MÁRTON LÁSZLÓ: Egy elégedett ember

A középszerű favágó, óvakodva a magasságoktól és a mélységektől, sík vidéken vágja ki a közepesen vastag mocsári tölgyet, és elégedetten él késő öregkoráig. Ellenben a kiváló favágó vagy leereszkedik a szakadékba acheroni vörösfenyőért, és akkor kőomlás temeti maga alá, vagy felkapaszkodik a hegycsúcsra cithaeroni cédrusért, és akkor villámcsapás végez vele.

MÁRTON LÁSZLÓ

EGY ELÉGEDETT EMBER

Pali - vagyis teljes nevén dr. Rajzoló Pál - meg van elégedve az életével. Az ő esetében az elégedettség nem az élet kitüntetett pillanata, hanem alakulófélben levő, folyamatos állapot. Nem annyira kézzelfogható dolgokkal vagy eredményekkel van megelégedve, ő inkább általánosságban elégedett. Vannak emberek, akik azt hiszik, hogy szép gyermekkoruk volt, és folyton arra emlékeznek vissza, ha kell, ha nem. Palinak is megvannak az emlékei, ő is képes felidézni őket, mégsem szívesen teszi ezt, mert az ő számára az általánosságban érvényesülő, jelen idejű elégedettség pótolja a visszaemlékezés örömét.
   Édesapja, Rajzoló Gyuri bácsi büszke volt rá, hogy ő még tanulta Horatiust a gimnáziumban, és gyakran hivatkozott Horatius egyik ódájára, melyben a római költő a középszerűséget magasztalja. Palit viszont nem volt hajlandó gimnáziumba járatni, hanem szakközépiskolába írtatta be, mert úgy vélekedett, hogy a gimnáziumi követelmények meghaladják Pali képességeit. Inkább legyen Pali megbízhatóan közepes a szakközépiskolában, semmint, hogy a gimnáziumot végigbukdácsolja.
   Gyuri bácsi emlékezete szerint Horatius azt állítja, hogy a közepes jobb, mint a jó, és a jó is, az egyszerűen csak jó még mindig sokkal jobb, mint a kiváló. A középszerű hajós - írja Gyuri bácsi szerint Horatius - csak biztonságos vizeken tud hajózni, ezért soha nem halad közel a parthoz, és nem is történik soha semmi baja. Ezzel szemben a kiváló hajós, aki eligazodik a partmenti zátonyok közt, előbb-utóbb rá is fut valamelyik zátonyra, és hajójával együtt odavész.
   A középszerű favágó - ezt még mindig Horatius írja, Gyuri bácsi emlékezetében -, óvakodva a magasságoktól és a mélységektől, sík vidéken vágja ki a közepesen vastag mocsári tölgyet, és elégedetten él késő öregkoráig. Ellenben a kiváló favágó vagy leereszkedik a szakadékba acheroni vörösfenyőért, és akkor kőomlás temeti maga alá, vagy felkapaszkodik a hegycsúcsra cithaeroni cédrusért, és akkor villámcsapás végez vele, mert azt is írja Horatius, hogy a mennykő mindig arra sújt, ami kiemelkedő.
   Pali felsóhajt, elégedetten. Az ember, amikor megvénül, egyszerre csak végigméri önmagát, vagyis önmagának azt a részét, amit képes észlelni tükör nélkül, és látja, hogy az élet kétharmadán túljutva, az ember annyi, amennyit mások meghagytak belőle. Mint a lakoma végén a lerágott csontok és a kiköpött magok. Az egész ember, úgy, ahogy él és mozog, maradék. Két lábon járó maradék. Étel- és életmaradék. Pali olyan arcot vág, mint aki meglepődik saját felfedezésén. Hogy ő valaki más helyett lett fogorvos, és valaki másnak a feleségével töltött házasságban harminchárom évet. Ő mégis elégedett, mert viszont azt, ami szándékos vagy akaratlan félreértésből jutott neki, a magáénak tekinti mindenestül.
