HA MÁR ÍGY – Deák-Takács Szilvia és Szávai Attila novellái

Kiteregetni a szennyest, ha van, kitenni a szélbe a lelkemet, ezt a mézbe mártott konyharuhát. Beszélek magamról, az érzéseimről, ezek meg szétspriccelik a világba. Megy egy bolgár uszály a folyón, folyik le a vízzel együtt, bekapcsolja a kapitány a rádiót és hallgatja, hogy nem tetszik nekem a világ, ahová folyik.

HA MÁR ÍGY

DEÁK-TAKÁCS SZILVIA ÉS SZÁVAI ATTILA NOVELLÁI

DEÁK-TAKÁCS SZILVIA
SZALONCUKOR

Dezső bátyját nem ismertem. Magas, erős ember lehetett. Sokat emlegetik, úgy tűnik, amit kimondott, az úgy volt.
    Félek a helyére ülni. Úgy érzem, megtörök valami szentséget, oda bizony sosem ült azóta senki, mióta elment. Az íves támlájú szék lábai kikoptatták a szőnyeget.
Minden vasárnap délután átmegyek érezni, hova nem is ülnék le szívesen. Külön kis kapu vezet udvarról udvarra, át a szomszédba, ki sem kell menni az utcára, ez a mi titkos átjárónk, vendéget is engedhetünk egymáshoz, sok meglepetés-locsolót kaptam így érkezve, minden tiltakozásom ellenére.
    Télen kihagyhatatlan a látogatás. Kis sámlit kapok a kályha elé, kezdődik a Delta, az esti mese végéig maradhatok. Néha nem is beszélgetünk. Így megy hétről hétre, legalább húsvétig, míg a bárókerti séták fel nem váltják a hallgatásokat. Ottléteim abban csúcsosodnak ki, hogy a szomszéd néni jelzésére megkapom a heti szaloncukoradagomat. Minden évben csak sárga, csak zselés, kettesével. Olyan sztaniolpapíros nincs többé. Lehet sok hónapos, kályha melegítette, spájz fagyasztotta – azóta is hiába keresem ezt az ízt. Minden karácsonyvárás ezzel telik, darabról darabra harapok a cukorkákba, legalább hasonlítson.
    Dezső bátyjáról nincs kép. Egy zakót láttam egyszer, ami az övé volt – akkor pillantottam meg, amikor a czukkedlimért nyúltak –, a válla nem olyan széles, mint gondoltam, pedáns rendben áll a többi még használatos felöltő között, szín és használhatóság szerinti rendben, felső zsebében díszzsebkendő.
    Ha véget érnek a nyári kerti séták, várom, hogy vasárnaponként a titkos átjárón közelebb jussak valamihez, ami róla szól, sosem merem megkérdezni, a sámli megvolt-e már akkor.

