Irodalmi Jelen

A TÉR MARKÁBAN – Böszörményi Zoltán versei, novellái

2012. április. 01. - 11:24

Vörös uszály a reggel.
Lépéseid elől fut, illan,
fél,
nehogy rátaposs

A TÉR MARKÁBAN

BÖSZÖRMÉNYI ZOLTÁN VERSEI, NOVELLÁI

TIZENÖT KENYÉR*

– Ebben a faluban még az időt is másként mérik. Nincs itt sem múlt, sem jövő, csak jelen van. Az emberek azért dolgoznak, hogy most egyenek, most igyanak, most mulassanak. Nem sokat törődnek azzal, ami volt, mert az idő egyirányú, hiábavaló visszatekinteni, a jövőt fürkészni pedig értelmetlen – legyintett lemondóan a patikus.
Látogatója, Janischek, a cachaçafőző és -kereskedő tisztelettel emelte poharát, megilletődve koccintott a gyógyszerésszel. Értette is, meg nem is, amit hallott. Ezért inkább csendben maradt, nehogy valami ostobaság hagyja el a száját.
– Áldja meg az Úr! – mondta kétszer is buzgón, és egyhajtásnyira kiitta poharát.
A patikus sem tétovázott. Követte vendége példáját. Nedves szeme körbejárt irodájában. Két polcon sorakoztak a könyvek a fal mentén. Legkedvesebb szerzői, Horatius, Trilussa, Peyrefitte, Plinius, Homérosz középen kaptak helyet, hogy karnyújtásnyira legyenek, valahányszor kedve szottyan kézbe venni őket.
– Menjünk horgászni a hétvégén! Tudok a bokrok alatt, a patak partján egy jó helyet. Mit szól hozzá? – emelte tekintetét Janischek a vendéglátójára.
– A magamfajtát már nem szórakoztatja a pecabottal való bíbelődés. Meg aztán itt vannak a betegeim, nem lehet tudni, mikor van szükségük rám, ne keresgéljenek – búcsúzott a patikus, és kikísérte a kereskedőt.
Madár röppent fel a bokorból, mindketten odanéztek. Fura, nagy, fekete teste volt. Hallani lehetett szárnyai erős suhogását.
– Küldetek magának a héten két palack cachaçát – mondta a vendég, és erősen megszorította a patikus kezét.
Janischek rátért a főútra. Nem volt sietős dolga, komótosan lépkedett. Hazafelé tartott. Jókedvűen köszöntgetett az arra haladóknak.
Szikár, apró termetű feleségét takarítás közben érte. Vidáman üdvözölte, s már fordult is a konyhába, hogy töltsön magának egy pohárkával. Valahogy kívánta az erőset. Talán azért, mert a gyógyszerésznél udvariasságból nem mert többet kérni. „Még a végén azt hiszi rólam, rabja lettem az italnak” – ismételte meg magában a gondolatot.
Az asszony befűtötte már a kemencét. Hetente kétszer kukoricakenyeret sütött. Tizenöt kenyérnek dagasztott tésztát, mert a felesleg elkelt a férje üzletében.
A teknőt bevitte a hálószobába, s ráhúzta a paplant, hogy annak melegében megkeljen a tészta.
Az ágy másik oldalán Gregorio, másfél éves kisfia aludta délutáni álmát. Föléje hajolt, megsimogatta szőke fejét. Rámosolygott. Későn érkezett gyermek volt. Amikor úgy maradt, el sem akarta hinni az orvosnak, mert a három gyerek születése óta hat év telt el már.
– Hagyd már abba a takarítást! – rivallt rá a férfi. – Mindig akkor jön rád a serénykedés, amikor itthon vagyok!
– Minek jöttél haza?! – szólt vissza a felesége. – Jól tudod, ma szerda, és a kenyereket mindig délután sütöm!
Janischek feleslegesnek tartotta a további vitát, poharával a szoba sarkába húzódott, megsárgult fedelű könyvet kezdett lapozgatni.
– Apa! Apa, gyere gyorsan! Istenem, istenem, jóságos istenem! – hallotta egyszer csak a felesége sikoltozását.
Berontott a hálószobába. Az ágyon, a dagasztóteknőben Gregorio feküdt, arcával a masszában. Nem is tudta hirtelen, mihez kapjon. Végül kiemelte a kisfiát. Már lila volt a gyermek arca, karja élettelenül csüngött apró teste mellett.
A szomszédok riasztották az orvost. Húsz perc múlva meg is jött. Gregorión már nem segíthetett. Némán állt. Tekintete hol az élettelen gyerekre, hol a teknőben megkelt tésztára tévedt.
– Mi történt? – kérdezte nagy sokára.
– Az úgy volt – kezdte Janischekné –, hogy meggyúrtam a tésztát, s a szobába vittem, ide né – mutatott az ágyra –, és betakartam a paplannal.
– És hogy került ide a gyerek?
– Ott aludt a másik oldalon – sírta el magát az asszony. Aztán elhallgatott.
A megkérgesedett csendet az orvos törte meg.
– Sajnálom, Janischekné, végtelenül sajnálom, ami történt. Pótolhatatlan veszteség! – mondta mély baritonján, és vigasztalásul puhán megveregette a nő vállát.
Az ajtóból visszafordult. Látta, hogy az asszony még mondani akar valamit. Intett neki, hogy csak bátran, ki vele.
– Mondja, doktor úr, azért megsüthetem kenyérnek azt a sok tésztát? – mutatott a teknő felé. – Kár lenne érte! – mondta napégette kezét tördelve.