   Már mondtam: az volt az álma, hogy színész lesz, és egyszer majd eljátssza Hamlet szerepét. Gyuri bácsi azonban elmagyarázta neki, hogy az ő színészi képességeivel még epizódszerepeket sem bíznának rá, nemhogy Hamletet. Legjobb esetben is csak annyit mondhatna egy egész előadásban, hogy: „Kivasaltuk a méltóságos úr papagájszínű nyakkendőjét!” Mi több, ha egyszer - véletlenül vagy tévedésből – egy rendező mégis Palira osztaná Hamletet, Pali egészen biztosan összeomlana a váratlan szerencse terhe alatt. A szerencse ugyanis teher, és aki nincs hozzáedződve, az még a közepes szerencse terhét sem képes hordozni, a kimagasló szerencsének pedig még az árnyékát is jobb, ha nagy ívben kerüli. „Lehetséges” - mondta Gyuri bácsi -, „hogy egy középszerű Hamlet-alakítás jobb, mint egy kiváló Hamlet-alakítás, de a középszerű Hamlet-alakításra is csak egy kiváló színész képes. Ő viszont a saját kiválóságának terhe alatt roppan össze, és előbb-utóbb vagy öngyilkos lesz, vagy bekerül a pszichiátriára.”
   Néhány évvel ezelőtt, miután eltemette szegény Sárikámat, és lezárta fogorvosi pályafutását, Pali csatlakozott a helyi színjátszó csoporthoz. Igaz ugyan, hogy a szerepek többségét már csak életkori okokból sem játszhatja el, de ő így is száz százalékig elégedett. Népszínműveket, vidám jeleneteket mutatnak be, operettekből adnak elő részleteket, és Palinak mindig jut egy-egy picurka epizódszerep. Utoljára a Mágnás Miská-ban lépett fel öreg inasként, és a Mayá-ban ő volt az őszülő halántékú kocsmáros. Nagy tapsot kapott. Igaz ugyan, hogy maradéknak látja azt a részt, amit tükör nélkül megpillanthat önmagából, és az Evangéliumban is azt mondja Jézus, hogy nem jó a gyermekek ételét a kutyáknak odavetni, ám erre a tiltásra az a teljesen jogos válasz érkezik, hogy a kutyák úgyis felfalják a gyermekek által hagyott maradékot az asztal alatt. Ez a válasz Jézust ugyanúgy elégedettséggel tölti el, mint Palit annak tudata, hogy legtöbbször a maradék ízlik a legjobban. Versmondó esteken is rendszeresen részt vesz. Nagy átéléssel szavalja olyan, ma is népszerű költők verseit, mint Benjámin László vagy Váci Mihály.
   Kamaszkorában ő is megpróbálkozott versírással, de Gyuri bácsi, amikor ezen rajtakapta, rögtön eltanácsolta Palit ettől a művészeti ágtól. „Először is” - így érvelt Gyuri bácsi -, „költőnek ott van Horatius. Na jó, és nekünk, magyaroknak még ott van Petőfi. Ennél a kettőnél úgysem lehet jobbnak lenni. Akkor meg minek? Másodszor pedig” - tette hozzá -, „aki elektromossági szakközépiskolába jár, és közepes bizonyítvánnyal tér haza, az csak ne írogasson verseket, hanem törődjék az áramkörökkel!”
  Így igaz: Pali az elektromossági szakközépiskolát bukdácsolta végig. Az már nem igaz, hogy közepes volt a bizonyítványa, mert inkább csak elégséges volt, de még annak is éppenhogy, alighogy. Egyszer majdnem évismétlésre kényszerült. Még szerencse, hogy Gyuri bácsi jó ismerőse volt az igazgatónak, és elintézte, hogy Palit átengedjék. Pali utálta, gyűlölte az elektromosságot és a vele kapcsolatos tudnivalókat, és amit nagy keservesen mégis megtanult belőlük, azt is rögtön elfelejtette. Így azonban Gyuri bácsinak egyre lesújtóbb véleménye alakult ki róla. „Ez akart gimnáziumba járni?” - kerdezgette. - „Ez még a villanyszereléshez is buta! Hát akkor minek járjon gimnáziumba? Megugatni az érettségi tételeket?”
