MORSÁNYI BERNADETT: Álommásolatok
Akkor talán benne és belőle megérthetném önmagamat is. Mert most csak egyetlen dokumentumom van a létezésemről: a képzeletem.
MORSÁNYI BERNADETT
ÁLOMMÁSOLATOK
Érdemes törekedni rá, hogy az embernek irodalmi értékű álmai legyenek. Az életében, a tudatos életében. A tudatos szót erősen megnyomta a fiú, várta a hatást. A lány még ágyban feküdt, a telefon csörgésére ébredt fel. A Ragaszthatatlan szív című dal jutott eszébe, még itt az álom úgy találom fárasztó egy reggel nem kelek fel. Bele akarta dúdolni a telefonba, de végül csak magára húzta a takarót, próbálta visszatartani az ásítást. A fiúnak aznap volt a születésnapja, krisztusi korba lépett, s a lány nem lepődött meg, mikor a fiú olyasmit említett, hogy Istennek érzi magát.
A lány előző este egy 1977-ben készült dokumentumfilmet látott, ami az álmok rekonstrukciójával foglalkozik. A fiúval szerette volna megnézni, de a fiú anyja megint nem adta át a lány üzenetét, így végül Gábriel Dunkával mozizott, aki vacsorára ugrott fel hozzá. A mű stílusát dokumentarista szürrealizmusnak nevezték el. Gábriel szerint ez a stílusmeghatározás bele is illene a rendező és az akkori kísérleti filmesek érdeklődési körébe, akik a fikció és a dokumentarizmus összeütköztetését, illetve transzparens módú összepárosítását tűzték ki célul ismeretelmélet-nyelvi kutatásaik során, azaz úgy akarták kijátszani „egymás ellen” a két alapvető esztétikai ábrázolásmódot, hogy azok leleplezzék egymást. A film esetében ez úgy nyilvánul meg, magyarázta a lány a fiúnak éjszaka a telefonba, hogy az álom – asszociatív – működési elvét a szerző megpróbálta dokumentumszerűen „tetten érni”. A lány izgatottan hadart, de a fiú most sem tudta elviselni, hogy a lányra rajta kívül más is hatással van. Látványosan nem figyelt, sőt miközben a lány az amatőr szereplőket elemezte, a fiú kiment a konyhába vizet inni, ezt bele is mondta a telefonba, hogy szomjas, s hogy iszik egy pohár vizet, a lány hallotta is. A fiút nem érdekelték a szereplők álmai, csak annyit kérdezett, hogy a lány milyen ruhában volt este, s mikor a lány azt mondta nem emlékszik, majd a fiú erőszakoskodására végül mondott valamit, a fiú egészen bevadult. Állította, hogy a lány abban a ruhájában a legcsinosabb, s hogy már ezerszer megbeszélték – a lány egyetlen ezzel kapcsolatos beszélgetésre sem emlékezett –, hogy azt a ruhát csak akkor veszi fel, ha vele van. Hány éves? – ez volt az újabb kérdés. A lány hangja bosszússá vált, honnan tudjam. De mégis? – erőltette tovább a fiú a kérdést. Ha jól emlékszem, mondta a lány, olyasmi hangzott el a filmben, hogy 46 lesz augusztus 2-án, de többnek nézett ki. Nem ő! – kiabált most már a fiú, hanem Gábriel. Ja, neki is most volt a születésnapja, mondta a lány, egy héttel fiatalabb nálad, ő is