SAN FRANCISCÓ-i REGGEL

Nézz vissza arra a napra,
Akropoliszát a fénynek titokba öntsd,
zörgesd az idő vázát,
tapintásod alól elmenekül a révület-falka,
izmaidat látva remeg a kamasz köd.

Vörös uszály a reggel.
Lépéseid elől fut, illan,
fél,
nehogy rátaposs,
világértelmezésed és a kedved -
köztünk maradjon - másnapos.
A Golden Gate bíbora a tengerbe
oldja acélsejtjeit,
szürke felhőbe szúrt árboccal
az unalom húsába hasít.

Vetkőzik a táj.
Amerre nézel
díszbe öltözött házak között
autók,
mint partra vetett fémhalak,
csillogó tavasz köröz.
S a járdán, lépteid előtt,
szolgálatos szél söpör.

Vissza a szállodába,
a hűvös árkádok alá,
halk monológ a vendégek ajkán,
a felvonó előtt gyerek toporog.
Szézám nyílik,
villan a fénycső,
mennyire más a légkör itt:
Vattaing.

A folyosó békéje rebben,
a falakon fekete-fehérben
korabeli fotók,
a természet rémtettei:
fájdalomba dőlt házak
ezerkilencszázhatból,
a tekintet a földet rengeti.

A szobába lépve,
a jövő kulcsát keresed,
tegnap még ott volt
a karosszékre terített zakód zsebe mélyén,
a misztikumba süllyedt tengeralattjáró,
vízióba merült,
kallódó submarin.