   Amikor Pali egy ebédkor félénken megjegyezte, hogy érdeklik a keleti nyelvek, és hogy szeretne megtanulni arabul és héberül, Gyuri bácsi először így förmedt rá: „Most akarsz arabul és héberül tanulni, most, amikor háború van? Megőrültél?” (Akkoriban tört ki az egyiptomi-izraeli hatnapos háború.) „Azt akarod, hogy az egész családot elvigye a katonai elhárítás?” De aztán, ahogy Pali sorra hozta haza a rossz jegyeket - földelés: kettes alá -, Gyuri bácsi már nem a katonai elhárítást emlegette, már csak legyintett: „Akiből ennyire hiányzik az intelligencia, az ne üsse bele az orrát olyan bonyolult ügyekbe, mint az arab meg a héber!” Végül szinte szavajárása lett: „Aki nem tud arabusul, az ne tanuljon arabusul!”

* * *

Ehhez pedig az is hozzájárult, hogy Pali tizennégy éves korában balesetet szenvedett, és emiatt az apja eleve nem volt hajlandó teljes értékű embernek tekinteni. Egy iskolai üzemlátogatáson belefúródott egy fémszilánk a bal szemébe, és az orvosok azt mondták, hogy a sérült szemet el kell távolítani. Később módosult a véleményük, és a szemgolyó a helyén maradt. De hogy látni a büdös életben soha többé nem fog vele Pali, azt mind az orvostudomány, mind a család biztosra vette.
   Gyuri bácsi eredetileg úgy képzelte, hogy Pali jogot fog tanulni, és aztán vagy ügyvéd lesz, vagy vállalati jogtanácsos. Hiszen egy válópert még egy közepes ügyvéd is kiválóan le tud bonyolítani, és egy szállítmányozási ütemtervben egy közepes jogtanácsos - Gyuri bácsi véleménye szerint - jobban eligazodik, mint egy kiváló.
   Ám a baleset után arra a belátásra jutott, hogy Paliból mégsem lesz jogi végzettségű ember. Élettapasztalatai arra intették, hogy aki félszemű, az ne legyen se ügyvéd, se jogtanácsos, mert bizalmatlanságot ébreszt, és nem hiszik el egyetlen szavát sem. Magyarországon csak épkézláb személy tud eredményesen hazudozni - vélekedett Gyuri bácsi -, kivéve, ha színész az illető. Viszont Pali színészettel kapcsolatos ábrándjait Gyuri bácsi egykettőre tömegsírba temette. „Nem elég, hogy közepesen tehetséges, de még félszemű is!” - mondogatta éveken át, még azt követően is, hogy egy nemzetközi hírű specialistának egy akkoriban kipróbált új eljárással sikerült Pali bal szemét megmentenie, és ezzel a szemével Pali ma sem lát lényegesen rosszabbul, mint a másikkal. Végül az egész balesetnek mindössze annyi maradandó következménye lett, hogy Pali szemüveget kapott. Márpedig a szemüveges ügyvéd és a szemüveges jogtanácsos, legalábbis Magyarországon, kimondottan bizalomgerjesztő jelenség.
   De mire megmentették Pali szemét, már késő volt. Addigra Pali már elektrotechnikát tanult, közepesnél is gyengébb eredménnyel, mert Gyuri bácsi azt is belátta, hogy aki félszemű, az ne legyen se órásmester, se bőrdíszműves. Ezekre a nagy kézügyességet igénylő szakmákra Gyuri bácsi amúgy szívesen kitaníttatta volna Palit. Mert igaz ugyan, hogy ezek is csak szakmák, és akinek csak szakmája van, az nem számít sem úriembernek, sem tanult embernek; de az órásmester mégiscsak bizalmas ismeretségben, úgyszólván tegeződő viszonyban van az Idővel, a bőrdíszműves pedig iparművész, vagyis alig különbözik a tulajdonképpeni művésztől. Annyi a különbség – legalábbis Gyuri bácsi szerint –, hogy a tulajdonképpeni művész mindenáron kiváló akar lenni, és azt hiszi, hogy a kiváló jobb a közepesnél, míg az iparművész bölcsen és gyakorlatiasan belátja ennek fordítottját. Így gondolkodik a helyénvalóan középszerű bőrdíszműves és a megbízhatóan közepes órásmester. De aki félszemű, az ne tegeződjék se az idővel, se az élénkpirosra színezett kecskebőrrel.