oroszlán… Felesleges felsorolnod az „oroszlán férfiak” jellemzőjét, mondta a fiú ingerülten. Eszemben sincs, mondta a lány, köztudott, hogy az oroszlán mítoszt gyárt önmagáról, exhibicionista, önközpontú, sokszor érzéketlen… Ez így túl általános, zárta le a témát a fiú. Szóval, hány éves? Az egyik szereplő, próbált visszatérni a filmre a lány, 1958 őszén, amikor Baróton tanított, egy éjszaka azt álmodta, hogy Provence-ban van, és táncol a Carmen balettzenéjének dallamára. A férfi ébredés után sírva fakadt. A lány hangja egy pillanatra elcsuklott, de folytatta, 1962 nyarán… A fiú még mindig Gábriel Dunka korát firtatta. Annyi, mint én, mondta türelmetlenül a lány, ő is most adta le a szakdolgozatát, vagyis kapcsolt a lány, s próbálta öregíteni Gábrielt, idősebb nálam, olyan huszonöt körüli. Az utóbbi időben sokat veszekedtek a köztük lévő korkülönbség miatt, mert a fiút zavarta, hogy a lány barátai fiatalabbak nála. Tehát, folytatta a lány, a férfi 1961 őszén, amikor Tápiószentmártonban tanított, a következőt álmodta. S milyen alkatú? – kérdezte fiú. Nem tudom, mondta a lány, erre nem figyeltem annyira, elég rossz minőségű volt a film, de a férfi bottal járt, s említette, hogy kicsit reumás a válla. Nem neki, fokozódott a fiú ingerültsége, Gábrielnek. 1966-ban, mikor Bécsben volt az apjánál látogatóban, folytatta a lány a filmben szereplő férfi álmának rekonstruálását, két perc alatt két álmot látott! Az egyikben szembejött vele egy orvos, s egy ügyes mozdulattal felhasította a férfi koponyacsontozatát, majd a meztelen agyvelőre elektrosokkot helyezett. Itt befejeződött az álom… Kockahasa van? – kérdezte a fiú, s a lány dühösen csapta le a kagylót. A fiú pár perc múlva felhívta a lányt, megvárta, hogy beleszóljon a telefonba, aztán tiszta erőből lecsapta a kagylót, a lány egy pillanatra azt hitte, hogy a kezében lévő telefonkagyló is megrepedt.
Egyik este azt álmodta a lány, hogy gyerekük született a fiúval, de a fiú anyja nem tudott róla, s mikor meglátta a két év körüli kislányt a lánnyal, megkérdezte, hogy hívják. Egyszerre válaszoltak a fiúval. A fiú azt felelte, hogy Petrának, a lány pedig azt, hogy Sárközy Évának, de a lány már álmában sem értette, miért ezt a nevet mondta, mert álmában sem tartotta szépnek az Éva nevet. A Sárközyn álmában is megdöbbent, mert egyiküknek sem ez a vezetékneve, de még hangzásra sem hasonló. Csak úgy rávágta, mikor a fiú anyja neki szegezte a kérdést. A magas, hófehér hajú kontyos nő a szúrós fekete szemeivel álmában is nyomasztó árnyként jelent meg. Az álomban a fiú ragaszkodott a Petra névhez, a lány pedig az Évához. Petra, Éva, Petra, Éva, Petra!, Éva!. Egyre hangosabban kiabálták a neveket, s mikor felébredt a lány, megijedt, mert arra gondolt, hogy az álmot csak egy hajszál választja el a valóságtól.
