NAGYPÁLYÁS JÁTÉKOK – Kőrösi Zoltán novellái

A labdarúgás szigorú szabályrendszerét bízvást tekintheti bárki épp olyan törvényeknek, mint a klasszikus szonettek formai kötöttségeit. A kérdés az, hogy ezen szabályok közt egy igazi művész miként képes kivételeset alkotni. Márpedig Fazekas Laci ilyen költő volt. A labdarúgás legnagyobb szonettmestere.

NAGYPÁLYÁS JÁTÉKOK

KŐRÖSI ZOLTÁN NOVELLÁI

Ezüst cipő

Sportszerető körökben ma már közismert, hogy Burger Béla sportfotográfusnak egyetlen nagy szenvedélye volt a labdarúgás fényképezésén belül: Fazekas Laci. Így megy ez az igazi gyűjtőknél: előbb-utóbb elérkezik a pillanat, amikor a megannyi kihíváshoz képest megtalálják azt az alakot, azt a mozdulatot, azt a tárgyat, amiben téveszthetetlenül felismerik vagy önmagukat, vagy azt a jobbik felüket, amivel mind gyakrabban szeretnének találkozni. Burger mindezt Fazekas Laciban találta meg, s mivel az idő tájt a Népsportnak, majd később a Képes Sportnak is dolgozott, az ezerkilencszázhatvanhetes bajnokságtól megkapó részletességgel dokumentálta a csatár pályafutását.  Mint elmondta, hogy miként a fotográfiában is a pillanat rögzítésének lehetősége, egy-egy részlet felnagyítása, megmutatása, a máskülönben oly megfoghatatlan idő keretbe zárása ragadta meg, úgy a zseniális csatár mozgásában is a kiszámíthatatlanság, a szabadság és ehhez képest a törvényszerűségek kikerülhetetlenségének ellentmondása, e persze együttélése nyűgözte le őt. Másképpen mondva: a futballpálya mészcsíkokkal felrajzolt határvonalait, a labdarúgás szigorú szabályrendszerét, a lesszabályt és a  taktikai formációkat bízvást tekintheti bárki épp olyan törvényeknek, mint a klasszikus szonettek formai kötöttségeit, a sorok számát, szótagszámot és ritmusképletet. A kérdés nyilván az, hogy ezen szabályok közt egy igazi művész miként képes a rögtönzés és az ösztönös tudás, a tanulás és a gyakorlás kettősségében kivételeset alkotni.

Márpedig Fazekas Laci ilyen költő volt.

A labdarúgás legnagyobb szonettmestere.

Fazekas Laci, azaz Kapa, akinek a nyakában olyan aranylánc lógott, hogy még a ráakasztott penge is aranyból volt.

Azt persze mindenki tudja, hogy Fazekas Laci az Újpesti Dózsában kezdett futballozni, még ezerkilencszázhatvanötben,  tizennyolc évesen mutatkozott be a felnőttek között, és az első bajnokiján, a kettő-kettes döntetlenre végződő Újpest – Dorog mérkőzésen rögtön gólt is szerzett.  Az sem titok, hogy a következő év novemberében, a Dunaújvárosi Kohász elleni meccsen állt össze először a legendás Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó csatársor, amely minden idők egyik legjobb magyar támadó ötösfogata volt, és csaknem fél évtizeden át, Göröcs sérüléséig ontotta a gólokat. És hogy aztán meg a hetvenes évek második felében Fazekas Törőcsik Andrással és Fekete Lászlóval alkotott remek csatártriót.

Sőt, még azt is tudja mindenki, hogy Fazekas Laci másfél évtizeden keresztül, összesen négyszáznyolc magyar bajnoki mérkőzésen lépett pályára, kilencszer nyert bajnoki címet a Dózsával, ebből hetet egymás után, négyszer volt ezüstérmes, kétszer bronzérmes. Mégis csak huszonkilenc évesen lett először gólkirály, amikor a hetvenöt-hetvenhatos szezonban tizenkilenc találattal volt első. Ebben az esztendőben ráadásul a Népstadionban, a legendás Dózsa – Fradi nyolc-hármas találkozón öt gólt szerzett, a Népsporttól tízes osztályzatot kapott. Két év múltán  huszonnégy találattal, majd a hetvenkilenc-nyolcvanas bajnokságban harminchat góllal nemcsak magyar gólkirály, hanem európai ezüstcipős is lett. (Valójában harminchét gólig jutott, ám a május hetedikén lejátszott Újpesti Dózsa – Pécsi VSK mérkőzésen a szabadrúgásból szerzett találatát érthetetlen módon Hüber Ádám öngóljának adták, mert a sorfalban álló pécsi játékoson megpattant a labda…)

Közismert az is, hogy Fazekas Laci a magyar válogatottban hatvannyolc május negyedikén játszott először, a Szovjetunió elleni itthoni, kettő nullára győztes Eb-negyeddöntőben. Az Európa-bajnokság elődöntőjébe mégsem jutott be a csapat, hiszen odakint három nullra kikaptunk, ellenben abban az évben a mexikói olimpián a miénk lett az aranyérem. Fazekas persze valamennyi mérkőzésen, így a bolgárok ellen négy-egyre megnyert döntőben is pályára lépett.