   „Aki félszemű” - mondogatta Gyuri bácsi –, „az akkor is félszemű marad, ha mindkét szemével tűrhetően lát.”
   Az, hogy Pali mindkét szemére tűrhetően látott, kizárólag Gyuri bácsinak volt köszönhető. A legkevésbé sem volt számára közömbös, hogy sikerül-e megmenteni Pali bal szemét. Minden követ, minden ismeretséget megmozgatott ennek érdekében. A megyei tanácselnök, aki sokat köszönhetett Gyuri bácsinak, elintézte, hogy Pali elmehessen  a specialistához, és a párttitkár is, akit úgy emlegettek, mint aki „kommunista, de rendes”, próbált segíteni MSZMP-vonalon, állítólag a Központi Bizottságba is betelefonált. Egyszóval, Gyuri bácsi mindazt megtette, amit ilyen helyzetben egy gondos, jó apának tennie kell. Csak éppen Paliról még rosszabb lett a véleménye, mint azelőtt volt. Ha Pali meghal a gyárlátogatás folyamán, akkor Gyuri bácsi az utolsó leheletéig siratta volna, hiszen egyetlen fia volt, és tündöklő, eszményi képet őrzött volna az emlékezetében róla. Ha mindkét szemére végleg megvakul, Gyuri bácsi akkor is megadott volna neki, tisztelet híján, annyi szánalmat, amennyi megilleti a sors csapásának ártatlan áldozatát. De így? Így, hogy végül is Palinak nem lett szinte semmi baja? Így, hogy sem ártatlannak, sem áldozatnak nem tekinthető?
   Így viszont újra meg újra csak az derült ki, hogy Pali az élet minden lényeges mozzanatában rá van utalva az apjára. Most is meg van győződve róla, hogy az apja segítsége nélkül sohasem boldogult volna. És mert az apja mindig, minden lépésénél segített neki, Pali nemcsak hálás, hanem elégedett is.
   Gyuri bácsi intézte el, hogy Palit, aki addig az elektromosságra koncentrált, fölvegyék a fogorvosi szakra. Ő szerzett neki feleséget, lakást, személyautót, ebben a sorrendben. Még a fogorvosi rendelő berendezésére is ő adott pénzt. Viszont Pali minél inkább rá volt utalva az apjára, apja annál inkább lenézte. És minél inkább lenézte Palit az apja, Pali annál önállótlanabb lett, annál inkább rászorult az apja segítségére és támogatására.
   Gyuri bácsi segítette és támogatta, ám ettől csak még inkább megerősödött abban a meggyőződésében, mely szerint Pali nemcsak középszerű, hanem fél szemére meg is vakult, annak ellenére, hogy mindkét szemére tűrhetően lát.
   Vagyis, hogy pontosabban fogalmazzak: nem annak ellenére, hogy, hanem éppen azért, mert.
   Nyíltan kimondta: „Aki félszemű, az ne írjon verseket!”
   Miután Gyuri bácsi meghalt (sokáig élt), Pali ismét elkezdett verseket írni. Költői programját körülbelül ott folytatta, ahol kamaszként abba kellett hagynia. Van abban valami roppant megindító, amikor látunk egy idősödő, tapasztalt embert, aki másfelől, költőként vagy prózaíróként, mégiscsak nagyon fiatalnak mutatkozik, és fiatal is marad, amíg csak él. Palinak az utóbbi években két verseskötete is megjelent, szerzői kiadásként, a polgármesteri hivatal szerény támogatásával, amiért a szerző mindkét kötet előszavában köszönetet mond.

* * *

A versek többnyire rímelnek, négysoros versszakokra vannak tördelve, és számottevő tartalmi változatosságot mutatnak. Szó van bennük őszi lomhullásról, kisunoka születésnapjáról és egyéb családi eseményekről, tóparti horgászatról és a vele járó szúnyogcsípésekről, valamint egy hópehelyről, melyet a lírai Én mikroszkópon keresztül nézeget szélcsendes, hideg időben. Nem hiányoznak az aktualitások sem: az egyik vers élesen bírálja a kormányt (nem a mostanit, hanem az előző előttit), de olyan költemény is akad, amelyik egy, ma már feledésbe merült népszavazás kérdésében foglal állást, sőt olyan is, amelyik a józan ész érveit sorakoztatja fel a nemzetközi terrorizmus ellen.