Elfogadnék tőled egy gyereket, mondta a fiú egyszer, mikor hazakísérte a lányt Hűvösvölgybe. Sétáltak a nagyréten, a lány abban a nyári ruhában volt, amit a román tengerparton vett, s amiről később a fiú azt mondta a telefonba, hogy a lány megígérte, hogy csak akkor veszi fel, ha vele van, de a lány biztos volt benne, hogy ezt az ígéretét csak képzeli a fiú, akinek visszatérő szólama volt: létezésünk legtisztább dokumentuma a képzeletünk. A lány azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy a fiú egyszerűen csak álmodta, hogy ilyesmit ígért neki. A nagyréten megint veszekedtek, s megint a fiú anyja miatt, legalábbis a lány most is az anyjára volt dühös. Gábriel Dunka július végén felhívta a lányt. Egy barátja kölcsön adta az autóját, s Gábriel elhatározta, hogy húgával meglátogatja Bukarestben élő nagymamáját. Aztán irány a tenger, mondta Gábriel lelkesen, hozhatod Leonardot is. Felnevetett mikor ezt mondta, a lány meg is jegyezte, hogy ez nem volt szép tőle, de aztán ő is nevetni kezdett. Pár hete a fiú megvárta a lányt az egyetem előtt. A lány barátai mosolyogtak a fiún, mert az arcáról szokás szerint sütött a nagyképűség, a mindenhonnan és mindenkitől való önkéntes száműzetés. Ezt is az anyja nevelte belé, magyarázta a lány Gábrielnek. A lány barátai között művészettörténet szakosok is voltak, ezért a fiú Mona Lisáról kezdett beszélni, akit Leonardo „egy örökkévaló mosolytalan mosollyal az ajkán megfestett”. A fiú nem hagyta szóhoz jutni a többieket. Különben Mona Lisa nem is latin típus…, mondta kioktatóan. A lány látta, hogy Gabriel Dunkából mindjárt kitör a nevetés, s a többiek is beharapták az ajkukat, de a fiú zavartalanul folytatta, inkább nordikus, egészen északi arc. Fríz?, dán?, norvég?, lapp? Lehet az is, hogy Izland szigetéről jött…
Gábriel felvázolt a lánynak egy filmet, amiben a fiú komor tekintettel Mona Lisa portréját festi. A lány, kezében alkoholos filccel oson a vászon felé, hogy egy bajuszt rajzoljon Mona Lisa szájára, de a fiú anyja lesben áll, testével védi meg a vásznat, s így a bajusz végül az ő arcára kerül.
A lány már nagyon unta a fiú anyjának csendes kontrollját. Tipikus művészfeleség, aki ennek az életfogytiglan státusznak minden jegyét magán viseli, mondta Gábrielnek. Ropogós, fűszeres, pepperonis bagettal tömi a fiát, s csodálkozik, hogy kezd pocakot ereszteni, azt is támogatja, hogy a fia állandóan megváltoztatott tervekkel töltse, húzza az idejét. A fiának ugyanis nagy festőnek kell lennie, mint az apjának, folytatatta a lány, akit nem is ismer, csak anyja emlékezetéből, s ezt saját képzeletével egészíti ki. A lány egyszer, mikor a fiú lakásán várta, hogy a fiú felébredjen, átlapozott egy reprodukciókkal illusztrált művészettörténeti albumot. A fiú anyja nyomta a kezébe, mert a könyv írói szenteltek néhány sort és mellékletet a fiú apja műveinek. „…noha mindig kereste és olykor meg is találta a kapcsolatot a valósággal…”, ez a mondat maradt meg a lányban. Az jutott eszébe, hogy jó lenne, ha végre a fiú is megtalálná a kapcsolatot a valósággal. Nézte a falon a fiú szüleinek esküvői fényképét, s megértette, hogy az apa miért maradt inkább Németországban egy csinos szőke nővel.
A lány Gábriel Dunka telefonja után rögtön felhívta a fiút, de szokás szerint az anyja vette fel a telefont, a fiú aludt. A lány kérte a fiú anyját, hogy kivételesen ébressze fel a fiút, mert ha gyorsan összepakolnak, délután indulhatnak Romániába. Az anya egész egyszerűen közölte, hogy kizárt, hogy a fia „szőrőstalpiába” akarna utazni, ezt mondta a – fiú szerint – mindig kifogástalan modorú nő. Temesváron hajtottak keresztül, a lány a fiú anyjára panaszkodott, a többiek nevettek, a lány telefonja csörögni kezdett. Az anyja természetesen csak most adta át az üzenetet, mondta a lány miközben kiborította a hátizsákját, hogy megtalálja a mobilját. A fiú csak azt akarta tudni, hányan utaznak. Négyen, mondta a lány, végül Gábriel Dunka barátnője is csatlakozott. Két fiú két lány? – kérdezte a fiú, megint féltékeny volt, a lány pedig megint utálta a fiú anyját. Gábriel húga felnevetett, három fiú egy lány súgta, s a lány idegességében ezt mondta a fiúnak, aki hidegen csak annyit mondott, akkor jó szórakozást.
