytarajú kakas állt meg előtte, s idegesen ide-oda forgatta fejét. Felemelte lábát, újra leengedte, hatalmasat kukorékolt.
Reggelire tojásrántotta volt friss, foszlós kenyérrel.
Az asszony árgus szemmel figyelte, hogyan tűnnek el a falatok, s a pléhtányérok mily fényesen ragyognak.
– Te nem vagy éhes? – nézett rá csodálkozva a férfi. – Falatkát sem ettél. Sok a teendőnk, azt hiszed, kibírod korgó gyomorral?
Az asszony nem válaszolt. Csak ült közöttük. Szemében fények játszadoztak.
– Legalább tejet igyál! – szólt rá a férje.
– Nem kell semmi – ingatta a fejét Blummné, s blúzából teleírt papirost húzott elő. – Olvasd el – mondta halkan, és átnyújtotta.
– De hiszen ez egy mézeskalács-recept, mit kezdjek vele?! – ripakodott a feleségére. – Azt hiszed, főzőcskézni, sütögetni való kedvemben vagyok?
– Hozz a boltból hozzávalót, majd én megsütöm – mondta határozottan az asszony.
– És honnan a fenéből vegyek sparhertet?
– Hát nincs a boltban? Azzal dicsekedtél tegnap, ott minden kapható!
Kora délután a szoba sarkában állt a vastűzhely. Blummné a ládák egyikén a tésztát gyúrta. Este Blumm átvitte a három tepsi, szív alakú mézeskalácsot a boltosnak.
– Bocsásson meg a zavarásért – nyújtotta feléje a kendővel letakart kosárkát –, gondolja, hogy valaki igényt tartana ezekre?
A kereskedő kíváncsian nézett az apró kasba. Fehérmázas szíveket látott. Kivett egyet és beleharapott.
Míg a boltos behunyt szemmel, hosszasan forgatta szájában a falatot, Blumm izgatottan állt előtte.
– Kiváló, isteni ízek! Ki sütötte?
– A feleségem! – csattant fel diadalmasan Blumm. – Megvennék az itteniek?
– Mi az hogy! Nálam minden gazdára talál! – hangoskodott a kereskedő, és a szívecske maradékát is a szájába tömte.
Két év múlva Blummék megnyitották mézeskalács-gyárukat. Kezdetben húszan dolgoztak a műhelyekben, de néhány hónap múlva még tizenkét asszonyt vettek fel.
– A legendák apró dolgokból születnek – mondta merengve Blumm, amikor a helyi lap riportere interjút készített vele.

CASABLANCA

– Tanulni szeretnék! – dobbantott a kamasz.
– Azt meg minek, te naplopó? Mindenféle veszélyes tudással tömjék tele a fejed? Majd évekig kell küszködnöm, hogy kiverjem belőle. Szó sem lehet róla!
– Az iskolaszolga fiát is beíratták a gimnáziumba.
– Rosszul tették! Az apja még írni-olvasni sem tud, mégis lett belőle valaki.
– Nem éppen!
– Itthon maradsz, és segítesz a kapálásban. Annyi a munka, ki sem látszunk belőle. A kukorica jól fizetett tavaly, talán idén is úgy lesz. Az aipiföldek is hoznak valamit. Megértetted, Nebson?
– Nelson! Mondtam már, ne hívj Nebsonnak!
– Nem tehetek róla, hogy a kalendáriumot hibásan nyomták! – ült asztalhoz Vamos, és intett a feleségének, hogy tálalhat.
A családból ő ebédelt utolsónak, mert a földekről soha nem jött be idejében. Mindig akadt még valami, amivel elpepecselte az időt.
– A gyereknek tanulnia kell! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon az asszony, és a leveses fazekat az asztal közepére csapta. – Amerre nézek, mindenki túrja a földet. Elegem van belőle! A nagyobbikat ki kell taníttatnunk!  Az iskolában is azt mondták, van esze, még sokra viheti az életben.
– Akkor vigye, de itt a faluban! – csapott öklével az asztalra Vamos. – Én nem pénzelem!
– De apa, nem is kell, mert a jó tanulóknak ösztöndíj jár. És mellette én is dolgozom. Aratáskor hazajövök segíteni. Kérve kérlek, hadd mehessek!
– Múlt vasárnap a padre azt tanácsolta, a négy gyerekből legalább egyet iskoláztassunk. Olyan idők jönnek, amikor a tudásnak nagyobb becsülete lesz, mint bármikor. Ennyivel tartozunk magunknak! – ült le férjével szemben az asszony.
– Magunknak csak azzal tartozunk, hogy dolgozzunk. A mi családunkban eddig nem volt naplopó. Öten voltunk gyerekek, de egyikünk sem gondolt biflázásra. Apánk a fejünket vette volna. Pedig én is meg akartam tanulni a motorszerelést – harapott nagyot kenyeréből Vamos. – Fel is vett volna a mester, de otthonról nem engedtek.
– Ügyvéd is lehet Nelsonból – nézett esdeklően férjére az asszony.
– Haramia?! Haramia, az én fiamból? Na, még az kéne, kettétöröm a derekát! Egy tapodtat sem megy innen!
– Vagyis mérnök, azt akartam mondani – visszakozott Dorothea. – Olyan, mint te! Nem az előbb mondtad, hogy meg akartad tanulni a motorszerelést? A fiad több lenne, ő tervezné meg a motorokat. Világhírre tenne szert. Kiállítanák a munkáit. Medálokat kapna érte. Aranymedálokat.
– Dorothea, honnan veszed ezeket a hülyeségeket?
– Az almanachban olvastam!
– Miféle almanachban?
– Amit tavaly télen vettem a boltosnál.
Hirtelen csend lett.
– Abban az almanachban, amelyikben születésem előtt a nevemre találtál – mondta Nelson.
– Na, éppen ez az! – csattant fel Vamos. – Még azt sem tudták becsületesen leírni! És te olyanoknak hiszel?
– Nem te mondtad a minap is, hogy tévedni emberi dolog? Tévednek egyszer, tévednek kétszer, de nem lehet az egész almanach egy nagy tévedés!
– De igenis az. Nem lesz mérnök a fiunkból! Befejeztem. Nem akarok a tanulásról többet beszélni! Nebson, azaz Nelson itthon marad velünk, és túrja a földet! Kapinálja!
– És mi lenne, ha írna? Újságot írna. Látnánk a nevét a lapokban. Regényt írna, amit megfilmesítenének Hollywoodban – csillant fel Dorothea szeme, és maga sem értette, honnan jöttek elő a szavak. Várakozva nézett férjére.
– Író? Íróember? – ízlelgette a szavakat Vamos. – Filmet is csinálhatnak abból, amit ír? Olyat, mint a Casablanca?
– Olyat! – futott az öröm az asszony arcára, mert eszébe jutott, hogy a fél falu elment a film vetítésére.
– És biztos, hogy íróember leszel? – kérdezte Vamos miközben bajszát pödörgette. – Híres?
Nelson ijedten nézett az anyjára.
– Híres – mondta hangosan, és felsóhajtott, mint akinek nagy kő esett le a szívéről.