   Az egyik kötet végén versbe szedett bölcsességek, afféle gnómák, maximák és xéniák sorakoznak, sajnos nem tudom szó szerint idézni őket. Az egyik négysoros epigramma olyan paradoxont fogalmaz meg, amely a Kerubi Vándorhoz sem volna méltatlan: „Az ember előbb feláldozza egészségét, hogy pénzt keressen, aztán arra költi a pénzét, hogy egészségét helyreállítsa.” Egy másik verses aforizma pedig ezt a megfontolandó igazságot szögezi le: „Némelyik ember úgy él, mintha sohasem halna meg, és úgy hal meg, mintha soha nem is élt volna.” Elismerően fürkészem Pali arcát. A Batthyány téren ülünk, a templom melletti cukrászda teraszán, koraőszi késő délután van.
   A személyre vonatkoztatott olvasás naiv kérdései árasztják el egész öntudatomat. Ha ez az ember ilyen igazságokat birtokol, miért nem élt ezekhez méltó módon? Miért nem lázadt fel? Miért nem próbált elmenekülni?
   Vajon Palinak sohasem jutott eszébe, hogy elmenjen Magyarországról, korabeli kifejezéssel, „disszidáljon”?
   Pali - ellentétben a megboldogult édesapa vélekedésével - csöppet sem buta ember. Fejét ingatja, és csak ennyit mond: „Valahányszor el akartam menni Magyarországról, mindig arra gondoltam, hogy máshol nincsen számomra hely, és hogy itt kell élnem, itt kell meghalnom.” Csöndesen hozzáteszi: „Arról nem szólva, hogy nem tudok nyelveket.” Hát igen. Miután Gyuri bácsi megtiltotta a keleti nyelvek tanulmányozását, Pali egy füst alatt a fontosabb nyugati nyelveket sem tanulta meg. Így érthető, hogy édesapja maradt a szemében a legfőbb szellemi és erkölcsi tekintély.
   Innen, a térről nézve a Nap már eltűnt a budai házak és a Várhegy mögött, de a túlsó parton az Országgyűlés kupolája még verőfényben tündököl. A Duna vizén sétahajók és motorcsónakok vernek hullámokat. A végállomásra bekanyarodó csuklós autóbusz kipufogócsövéből sűrű, fekete füstfelhő tódul. Galambok csipegetik az aszfaltról a hulladékot, és a tér két szélén egymásra bámul két szobor: északon Kölcsey Ferenc, a borongós kedvű reformkori költő, délen Batthyány Lajos, a törvénytelenül kivégzett miniszterelnök.
   A szomszéd asztalnál két gyerek tartja szóval egymást, egy kisfiú és egy nagyobbacska lány. Mindkettő ugyanazt a néhány szót ismételgeti.
   „Annyira jó a hajad! Akarok vele játszani!” - „Azt akarod, hogy Piroska néni mérges legyen?” - „Annyira jó a hajad! Akarok vele játszani!” - „Azt akarod, hogy Piroska néni mérges legyen?” - „Annyira jó a hajad! Akarok vele játszani!” - „Azt akarod, hogy Piroska néni mérges legyen?” Egy másik irányból női hang hallatszik: „Mit akarsz, buzi köcsög, feljelentselek?” A nő, aki ezt a szónoki jellegű kérdést fölteszi, harmincéves lehet vagy egy kicsivel több, de még sima és hamvas az arca, mint egy reneszánsz festményen az üdvözletet hozó angyalnak. Bal kezével tükör nélkül rúzsozza a száját, jobb kezével a mobiltelefonját emeli a füléhez, szája rúzsrétegekkel telítődik, és szavaktól ürül. Aztán megszólal a fejünk fölött a harang, súlyosan, tömören, és egy szempillantás alatt magába olvasztja a beszédhangokat.