SZOMBAT

A Poppschitz házaspárnak nem született gyermeke.
Márton és felesége mindennel megpróbálkozott, még ráolvasással is. Hiába, Lizett nem esett teherbe. Kikérték a padre véleményét, ám ő nem tudott tanácsot adni. A falu orvosa mindkettejüket megvizsgálta, erősítő porokat írt fel. Ezek sem hozták meg a várvavárt eredményt. „Van itt elég gyerek a környéken, örökbe kéne fogadniuk egyet” – javasolta a patikus. De még a legszegényebbek között sem akadt, aki lemondott volna valamelyik csemetéjéről.
Végül beletörődtek a megváltoztathatatlanba. Márton naphosszat a földjén dolgozott, Lizett pedig a baromfikkal bajlódott, s a háztartást vezette. Életük csendesen folydogált, különös esemény nem zavarta meg.
Egy szombati napon Márton horgászfelszereléssel tért haza. A kamrába akart surranni vele, de Lizett észrevette.
– Mit cipelsz ott suttyomban? – állította meg a férjét.
– Semmit, semmiség az egész, csak a horgászáshoz…
– Ha szabad tudnom, mióta horgászol? Honnan vetted a botokat?
– Megrendeltem őket a boltosnál.
– Erre költöd a drága pénzünket? – fortyant fel az asszony.
– Erre hát, szükségem van egy kis kikapcsolódásra – vonult Márton sértődötten a kamrába.
Ettől a naptól kezdve a férfi szombatjait horgászással töltötte. Hajnalhasadáskor felpakolt, kigyalogolt a folyóhoz, csalit dobott be, etette a halakat, ahogy a filozófus szórja a világba gondolatait.
Hetek múlva megtalálta a parton azt a helyet, ahol jól harapnak a halak. Estére hat-hét tüskés ráját is kifogott. Mint a hadjáratból hazatérő győztes katona, úgy vonult be zsákmányával a házba.
Lizett kezdetben gyanakodva, kétkedve szemlélte férje szombatonkénti kirándulásait. Hiába magyarázta a férfi, hogy a magány és a csend, mint a héricsfű, meggyógyítja az ember lelkét, nem hitt neki. A hazahozott halak húsa viszont ízletes volt, s ez lehűtötte az asszony kedélyét. Lassan helyreállt közöttük a béke.
Az ötödik vagy hatodik szombaton történt. Délelőtt átjött a szomszéd özvegyember – jó erőben lévő, ötven év körüli férfi. Szakajtónyi tojást hozott ajándékba. „Nem győzöm fogyasztani őket. Maguk legalább ketten vannak” – adta át a kosárkát Menelaos.
Ahogy múltak a hetek, a szomszéd egyre több időt töltött Lizettel. Pajzán történetekkel szórakoztatta, sikamlós vicceket mesélt.
Az asszony kezdetben elhárította Menelaos közeledését, de egy esős szombati délelőttön a férfi karjában találta magát. Vérének forrósága, a fellángoló szenvedély minden ellenkezését legyőzte. A férfi erőszakossága, kitartó ostroma, ügyessége és jártassága a testi szerelemben elkábította, teljesen levette a lábáról. Már nem tudata, hanem érzékei irányították.