KANYAR

Az énekszó elhallatszik idáig, feltűnnek a kanyarban; a szöveget nem értem, ahhoz túl nagy a távolság, de a hajlásokból mégis tudom, melyik az. Igaz, néhány jöhet szóba csak, akármit nem lehet ilyenkor énekelni.
    Ahogy a lakodalmi menethez is megvan a hozzáillő, a régi szeretőt sajnáló, karikagyűrűt forgató lányról szóló nóta, ezek meg amolyan siratók.
Amikor meghallom, akkor kell elindítanom, megnyomnom az ajtó melletti kis szekrényben a bal oldali gombot, megszólal a giiinggongg, így közelről nagyon-nagyon erős, elnyomja az énekszót, a sötétzöld kerítés mellé kell bújnom a bokrok közé, hogy kilássak, nem tudom felmérni, mennyire közel járhat a menet, a ló patája is mintha csendesebb lenne.
    Nyolcéves lehetek, vagy annyi sem, amikor először rám bízzák a harangozást a halotti menethez, háztól temettek még, s amikor nem az udvaron rugdostam ünnepi cipőmmel a port, akkor harangoztam temetés idején.
    Rád gondolok most is, akkor is csak azt figyeltem, meglátlak-e a sorban. Amikor a menet megáll a templom előtt, el kell hallgattatnom a gongot, elénekelnek egy odaillőt, a kerítés lécei között épp rád látok, lassan bólintasz amikor vége, persze, mintha nem azért jeleznél, hogy el ne feledjem a bámészkodásban, indítanom kell újra. Továbbindul a kíséret, most már mindkettőt meg kell szólaltatnom, ilyenkor húzzák össze, így mondják a faluban azóta is.
    Elosonok a szekértárolóhoz, azt nem tudom, a lovat hol tartják, de a szekeret biztosan itt, látom a nyomokat, ilyen vékony kerekűt sehol máshol nem tartanak, magas szárú csizmát visel mindig a kocsis ember, lovaglónadrágja betűrve, pedig a magas ülésről irányítja az utolsó menet tempóját.
    Azóta tudom, ez halottas szekér, kimondottan erre a célra készült, meglepődtem, amikor sok évvel később megláttam egy múzeumban, szégyelltem, hogy azt hittem, csak itt van ilyen íves tetejű négykerekű, a kerekek eltérő nagyságúak, a ló fekete hozzá.
    Alig érek vissza időben a haranggombhoz, el kell hallgatnia a szertartásig, aztán fél óra múlva újra megszólalnia, a kis kerek óra a parókia ablakában áll, számlappal kifordítva az udvar felé, hogy láthassam.
    Ezek a félórák a legunalmasabbak, nem merek semmihez nyúlni, be nem mehetek, a nézelődés is csak az első pár alkalommal köt le, várom, hogy jöjjenek visszafelé, akik jöhetnek, bólints, indulhatunk haza, hajtson be a szekér az udvarra, szálljon le a vékony lovas, rám se nézzen, másnap ne ismerjem meg, amikor nincs rajta a csizmája.

SZÁVAI ATTILA
FAZÉK, KISFRÖCCS, BABLEVES

De, ha már így benézett az ablakon, mondok magának valamit.

Én nem bánom, hogy kitettek ide a kiállításra, ilyen izének, butikfazekasnak, vagy hogy nevezzem. Fizetnek érte valamennyit. Kell is a mamának a nyugdíj mellé. Jobban nyúlik a necc szatyor, ha hazaadom. Én beérem a kevéssel is. Meglegyen az a kevés étel, pár kisfröccs. Legalábbis otthon. Itt nem lehet, azt mondta az a fiatal izé, szervezőmenedzser vagy mi. Fiatal lány ilyen kis feszes kosztümben, mint a tévében az a tamponreklámos lány. Azt mondta, itt, ha lehet, és lehessen, hagyjam el a két kisfröccsöt. Mert még összekötnék a városi gyerekek a kettőt, hogy tehát a fazekasok azok iszákosok. Hát, nem bánom, ha a két kisfröccs az iszákosság. De mindegy, nem érdekel, végül is nem otthon vagyok. Itt mások a szokások, jó, nem nagy dolog. Az a kisablak meg tényleg nem nagy dolog. Az a hülye marketinges, vagy mi találta ki, hogy minden ősi szakma ilyen kis ablakon legyen megnézhető, hogy mennek sorban a városi gyerekek, végig a soron, egyik ablak korhű asztalosműhelybe, a másik szövőbe, satöbbibe, és aztán itt vagyok én, mint fazekasba. Hogy így nyerjenek bepillantást a régi mesterségekbe. Csóváltam a fejem, hogy nem jó ez így, mert, hogy igaziból tudja a gyerek, mi a fazekasság, ahhoz érezni kell a nedves agyag szagát. Nem csak így, az ablaknyíláson át belesegetve, mint valami pipsóban.  De nem. Azt mondta a tamponos lány, hogy nincs arra idő, hogy minden gyerek végigszaglásszon minden szakmát, pörögniük kell a csoportoknak. Minél többen látják, annál jobb, majd sebesen kicsattogott a magas sarkújában, úgy kellett utánaszólni, hogy vigyázzon, nehogy beakadjon kifelé az elektromos kemence kábelébe.