És azt is tudja mindenki, hogy az utolsó válogatott meccsét nyolcvanhárom március huszonhetedikén játszotta Luxemburgban, ahol Eb-selejtezőn hat-kettőre győztünk a házigazdák ellen. Ez volt Fazekas Laci kilencvenkettedik fellépése a nemzeti tizenegyben, a címeres mezben huszonnégyszer volt eredményes. A létező szocializmus idején Bálint László után ő volt a második olyan magyar labdarúgó, aki hivatalos engedéllyel mehetett külföldre futballozni. Harminchárom éves korában szerződött el Belgiumba, négy éven keresztül a Royal Antwerp, majd egy évig a Sint-Truiden labdarúgója volt, százöt bajnoki meccsen harmincnégy gólt szerzett.

Burger Béla szorgalmasan dokumentálta ezt a pályafutást, a fotográfusnak a csatárhoz fűződő kapcsolata azonban csak akkor keltette fel újra a közönség érdeklődését, amikor nagyjából a Fazekas Laci visszavonulása utáni évben különös fényképek tűntek fel a honi sportsajtóban. Sőt, ahogyan azt a későbbi vizsgálódások megállapították, ezek a fotográfiák már a nyolcvanas évek legelején, tehát Fazekas Laci Belgiumba költözése idején fel-felbukkantak, de akkor még, a suttogások és felvetések nem lépték túl a szerkesztőségi szobákat. Hozzáértők, reklamáló olvasói levelek persze már akkor is felhívták a figyelmet arra, hogy például a Népsport egyes illusztrációin, mondjuk az őszi Budapesti Honvéd-Tatabánya mérkőzésről készült fényképeken miként szerepelhet a közismerten Belgiumban futballozó, egykori Dózsás csatár. Márpedig eltéveszteni nemigen lehetett Fazekas Laci jellegzetes arcélét, tartását! Hogyan kerülhetett a kispesti gyepre Fazekas Laci, miközben a hírek szerint éppen Antwerpenben rúgott gólt?

Nyolcvanöttől, amikor Fazekas Laci hivatalosan is visszavonult, egyre gyakrabban bukkantak fel az efféle érthetetlen fotók. Egy Zalaegerszegen elkapott pillanatképen, a ZTE-Kaposvár meccsen Fazekas Laci éppen bedobáshoz készülődik. Győr, ahol az ETO stadionjában a kispadon előrehajolva a cserék között figyel. Szeged, ahol a kiesés ellen küzdő helyiek csatársorában ott van ő is, éppen jobb oldalról húz be a kapu felé. Székesfehérvár, ahol a Pécs és a Videoton találkozóján Fazekas a két csapat között, a kezdőkörben áll, kissé előregörnyedve, és a labdán nyugtatja a lábát.

Hiszen az ott a Kapa, ez biztos.

Fényképek, képes tudósítások, amelyek mindegyikén ott szerepel Fazekas Laci.

Illetve a Vasas – Ferencváros meccsről készült fotóriportban például ő nem is volt látható, ellenben ott hevert a Fáy utcai stadion gyepén egy ezüst színű stopliscipő, a Nyilasi gólja utáni pillanatban, amikor a Fradi játékosai éppen boldogan ölelkeztek  a gólörömben.

Amikor aztán a magyar labdarúgó válogatott ezerkilencszáznyolcvankilenc április negyedikén a Népstadionban, Svájc ellen játszott felkészülési mérkőzést, és mind a három magyar gól Burger Béla által készített fényképein, tehát Détári, Kovács Kálmán és Bognár találatánál is tisztán kivehető volt a felemelt karral, jellegzetes Fazekas Lacis tartásban ünneplő csatár, már nem lehetett eltussolni a botrányt. Immár nem csak a szerkesztőség, nem csak a figyelmesebb olvasók, de a szélesebb magyar futballkedvelő közönség is joggal kérdezte, hogyan kerül a képekre a hajdani Dózsás klasszis. Burger előbb a Magyar Televízió Telesport című műsorában, majd a Népszabadság hasábjain nyilatkozott. Mint elmondta, hajdan ugyan maga is futballozott, mi több, labdarúgó szeretett volna lenni, de ma már úgy véli, egy-egy jól elkapott képből többet tudhat meg a labdarúgás természetéből, mint sokan mások a fényképezőgép nélkül végignézett meccsekből. És hogy éppen a maga nem sikerül labdarúgói pályafutásán, illetve a fényképek titkain gondolkodva értette meg, hogy az ember nem csak a jövőjét képzeli el, de a múltját is újra és újra álmodja.