Odáig jutottak, hogy Márton még ki sem tette a lábát a házból, Menelaos már a közeli bokrokban megbújva leste az alkalmas pillanatot, hogy besurranjon az asszonyhoz. Nem egyszer, kétszer, hanem órák hosszat szeretkeztek, és még akkor sem tudtak betelni egymással.
Új fejezet kezdődött Lizett életében. Mint hajadon korában, újra álmodozott. Boldogan repdesett a házban. Sokszor azon kapta magát, hogy a szeretkezések újabb fogásairól, módjairól fantáziál. Hét közben pikáns és erőt adó ételek receptjei után kutatott, amelyeket aztán két szeretkezés között elkészített és feltálalt. Menelaos örömtől sugárzó arccal figyelte az asszony ügyességét, gyors keze járását, rátermettségét. „Sohasem volt ilyen szereleméhes nő az életemben” – állapította meg egy ízben. Testük úgy összeszokott, hogy már apró gesztusokból is megértették egymás kívánságát.
Márton mit sem sejtett. Szombat esténként szorgalmasan szállította haza egyre gazdagabb zsákmányát. Annyit azonban észrevett, hogy az utóbbi időben felesége kevesebbet, vagy egyáltalán nem zsörtölődik, ritkán ellenkezik vele. Jókedvű, és az ágyban is mintha fürgébb és találékonyabb lenne. Örömmel könyvelte el ezt a változást. Arra gondolt, az asszonyokban van valami kiszámíthatatlan, a férfiember pedig ne kutassa ennek okát, úgysem ér a gyökeréig. Minden jóért adjon hálát a sorsnak és a Fennvalónak.
Azon a szombaton Menelaos szerelmi gyönyöröktől kielégülten és kicsit ellankadva öltözködött. Lizett egy nagyobb lábosban kávét tett a tűzhelyre. Arra gondolt, többet főz, maradjon este hazatérő férjének is.
Már forrt a kávé, Menelaos kigombolt ingben a nadrágját készült felhúzni, amikor nyílt az ajtó, és egyik kezében botokkal, másikban nagy háló hallal Márton lépett a lakásba.
Tekintete először a félig meztelen férfira, majd a feleségére esett. Lizett felkapta a tűzhelyről a lábost, és tartalmát Menelaosra öntötte. A leforrázott férfi fájdalmában ugrálni kezdett, és torkaszakadtából óbégatott. Márton megrökönyödve figyelte, de a következő pillanatban a padlóra dobta botjait, a halakkal telt hálót, és a jajveszékelő ember segítségére sietett.
– Gyorsan olajat, a kamrából pedig a füveket, amiket égési sebre használunk! – parancsolta feleségének.
Minden igyekezete ellenére Menelaos fájdalmai egy óra múlva sem enyhültek. Olyan kétségbeesetten jajgatott, hogy Márton nem bírta elviselni. Meghagyta Lizettnek, hogy kenegesse, ápolja a sérültet, ő meg kiszaladt a pajtába, lóra pattant és elvágtatott az orvosért.
Fél óra múlva másodmagával lépett a házba. A doktor kérdéseire Márton azt válaszolta, hogy sajnálatos baleset történt.
Aznap este a pajtában ágyazott meg magának.
Húsz év múlva, egy szombati napon, onnan vitték be a házba és fektették a ravatalra.