* * *

Nagyanyám hasonló jellegű próbálkozásai, melyeket az én személyiségem alakítására tett, nem voltak kevésbé erélyesek Gyuri bácsi beavatkozásainál, mégsem vezettek tartós eredményre. Hiányzott belőlük az átfogó koncepció, az összefüggések áttekintése, a gondolkodói háttér, ami Gyuri bácsi esetében a középszerűség iránti  szenvedélyes elkötelezettség volt. Hiába volt nagyanyám határozott, markáns egyéniség, mégiscsak tanácstalan és magányos asszony volt, aki a háborúban elveszítette a férjét, és aki - mint mondani szokás - a fától nem látta az erdőt.
   Egy időben például megpróbált rászoktatni a dadogásra. Módszerének az volt a lényege, hogy valahányszor a jelenlétében megszólaltam, ő azonnal a szavamba vágott, és rám parancsolt, hogy ne dadogjak. Hiába bizonygattam, hogy márpedig nem dadogok, ő azzal érvelt, hogy képtelen vagyok akár a legegyszerűbb mondatot is végigmondani, ami igaz is volt, csak éppen ő akadályozott meg ebben.
   Egyszer elvitt egy logopédushoz, és attól fogva nem győzte híresztelni, hogy „a gyereknek sajnos logopédushoz kell járnia”. Azt is mondogatta, hogy akinek logopédushoz kell járnia, az már „nem száz százalékig normális”. Az volt a véleménye, hogy a dadogás testi hiba, mely más fogyatékosságokkal is szükségszerűen együtt jár. Aki dadog, annak előbb-utóbb jókora púp nő a hátán, és meg is bénul, úgyhogy tolószékben tölti az életét, viszont a haja egészen biztosan kihullik, sőt a szemöldöke és a szempillája is.
   Később már nem elégedett meg annyival, hogy belém fojtotta a szót. Arra utasított, hogy inkább ne is szólaljak meg, hanem írjam le, amit mondani akarok. Amikor ezt megtettem, összetépte a papírt, mondván: tűrhetetlen, hogy ilyen csúnyán írok. Akinek ennyire rossz a kézírása, az soha semmire nem fogja vinni az életben! Felszólított, hogy írjam le még egyszer, amit az előbb írtam, de most szabályszerű gyöngybetűkkel. Amikor ez megtörtént, ezt a második papírt is összetépte, mondván: a gyöngybetűk nem eléggé szabályszerűek, vagy ha mégis azok, akkor is teljesen fölösleges, hogy elbízzam magamat.
   Kilátásba helyezte, hogy nyolc év múlva, amikor tizennyolc éves leszek, és elérem a jogi értelemben vett nagykorúságot, az írásbeli érettségi vizsgán az összes tárgyból meg fognak buktatni az olvashatatlan kézírás miatt. Egyedüli reményét abba vetette, hogy majd szól a Rajzoló Gyurinak, hogy szóljon a megyei tanácselnöknek, hogy vagy a tanácselnök, vagy a párttitkár, aki kommunista, de rendes, intézze el a minisztériumban, hogy „humanitárius okokból” engedélyezzék, hogy írógépen dolgozzam ki az érettségin a tételeket.
   A birtokában levő írógépet viszont nem használhattam, mert „műszer gyerek kezébe nem való”, és mert biztos volt benne, hogy már az első leütések után megrongálnám, esetleg végképp használhatatlanná tenném „a műszert”. Így viszont nem gyakorolhattam a gépírást. Évekkel később, amikor az érettségi vizsga belátható közelségbe került, nagyanyámnak ismét eszébe jutott, hogy írógéppel fogok szerepelni az érettségi vizsgán, és hogy ebből a célból sürgősen meg kell tanulnom írógépen írni.
   Apám ismert egy fiatal gépírónőt, aki esti iskolába járt, és szüksége lett volna rá, hogy valaki nyelvtanból korrepetálja. Én erre szívesen vállalkoztam, ő pedig felajánlotta, hogy cserébe megtanítja nekem a gépírást. Több okból is szerettem volna, ha én járhatok Maricához (így hívták), nem pedig ő jön hozzánk, csakhogy Marica egy tizenkét négyzetméteres szobában lakott az anyjával és három húgával, és a főzőfülkében is mindig ott gubbasztott valaki.