Ami annyit tesz, hogy egyedül az a biztos, az a pillanat, amikor emlékezünk.

S nem tagadja, hogy bizonyos fényképekre odacsempészte Fazekas Lacit, akinél pontosabban senki nem tudná kifejezni a labdarúgás lényegét, ám mélyen hiszi, hogy ezzel a tettével nem csapott be senkit. Ellenkezőleg: csakis segített mindazoknak, akik a képeken a legfontosabb és legszebb sportág élvezetét keresik.

A hírek szerint a nagyobb botrány elkerülése végett a nyilatkozatok után Burger megsemmisítette a fényképeit. Talán ez volt az oka, talán más, de tény, hogy a később fel-felbukkanó Burger-fotográfiákat a gyűjtők egyre magasabb árakon becsülték, és sokak számára az úgynevezett lelepleződése éppen nem a fotográfus bukását, hanem a pályája csúcsát jelentette.

Olyan az élet, mint egy vastag aranylánc, lógnak róla a függők: aranyszín pengék.

Akárhogyan is volt, az utána következő magyar világbajnoki selejtező meccsek fotóin már nem bukkant fel Fazekas Laci. Igaz, ezeken a találkozókon Magyarország már egyetlen győzelmet sem aratott. Két vereség és három döntetlen után, a csoportjában nyolc ponttal harmadik lett a válogatott.  Hetvennyolc, nyolcvankettő és nyolcvanhat után  először estünk ki a selejtezőben.

Család

Hevér Károly labdarúgóként a megye második osztályig jutott, ami nem jelent mást, mint hogy soha nem játszott más csapatban, mint otthon, a Pákozdban. Nem volt különösebben technikás, sőt, esetenként határozottan ügyetlennek mutatkozott. Kifejezetten egy lábasnak számított, a baljával meg passzolni is nehezen tudott, ami erősen behatárolta a csapatban a helyét. Soha nem volt gyors és nem is volt remek erőnlétű játékos. Legfeljebb a kitartását, s még inkább a lelkesedését lehetett volna dicsérni, csakhogy a fenti adottságokkal párosulva az is inkább több kellemetlenséget, mint örömet okozott. A csapatösszeállításban többnyire a középpályán kapott helyet, jórészt abból a megfontolásból, hogy gólokra az első sorban úgyse futná a képességeiből, a védelemben viszont túlzott kockázatot jelenthetne a játéka.

Közel másfél évtizeden át futballozott a Pákozdban, soha nem kezdődhetett meg az edzés nélküle, egyszer sem zúgolódott a bajnokik, az utazások miatt, és a tagdíjat is rendszeresen, az elsők között fizette be. Amikor már csereként sem állították be soha, átlépett az öregfiúk csapatába. Addigra már három gyerekes családapa lett, kint dolgozott a Sukoró felőli faluvégen, a lovastanyán. Nem az állatokkal foglalkozott, hanem a gépekkel, és ha kellett, besegített a büfénél is. Vasárnaponként viszont, ha esett, ha fújt, a Pákozd hazai meccsei előtt mindig megjelent a pálya szélén működő Sport presszóban, szertartásosan kikérte a tengeralattjáróját (korsó sörbe süllyedő fél unicum), elmondta, hogy mit vár az aznapi mérkőzéstől, ő miként taktikázna az összeállítással, majd kivonult a hazai kispad mellé. A mérkőzés végeztével ugyancsak a Sportban időzött: egy újabb tengeralattjáró elkészítésének és elfogyasztásának örve alatt értékelte a találkozót, jellemzést adott a hazai játékosok teljesítményéről, szakszerű kritika alá vette a választott taktikát.

Mértéktartó ember volt, soha nem fogyasztott a jelzett mennyiségnél több italt.

A történet szerint éppen az egyik ilyen vasárnap délutánon (még az ebédidő előtt), néhány nappal az ötödik gyermeke születése után merült fel benne az a gondolat, ami aztán radikálisan megváltoztatta az életét.

Noha alkati sajátosságaiból következően magát mindig is nagypályás játékosnak tartotta, kedvelte a kispályás focit is. Itt, a Sport presszóban (a Pákozd egyébként a Csákvártól szenvedett aznap meglehetősen súlyos vereséget) számolta össze tehát Hevér Károly, hogy az ötödik gyermeke születésével a család létszáma már éppen megüti egy kispályás csapat keretét. Természetesen tisztában volt azzal, hogy gyermekeinek el kell érni bizonyos életkort ahhoz, hogy használhatóak legyenek a védelemben vagy a csatárok között, ám, mondta, a trenírozást nem lehet túl korán elkezdeni. Igen is szükség van a taktikai elemek sulykolására, a jó helyezkedés elsajátítására, a technika folytonos csiszolására, és persze az erőnlét fejlesztésére is.