KÉTEZEREGY

Felette voltam már minden tervnek,
Vörösre csíptek az idő-tetvek.
Fordult a század, hiába álltam
Vigyázzban a lenge tér markában.

És ruhámon árva ételfoltok,
Elrontottam az én legjobb boltom.
Hazugságba merült el a minden,
láttam, mégsem hittem, hogy a vége

végre mindegy: a nagy úton tél vacog.
Jöjj hozzám, Kisbacon, most segíts!
Törött máz az arcomon: hegeim.
Felvágott ereimből méz csurog.

A JÓSLAT

Ha valaki Theodosius házát keresi, nem talál rá. Mit lát az arra tévedő? Indák szövevényét, folyondárok hálóját, narancsfák falát, a természet tobzódását.
„Itt nem elbújni, ide megszökni lehet” – mondták ivócimborái, ha a cachaça felforrósította agyukat. „Ház, netán kunyhó, sehol” – nevettek, ha nagy ritkán hazakísérték. Ami abból állott, hogy végigóbégatták a völgyet, felzavarták a szunnyadó állatokat, s a madarakat égi pályára küldték: cikáztak, csapongtak a légben irányt vesztetten.

Theodosiusnak az ivászaton kívül nem volt sok dolga a világon. A reményt felesége halála napján adta fel. Siratta az asszonyt. Döngette a ház falait, felrúgott mindent, ami az útjába akadt. A temetésen a koporsóra borult, addig verte dühödten az öklével, míg a barátai el nem vonszolták.
Az asszony volt egyetlen támasza, életének értelme. „Úgy jártam, mint az együgyű, aki bement a kaszinóba, mindenét egy lapra tette fel és… vesztett” – kesergett.
Többször feltámadt benne a vágy – mondta is barátainak –, hogy összeszedje magát, újra lábra álljon. De nem volt hozzá elég ereje. Pár napig bírta csak, aztán újra a cachaça bódította el az elméjét. Abból a szédült és akarattalan világból nehéz a visszatérés. Mint a kiöregedett ökölvívó, aki végleg szegre akasztotta bokszkesztyűjét, ő is letett már mindenről.
– Könnyű neked – irigykedtek az ivócimborák –, nem kell dolgoznod, csak jön a pénz, aztán eliszod.
– A magamét iszom! – vágott vissza valahányszor, s majdnem mindig elfordult, mert úgy érezte, könnybe lábad a szeme.
A szerencséje, amire cimborái irigykedtek, a háza melletti farm volt, amelyet felesége halála után bérbe adott. Tizenöt évig keményen gürcöltek, hogy meglegyen a saját földjük, ne a másét műveljék. Alig fizették ki, az asszony visszaadta lelkét teremtőjének.
– Te ölted meg! – kiáltotta kísérője egyik este, mialatt hazafelé tartottak.
– Kit, te?
– Hát az asszonyodat. Halálra dolgoztattad!
Theodosius megállt, kivárta, amíg visszanyeri egyensúlyát.
– Ez már nekem is eszembe jutott – mondta. – Ocsmány alak, gané vagyok! Ne hidd, hogy nem tudom! – ordította. – Pedig szerettem, mindennél jobban szerettem!
Megint útnak eredtek.
– De vigyáztam rá, etettem, a nehezebbjét a munkának én végeztem. Csak hát gyenge volt szegénykém. Az orvos is azt mondta. Halála előtt fél évvel kérvekért, menjünk el a kártyavetőhöz, tudni akarja, mit hoz a jövő. Többször lebeszéltem. Végül mégiscsak elmentünk. Mint a motolla, úgy járt a keze a jósasszonynak. Nevettem rajta, de ő komoran nézett mindkettőnkre. Hát nem ott volt az ördögfajzat a temetésen? A hátam mögé állt, s a fülembe súgta: „Amikor nálam jártak, a kártyák megmutatták ezt a szerencsétlenséget”. Nekiestem, majdnem megvertem.
Ismét megálltak.
– Felkeresem holnap ezt a jósnőt! – rikkantotta Theodosius.
– A helyedben nem tenném. Azok után, amit műveltél vele.
– Megfizetem, mint bárki más.
– És mit akarsz megtudni? Hogy hány évig vedelheted még a cachaçát?
– Igen, mondja meg! Miért, ne! Ha az asszonyét tudta, akkor az enyimét is tudja, nem?
– Na, erre kíváncsi vagyok! – röhögött a kísérő, és az útkereszteződésnél elváltak.
Theodosius későn ébredt. Délután lett, mire elindult a kocsmába. Útközben felsejlett benne az esti beszélgetés egy-egy foszlánya.
A jósnő udvarán néhány tehén és egy bika legelészett. A jószágra vigyázó sihedertől kérdezte meg, otthon van-e a ház asszonya.
Az a fejével intett, hogy menjen csak be.
„Semmi sem változott, amióta itt jártam” – gondolta, amikor belépett a szobába, és megpillantotta az asztalnál ülő asszonyt. Köszönésfélét mormolt az orra alatt, és leült a székre.
– Mi hozott hozzám, dühös ember? – kérdezte az mogorván.
– Vessél nekem kártyát!
– És mire vagy kíváncsi?
– Csak vessed, megfizetem.
Mialatt villámgyorsan keverte a kártyákat, a nő majdnem átdöfte tekintetével.
– Húzz egyet – nyújtotta a paklit.
Aztán még kétszer.
A jósnő előtt egyre gyűltek az ábrák. Ahogy megállt a keze, csengő hangon kérdezte:
– Azt akarod tudni, mennyi időt adott az Úr a cachaçaivászatra. Hehehe. Menj és vedelj, csak annyit mondhatok – és a fizetségért nyújtotta a kezét.
Theodosius vad indulattal állt fel, dobta az asztalra a markában szorongatott pénzt, és kalapját mélyen a szemébe húzta, amikor kilépett az udvarra. Nem látta a feléje iramodó bikát.
A zajra és a kiáltozásra a jósnő is kiszaladt, s amikor megpillantotta a földön fekvő élettelen férfit, féktelen kacagásban tört ki.
– Ez lehetetlen! Nem volt a kártyákban! – kiáltozta eszelősen.