   Így tehát Marica volt az, aki becsöngetett hozzánk harmincöt évvel ezelőtt, kora tavasszal, délután. Nagyanyám ott ült a hátunk mögött, árgus szemmel figyelte minden mozdulatunkat, és hol az én lustaságomra, hol Marica öltözködésére tett megjegyzéseket. Kifogásolta, hogy Marica szoknyája - nézetei szerint - rövidebb a kelleténél, és több ízben rám szólt, hogy ne bámuljam folyton „a gépírónő combját”. Utóbb, amikor Marica már elment, nagyanyám megjegyezte, hogy a régi világban „az ilyesféle dolgokra” ott voltak a bordélyházak, ahol a férfiak levezették szexuális feszültségeiket, a tisztességes nőkhöz pedig nem nyúltak hozzá, legfeljebb színházba vitték és ajándékokkal lepték meg őket.
   Kérdés persze - tette hozzá -, hogy ez a gépírónő tisztességes-e. Mert egyrészt kilátszik a szoknyájából a fél feneke, másrészt azok a személyek, akikkel apám érintkezik, többnyire nem tisztességesek.
   A vacsoraasztalnál mai szemmel nézve furcsának rémlő szokásokat honosított meg. Fontos volt neki, hogy étkezés közben ne görnyedjek előre, és ne mozgassam a felsőkaromat, mert jobb családoknál az evőeszközök használatában csak az alsókar, a csukló és a kézfej játszik aktív szerepet. A felsőkarnak, függőleges helyzetben, szorosan hozzá kell simulnia a törzs oldalvonalához. Abból a célból, hogy ez a testtartás örökre bevésődjék az idegrendszerembe, nagyanyám az ebéd és a vacsora kezdetekor könyveket illesztett a hónom alá, mindig ugyanazt a kettőt: bal hónom alá a Képes politikai és gazdasági világatlasz című kiadványt, jobb hónom alá az Urania Állatvilág sorozat Emlősök című kötetét. A könyveket gerincükkel fölfelé rakta be a hónom alá, és soha, egyetlenegyszer sem mulasztotta el megjegyezni, hogy jó lenne, ha nem izzadnám össze a könyveket. Meg volt győződve róla, hogy az izzadást ugyanúgy vissza lehet tartani, mint a pisilést, ez mindössze önfegyelem kérdése.
   Ha aztán - ami néha bizony előfordult - vagy a Világatlasz, vagy az Emlősök, vagy mindkettő kicsúszott a hónom alól, akkor nagyanyám felállított, és kiküldött a szobából. A következő étkezés kezdetén bocsánatot kellett kérnem, amiért nem becsülöm meg a jó neveléshez nélkülözhetetlen segédeszközt, és meg kellett ígérnem: minden erőmmel azon fogok fáradozni, hogy visszaszerezzem nagyanyám elvesztegetett bizalmát. Olyasféle kisiklásokra, hogy valaki a könyökét az asztalra helyezi, nagyanyám jelenlétében végképp nem kerülhetett sor. Könyökölni legalább olyan súlyos bűnnek számított volna, mint a gyilkosság vagy a hazaárulás vagy vendégségben az evőeszköz ellopása.
   Egyszer megállapította, hogy a hónom alá szorított könyvek ellenére még mindig túlságosan előre hajolok, ahelyett, hogy az alsókar és a kézfej segítségével a szájamhoz emelném az ételt. Egy, a csatos végével a homlokom köré csavart hosszú, vékony kofferszíjjal  hátrább húzta és a szék támlájához rögzítette a fejemet. Ez viszont számottevően megnehezítette a nyelést, és ártott az étkezések hangulatának, azaz nagyanyámat is idegesítette.
   Mindezt felidézve nem is tudom, vajon nagyanyám kapkodásának és koncepciótlanságának vagy saját szerencsémnek köszönhetem-e, hogy nem dadogok és nem ülök tolószékben, és nem az jut eszembe önmagamról, hogy akinek púp van a hátán, az akkor is púpos, ha egyenes a háta és a mellkasa. Pali viszont egész életére félszemű maradt, annak ellenére, hogy mindkét szemével tűrhetően lát. Mondhatni úgy is: közepesen.

(Részlet egy kisregényből)