Jó. Akkor mást kérdezek. Ezt már a nagyréten mondta a fiú, mikor a lány megmutatta a tengerparton készült fényképeket. És? Szép volt? – kérdezte a fiú, a tenger?, a nap? Milyen barnán jöttél haza, a hajad is hogy kiszőkült! Az egyik képen Gábriel egy román barátjával frizbizett, a lány a távolból fényképezte le őket, s csak az előhívásnál vette észre, hogy Gabriel barátján nem volt fürdőnadrág. A többiek nevettek, mert a lánynak nem tűnt fel, hogy a fiú nudista. A román fiúval a fagylaltosnál futottak össze, akkor egy fekete övtáska volt a derekán, amit a lány fekete fürdőnadrágnak nézett. A domb tetején lévő templomra koncentrált, oda sietett, onnan készítette a fényképet, s tényleg csak a nagyításkor vette észre, hogy a román fiún alul semmi. Nudista strandon voltatok?, kérdezte a fiú. Nem, mondta a lány, s a Nép Házáról (Casa Poporului), vagyis a román Köztársasági Palotáról mutatott egy fényképet. Ceauşescu saját rezidenciájának építtette, magyarázta a lány, s képzeld, az egyik teremben Gheorghe Doja néven megpillantottam Dózsa György szobrát. Gábriel szerint, folytatta a lány, semmi különös nincs abban, hogy Dózsa György a román nemzeti hősök között kapott helyet. De a melltartódat, azt levetted? – kérdezte a fiú, aki ebben a pillanatban Gábriel Dunkára és Dózsa Györgyre is halálos ellenségként gondolt. Nem, mondta a lány, tehát Gábriel véleménye az, hogy az egész térség egy nagy massza, magyar-román... Akkor sem, amikor hason feküdtél? Mondtam, hogy nem, felelte a lány türelmetlenül. A lány székely Dózsa Györgyre gondolt, a fiú pedig a nyári ruhára. Hirtelen mozdulattal húzta le a lány válláról az egyik pántot, rajtaütés szerűen, mintha attól félne, hogy ha nem elég gyors, a lány valamilyen trükkel lebarnítja magát. Megnyugodott mikor kivillant a csík, amit a fürdőruha pántja hagyott a lány bőrén. A lány eltolta magától a fiút. Egy szőke kislány futott oda hozzájuk. Kettőjük közé ékelődött, megfogta a kezüket. Ő a férjed? – kérdezte a lánytól, s gyorsan a fiúra pillantott. Szerencsére nem, mondta a lány, még mindig a pántot igazgatta, teljesen kitágítottad, mondta idegesen a fiúnak. De az lesz? – kérdezte a kislány. Nem kell ezt elkapkodni, mondta egy nő a lánynak, a kislány anyukája volt, most érte őket utol. Elfogadnék tőled egy gyereket, ismételte meg a fiú, ha telefonon beszéltek volna, a lány egy regény olvasásába kezd, mert tudta, a fiú fél órás monológja következik. Elege volt, unta, hogy a fiú sosem figyel rá, csak mondja a magáét. Pár hete, mikor a Balatonra utazott – a fiú akkor sem jött vele, az anyja „véletlenül” aznap délutánra jelentette be a fogorvoshoz –, levélben fogalmazta meg gondolatait. Az írást érezte az egyetlen lehetséges kommunikációs formának. Meg akarta írni a fiúnak, hogy elege van az önző viselkedéséből, s hogy így semmi értelme a kapcsolatuknak. A vonat hol gyorsult, hol lassult, a toll csúszkált a lapon. A sorok összekuszálódtak, csak azt lehetett kiolvasni, hogy a különböző településeken milyen állapotban van a sín.