Vannak azok a mondatok, mondatkezdések, ne is mondjam rádióinterjú-részletek, tudja, hogy egy reggel felébredtem, bla, bla. Na és akkor? És ilyenkor mindig mondanak valami nagy dolgokat. Ilyen megvilágosodásokat. Engem egyszer raktak be a megyei rádióba, akkor is minek. Nem tudom, nem értem, hogy ami nekem természetes, az ezeknek egészen különleges, hogy mutogatni kell az éterben. Azért szerintem ez eléggé intim. Kiteregetni a szennyest, ha van, kitenni a szélbe a lelkemet, ezt a mézbe mártott konyharuhát. Beszélek magamról, az érzéseimről, ezek meg szétspriccelik a világba. Megy egy bolgár uszály a folyón, hogy tehát folyik le a vízzel együtt, bekapcsolja a kapitány a rádiót és hallgatja, hogy nem tetszik nekem a világ, ahová folyik, meg ilyenek, milyen agyagot használok korongozáshoz. Mivel fűtök a műhelyben. Mire jó az a megfakult ’82-es falinaptár a félmeztelen nővel.

A nevem is fazekas. Fazekas. Meg az izém is, a hobbim. Az azért nagy szerencse, hogy az lehetek, ami a nevem is. Mert ezt nem gondolhatja el, mondjuk egy Kiss. Már gyerekkoromban is elájultam a szótól, hogy fazék. Anyámat többször kértem, hogy mondja ki, csak úgy. Fazék. Nem is engedtem, hogy kidobja az elhasznált fazekakat. Ott vannak hátul a műhely mellett. De, most gondolja csak meg, maga ilyen városi értelmi ember, mi mennyi emléket őriz egy ilyen régi, igazi fazék. Anyám mindig is azt vallotta, hogy beszélni kell a készülő ételhez, mert akkor az sokkal finomabb lesz. A halászlevet magázta. De a bablevest már tegezte, azt vallotta, a bableves a gasztronómia jobbágya. Most is gyakran látom, ahogy a konyhagőzben a rotyogó étel fölé hajol és becézgeti a készülő ételt és némi cinkossággal a hangjában mondja, hogy „ugye, milyen finomak leszünk”. Aztán mond, elsuttog pár igent. Egészen átszellemülten. Bele a rotyogásba.

Ha otthon munka közben kimegyek cigizni, sokszor bámulom a fészek mögötti rakás öreg fazekat, szinte hallom anyám minden szavát a kidobott, csorba edényekből, ötven év motyogását, csücsörítős szeretgetését, hogy finomak leszünk. ÍÍÍgehhn. Mert lehet, hogy egy üres kagylóban meghallod a tenger morajlását, de egy régi, üres fazékban, ha belefülelsz, több ezer év néphagyományát, főzési szokásait, több millió liter lobogó leves forrásának robajlását hallod vissza. Gyakran hallgatok bele régi fazekakba. Egyszer elmentünk a nyugdíjasainkkal a Nemzeti Múzeumba. Az a sok régi szép fazekasmunka, képzelheti. Kérdeztem az egyik biztonsági embert, hogy nem lehetne-e, hogy szakmailag így belehallgatnék valamelyikbe, de nem engedte, sőt, odaállt a kiállított fazék elé, ilyen biztonsági pózba: kisterpesz, kezek az ágyék előtt, szoros tekintet, mintha sorfalban állna szabadrúgáskor.