Nem az számít, hogy fiú vagy lány az illető, hanem az, hogy milyen tűz lobog benne.

Amikor a család legkisebb tagja is járóképes lett, Károly megkövetelte minden Hevértől, hogy folyamatos edzésben vegyen részt. Ideiglenes kivételt csak a felesége jelentett, akit a hatodik gyermeküket várta, és ezzel jogos felmentést kapott a program alól. A többieknek mindig kötelező volt kötött taktikai rendben haladni az utcán. Elöl  két befejező csatár, mögöttük a középpályás védők, és hátul a kapus. Folyton érezve a többieket, mintha egyetlen test és egyetlen gondolat irányítaná az egész csapatot. Ha nem volt kizáró ok, lehetőleg futólépésben.

Maga Hevér Károly nem kevesebbet vállalt, mint hogy felhagyott a tengeralattjárók fogyasztásával, kilépett az öregfiúk csapatból, rendszeresen étkezett, tanulmányozta a szakirodalmat és minden alkalmat megragadott, hogy javítsa az erőnlétét.

Otthon átrendezték a konyhát és a nappalit is. Mind a két helyen az egyes játékosok kizárólag a saját posztjuknak megfelelő helyen étkezhettek, tévézhettek, sőt, a házimunkákat csapatrészekként, közösen kellett elvégezniük, hiszen az együttes élmények nem csak az összetartozást alapozzák meg, de a gondolkodást is egyre jobban közelítik.

Ha a Hevér családnak mennie kellett valahová (például a Sport utcai pályára), Károly kihasznált minden alkalmat, hogy az útszéli kövek rugdosásával célrúgó versenyeket rendezzen, s ekképpen, szinte észrevétlenül, játékosan oktassa a családtagokat  a helyes lábtartásra, karlendítésre és összpontosításra. Ősztől kifejezetten kedvelték az erdei sétákat, mert ilyenkor mindezt vadgesztenyével csinálhatták, s azzal még dekázó versenyeket is le lehetett bonyolítani.

Ugyanakkor Hevér Károly messzelátó tervezése megmutatkozott abban is, hogy miközben még csak kispályás csapatnyi játékossal rendelkezett, ügyelt a nagypályás játék eleminek elsajátítására is. Példának okáért a végtelenségig oktatta a lestaktikát, s elmondható, hogy mire a hatodiknak született gyermek kilépett az óvodából, egész Fejér megyében biztosan nem akadt olyan védősor, amelyik fegyelmezettebben és egyöntetűbben hajtotta volna végre a csatárok lesre állítását. Úgy mozogtak, mint akiket egyetlen akarat irányít, úgy léptek, mint akiket láthatatlan kötelékek kötnek össze.

A hosszabb távú tervezésre utalt az is, hogy noha Hevérék a család közvetlen bővítését befejezték a hatodik gyermekük születésével, nem túl rózsás anyagi viszonyaik ellenére is magukhoz költöztettek a rokonságból három unokatestvért. Hevér Károly nem is tagadta, hogy ez a nap volt életének az egyik legszebb ünnepe. Immár megvalósult a kezdő tizenegy, amiben ő maga játékos-edzőként, egyébiránt irányító középpályásként vett részt. Súlyos fájdalma mindössze az volt, hogy a mind reménykeltőbben mozgó csapata hivatalos mérkőzést  az életkori megkötések miatt még nem játszhatott. Pedig, hangoztatta nem egyszer a Sportban, hiába is jutott fel időközben a Pákozd a megye első osztályba, ha alkalom nyílna rá, a Hevér FC oktatást adhatna az elbizakodott labdarúgóknak. Talán ez a fájdalmas hiány okozta, hogy egy novemberi napon, amikor a Pákozd éppen a Velence vendégeként idegenben lépett pályára, Hevér Károly megint a tengeralattjáróhoz nyúlt. Röviddel a fogyasztás után összeesett, mentő szállította be a fehérvári kórházba, de már nem tudtak rajta segíteni.

A Hevér-féle csapat a játékos-edző elhunyta után szétesett. A temetésen még úgy-ahogy megtartották az alakzatot, de az edzéseket mind jobban elhanyagolták, elhagyták a kőrugdosásokat, lestaktikát és a gesztenye-focikat is.

A Pákozd pedig éppen akkor nulla ponttal, kivételes vereségsorozattal állt a megyei első osztály tabellájának végén.