Komolyan gondolom, mondta a fiú. Kinézetre hasonlíthatna rád, de az eszét inkább tőlem örökölje. Egy fiúgyermek, mondta a fiú. Vagy egy lány, egészítette ki a lány. Az enyém. És persze az enyém, jegyezte meg a lány. A fiú elmosolyodott megcsókolta a lány kezét. Akkor talán benne és belőle megérthetném önmagamat is. Mert… most csak egyetlen dokumentumom van a létezésemről: a képzeletem. Hát igen, mondta a lány, te úgy éled az életedet, ahogy az eszedbe jut. De, folytatta a fiú, ha gyerekem lesz tőled, akkor a gyerek rendszeres életre fog kényszeríteni. Egy foci labda csapódott a fiú arcába. Pár méterre tőlük egy kisfiú állt várakozón. A fiú mogorván rúgta vissza a labdát, a lányból kitört a nevetés.
Amikor a lány Gábriel Dunkával az 1977-ben készült dokumentumfilmet nézte, s megállapították, hogy a film ismétlődő, szeriális szerkezetű, ráadásul a rendező a jeleneteket különböző variációkban ismétli meg, a lányban is eltérő sorrendben jelentek meg az utóbbi pár hét történései. Gábriel három narratív réteget állapított meg a filmben, a lány pedig a nagyréten folytatott sétára, a román tengerpartra, s a fiúval kapcsolatos álmaira gondolt. Örült, mikor éjszaka végre felhívta a fiú. Szerette volna elmondani, hogy a filmet nézve nyugtalanná vált, de nem az elidegenítő hangeffektektől. A filmben szereplő lány azt mondja az álmait mesélő férfinek, hogy ne haragudjon, hogy én csak ilyen vetített állapotban vagyok jelen, vagyis nem vagyok jelen. A férfi azt válaszolja, kérem, nem tesz semmit. A lány azt akarta elmondani a fiúnak, hogy úgy érzi, csak vetített állapotban van jelen a fiú életében, s hogy szeretné átszakítani a köztük levő (film)vásznat, hogy igazán együtt lehessenek. De nem tudta elmondani, mert a fiút csak a ruhája, s Gábriel Dunka hasizma érdekelte, pedig pontosan tudja, hogy Gábriel magas és vékony. Persze, gondolta a lány, ha véletlenül sikerült volna beszélnie az érzéseiről, a fiú valószínűleg ugyanolyan flegmán reagált volna, mint a filmben szereplő (oroszlán) férfi.
Bántotta a lányt, hogy lecsapta a telefont, s nem sejtette, hogy a fiút is bántotta. Az anyjának megvolt a rendező filmelméleti írásait tartalmazó kötet, még az apja hagyta otthon. A fiú megkereste a dokumentumfilmre vonatkozó jegyzeteket. Kora reggel valójában azért hívta fel a lányt, hogy felolvassa neki a bejelölt részeket, de kicsit hosszan vezette fel, érezte is, hogy Isten említése sok volt. Ne vedd nagyképűségnek, mondta nevetve a lánynak. Mióta beszélgetés lettünk, önmagunkról is a magunkkal való beszélgetés által tudunk. Az álom nem egyéb, mint e párbeszéd dramatizált, rejtjeles, szemérmes formája. A lélek teljességében a tudat az Énnek azt a részét képviseli, amivé a beszélgetés által lett. Az álomban a külvilágba ágyazott Énhez szól az énnek az a része, amely abból kiszorult. Ha hiánytalanul beszélgetéssé válhatnánk, az álom elsorvadna, olvasta a fiú lágy hangon, de a lány még a tudatos élet mondatnál elaludt.
A novellát Albert Ecker festményeinek részleteivel illusztráltuk.
