Az arctalanná válás versei

Gyukics Gábor kié ez az arc című kötete az én-keresés lírai megfogalmazása, miközben hangja egyre meditatívabb, halkabb és személytelenebb lesz.

Az arctalanná válás versei

Gyukics Gábor, a kortárs amerikai líra egyik talán legismertebb magyarországi fordítója, eddig öt önálló verseskötet szerzője; legújabb lírai szövegeit leginkább az én-keresés, az identitáskeresés lírai lenyomataként olvashatjuk. A kié ez az arc (kisbetűvel, kérdőjel nélkül) már a címében is két értelmezési lehetőséget rejt: egyfelől érthető kérdésként, mely szerint a költő azt kérdezi: kihez is tartozik ez az arc?, másfelől olvashatjuk önmeghatározásként, kissé archaizálva ugyan, de (a)kié ez az arc értelemben is. Igaz, a könyv versei elsősorban inkább a cím kérdésként való értelmezésére reflektálnak.

A kötet nyelvezete a minimalista, illetve a hermetikus jelzőkkel jellemezhető a legpontosabban, ugyanis negyven-egynéhány szűkszavú, ujjlenyomatszerű, sok ponton elhalványuló verse nem egyebet tesz, mint a lehető legkevesebb szóval keresi a választ a címben megfogalmazott kérdésre: kié is az arc valójában, illetve egy arc felől meghatározható-e egyáltalán a személyiség?

„kőbevésődött két számadat
agyagos csepeli földben
műmárvány alatt fekszenek

testüknek nagyszüleim hamvai
szorítanak helyet
hogy megbeszéljék azt
amit élőként nem tudtak”

– olvashatjuk a kötet elején, a temetés után című versben, mely a szülők temetését örökíti meg. A megszólaló úgy beszél róluk, mintha még mindig itt lennének, emlékük, visszhangzó szavaik pedig mindenképpen hozzájárulnak ahhoz, hogy önnön identitását megpróbálja megfogalmazni.

A beszélő helyenként mintha a természettel való egységet keresné, ezért jellemző helyszínei a verseknek az erdők, temetők, elhagyatott vasúti töltések, őszi kertek, stb., mindezt továbbgondolva pedig az is elképzelhető, hogy a kopár, félhalott tájak nem egyebek, mint magának a költő belső világának, lelkének a lenyomatai. A kié ez az arc versei azonban nem nevezhetők egyszerűen tájlírának. A kihaltság, kopárság mellett megjelenik bennük a bölcselkedő hangnem, a filozofikus mélység is. Gyukics lírai beszédmódja nem egy esetben a távol-keleti líra minimalizmusára emlékeztet, ugyanakkor felbukkan benne valamiféle rejtett vágy a transzcendens iránt.  Erre említhető példaként a kint is bent is című vers:

„viszi a szél a madarakat
egy aprót elsodor

a járdán
egy hold
a pocsolyába fúl (…)”

A „hold” egyúttal párhuzamba állítható a kötet kulcsmetaforájával, az arccal is. A pocsolyába fúló kép felidézhet bennünk egy elmosódott, kivehetetlen arcot, amelyet a lírai én hiába próbál megragadni, körvonalaznia mégsem sikerül.

Arcát, identitását keresve a beszélő tovább bolyong, ám mintegy ciklikusan jut vissza ugyanoda: az elhagyott, kietlen tájakra, ahol az ember legfeljebb közvetett módon van jelen, nem fizikai valójában, pusztán alkotásaival. E körkörösség egyik bizonyítéka a sétány 2 című vers:

üres a pad
támlája hosszában végigrepedt
a szobor melléül
vigasztalja

Az ember alkotta tárgyak is egyedül vannak tehát – az életre kelő, az ember hiányán szomorkodó padot vigasztaló szobor szürrealisztikus képe értelmezhető a társ, a másik általi meghallgatás iránti vágy metaforájaként. Hiszen az önmeghatározás mindig csak valaki máshoz, másik emberhez képest lehetséges.

A kötet végkicsengése egyáltalán nem nevezhető optimistának – a költő mintha feladná, hogy egyáltalán találhat bármiféle választ is a címben megfogalmazott kérdésre. A mítosztalan című vers, például, leszámol az önkeresés eredményességébe, de egyúttal a transzcendens létezésébe vetett hittel is:

elhagyatott volt a föld
nem volt ráírva semmi

kiürült
papírzacskóként
lappadt össze   

Az egyes darabok a kötet vége felé haladva egyre halkszavúbbá, meditatívabbá válnak, s nehezebben adják meg magukat az értelmezésnek. A záróvers, a nem sejtik meghatározhatatlan alanya, illetve már-már extrém módon absztrakt metaforarendszere ugyancsak a konkrétságról való lemondást, a válasz megragadhatatlanságát erősíti:

résnyire megnyílik a
csend
helyet ad egy körötte zajongó
hangnak
amint a hang belép
elhalkul
eggyé válik a csenddel
a kint rekedt hangok összeverődnek
lesik a csend mikor nyílik újra

Itt már pusztán metaforikus, a szavakból építkező, minden fizikális aspektust nélkülöző irodalmi térről beszélhetünk, amelyben felfüggesztődik a kérdés: kié ez az arc? A hangok azt lesik, a csend mikor nyílik újra – tehát a csend, az elhallgatás még nem végleg zárult be és zárt magába minden lehetséges választ. Újra kinyílásának, a válasz megtalálásának lehetősége fennáll. A lírai alany fokozatosan kivonja magát a szövegekből, ahogyan a kötet vége felé haladunk, s nemhogy arcát nem mutatja vagy találja meg, hangja is egyre inkább elhalkul.

A kötet szűkszavúsága, ezzel együtt pedig az értelmezési lehetőségek szerteágazó irányai, a viszonylag kevés szó ellenére ingergazdag lírai környezetbe vezetik az olvasót, aki, ha nem is látja meg minden sor mögött a költő arcát, önmagához mindenképpen közelebb kerülhet. 

Gyukics Gábor: kié ez az arc. Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2011, 60 oldal, 1500 Ft   

Kántás Balázs