Miért pont a fazekasság? Fene tudja. Valahogy ez jött. Apám, öregapám is ez volt. Ilyenek a gének. Van, aki koldusnak, van aki szegénynek és van, aki gazdagnak születik. És ez után vannak a Fazekasok. Minket az Isten is fazekasnak teremtett. Érdekes, hogy generációk óta nem az anyagi biztonságot hajszoljuk. Hanem a korongra vetett agyagot. A legjobb lábbal. Fiatalabb koromban, mikor az ember még hisz a technika lehetőségeiben, egy reggel arra ébredtem, ugye, hogy elég volt a több száz évnyi lábhajtásból. Gépiesítem a rendszert. Rákötöttem ügyesen a kapálógépet a korongra, így nem kellett a láb, lehetett szépen lóbálni, vagy rángatni, ha bestresszeztem magam valamin. De nem vált be, mindjárt az első indításkor rájöttem, hogy inkább a hagyományok. Telement a műhely az agyaggal, a plafonig szétdobta a nemes masszát a kapálógép-meghajtás. A hokedlire állva vakartam a plafonról az odaszáradt agyagdarabokat. Ekkor értettem meg, hogy nem valók nekem az ilyen technikai dolgok.

Inkább filozófiai, sőt, spirituális oldalról közelítettem meg a dolgot. És ettől fogva szertartásként élek meg minden edénykészítést. Hajoljon csak beljebb, érdekes lesz. Mert tisztelni kell ám a fazekat. Így külön alkotórészeiben is. Sőt, így leginkább. Tisztelni kell a készítés folyamatát, ahogy a képlékeny anyagból egy szilárd keletkezik. Látni a folyamatban a nagy emberi folyamatokat, ahogy a képlékeny eszmék szépen lassan megszilárdultak a történelemben, hogy szolgáljanak egy magasabb rendű célt. Ahogy az agyag is átmegy ezen az átalakuláson, hogy aztán mi vizet tároljunk benne, vagy éppen főzzünk. Vagy eszköz legyen egy kiadós veszekedés csörömpölős lezárásához. De hagyjuk most a rosszat, nem igaz? A lényeg, hogy csak gondoljon bele, miből, hogyan készül egy fazék, mindjárt meglátja benne a magasabb rendű tudatot. Figyeljen. Ott van magától karnyújtásnyira a kisablak belső peremén a kismagnó, amin a népzenét nyomatja a tamponos lány, hogy még hitelesebb legyen a műhely, tegye már meg, hogy kihúzza a konnektorból. Köszönöm. Na, szóval. Lélegezzen mélyeket. Csukja be a szemét. Lazuljon. Úgy, igen. Gondoljon arra, hogy a fazék az agyagból, vízből, hőből és levegőből készül. Gondoljon arra, hogy ha mindezek a kellő arányban találkoznak és a korong forgásának köszönhetően formát öltenek, magát az életet látja a készülő edényben. Magát a bolygónkat létrehozó erőket tapasztalja meg, az egyediségét, egyszeri és megismételhetetlenségét. Minden fazék egyszeri és megismételhetetlen. Gondoljon arra, hogy a régi emberek saját hitrendszerük elemeivel díszítették edényeiket, így szentesítve azt, annak céljait. Gondolja el ezt, így, becsukott szemmel, közben érezze a fazekasmesterség finom zajait, az agyag nyers illatát, a kemence hőjét.

Úgy, most nyissa ki a szemét. Nini, egy fazék, tessék, a magáé. Soron kívül. Na, most mit kéreti magát. Ajándék. Csak nehogy meglássa a tamponos lány. De mondok még valamit ezzel kapcsolatban. A koronát a munka után elfogyasztott kisfröccs teszi fel, attól kapja meg azt a fazék, ami a lényeg: az alkotó szeretetét és háláját. Ez látszik is minden ilyen edényen. Végigköveti egész fazékéletét. Tömegcikkeken nem lát ilyet. Ez a különbség. Na, menjen, úgy látom, jön a marketinges, hogy miért nem szól a népzene. Én is folytatom a munkát, egyiket a másik után, aztán jönnek új látogatók, új bebámulások. Hétmilliárd fazék tátogása. Így forog tovább az egész. És Isten végül majd belehallgat minden fazékba, hogy vajon meghallja-e saját magát.