Magyar történelem a harmadik világháborúig

Bene Zoltán Továbbmondott történetek című novelláskötete új nézőpontokat kínál történelmünk és jövőnk megismeréséhez.

Magyar történelem a harmadik világháborúig

A Továbbmondott történetek, Bene Zoltán tizedik prózakötete a magyar történelem egyes epizódjait eleveníti fel a kiragadott eseményeket kronologikusan elrendező novellákban – a Dózsa György-féle parasztháborútól a harmadik világháborúig.

A könyv mottói alapján világosan kirajzolódik az értelmezés, amely szerint a történelem történetmondás, azaz vállaltan szubjektív műfaj, nem pedig tudomány. A magyar históriát ezúttal nem nagy csaták és királyok nevei köré szervezve olvassuk, hanem a kisember szemszögéből, aki általában a legnagyobb, de keveset ábrázolt vesztese az eseményeknek. Ezért egyszerre újramondott történetek is Bene Zoltán írásai. Olvashatók különálló novellákként, de egy összefüggő mű fejezeteiként is.

A kötet különlegessége, hogy az elbeszélő olyan nézőpontokat keres, amelyek a történelmi események eddig ismert megítélését kiegészíthetik, felülírhatják, relativizálhatják. Mégsem egyfajta alternatív történelemtankönyv, mert az értelmezések hálóját meghagyva nem a tanításra törekszik, hanem a történelem újradefiniálására, s ezzel inkább egy „antitankönyv” pozícióját veszi fel, merész történelmi nézőpontváltásokkal. Ilyen új szemszögnek tekinthető a halálra kínzott paraszt élete (Sebezhetetlenek), a Fekete Sereg sorsa Mátyás halála után (Mohács felé), a szolnoki vár eleste a török időkben (Krónikás ének), II. Rákóczy György török háborújának következményei az erdélyi falvakban (A gyöngyöt síró ifjú), Szeged visszafoglalása a városban lakó török gyermek (A merénylő) és a rodostói bujdosás Benedek Pál szemszögéből (A kimondhatatlan nyomorúság). 

A történetek egyik jellemzője a végletes pesszimizmus, az áldozat-szereplők elképzelhetetlen szenvedéseinek naturalista részletezése. A szerző úgy rajzolja meg az egyes korokat, mint amelyekben élni nem, csak meghalni lehet: „Kezükre, ha volt, levágott ujjú kesztyűket húztak […] Reszkető fejükre zsírtól-kosztól fényes bőrsipkát húztak, hogy férgektől nyüzsgő, agyonvakart, agyonmart, hajavesztett fejbőrüket elrejtsék […] Testükön gennyes sebek nyíltak átható dögszagot árasztó húsevő virágok gyanánt. […] A vakokat nyomorékok vezették, a féllábúakat sánták támogatták, a lábatlanok leghátul vonszolták magukat karjaik utolsó megfeszített erejével.” Az idézett sorok a Mohács felé című elbeszélés részletei, a Fekete Sereg leírásának egyes képeit vonultatja fel, amelynek menetelése az ország Mohács felé haladásának allegóriájává válik, a szöveg képeit tekintve azonban inkább az emberi test bomlásának a lehetőségeit halmozza a morbiditásig. A Sebezhetetlenek című szövegben hasonló tünet a főhős orrszívása, és az ínyéből szivárgó vér kiköpése, mely a szereplő azonosítására szolgáló tulajdonságként lép elő. A Krónikás Ének Nyári Lőrince „…keze fejéről aztán az izzadságot a csizmája mellé csapta a porba, azzal a mozdulattal, ahogyan orrának tartalmát szokta a csata közben …”, később „…kiköpött, aztán eltaposta nyálát…”. Ezek a testnedvekkel, illetve bomlással kapcsolatos, halmozott képek a szereplők és a kor megrajzolásának eszközévé válnak. A későbbi novellákban a testiség ilyenszerű ábrázolását sokkal finomabb eszközök váltják fel.

A kötet első harmadára a stílusbeli és szerkezeti tapogatózás jellemző. Ezek után a Hadik útja című, montázsszerű szöveg meglepően erős váltást jelent. A történetben egy öreg katonatiszt – Mária Terézia idején járunk – halála előtt átgondolja az életét, ezt részben a visszaemlékezésekből, részben az önálló, jelen idejű jelenetekből ismerjük meg, hozzájutva ezzel a narratív kaland és az „önjellemrajz” olvasásának élményéhez is.

A kötet jól sikerült darabjai a katonatörténetek. Mintha ezek lennének a legalkalmasabbak a szerző feltételezhető intenciójának kifejtésére, mely szerint a történelem elmesélése nézőponttól függő, soha véget nem érő történetek tovább- és újramondása. Ilyen történet a Nincs kegyelem, melyben a győztes és a legyőzött hadvezér beszélgetéseit olvashatjuk, miközben pozíciójuk a hadi szerencse forgandósága folytán felcserélődik. Ezekben a már individuális problémákon keresztül konstruálódik meg a történelmi kor és a hatalmi szférák hálója.

A virtuóz szövegszervezés másik példája a Párhuzamosok című novella, mely két Lázár sorsát mutatja be. Az egyikük az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején, a másik az 1956-os és az ezeket követő események alatt meséli el történetét. Az elbeszélő nagyon finoman hinti el az utalásokat, melyek alapján a beszélők személye és ideje felfejthető (a Vörösmarty- és Áprily-idézeteket, a személyneveket, a muszkák, az amerikaiak és az orosz tankok szerepét). A 19. századi archaizmusokat olvasván azonban gyakran megtörik a régiességet tükrözni kívánó nyelvezet egysége: „Egyik ilyen toborzó Gáll Vendel csíki ember vala, s nékem régi jó emberem.” Itt például az 1848-as időszakot megidézni kívánó szövegbe a 17. századi nyelvállapotot tükröző „vala” forma kerül. Az ilyen típusú probléma gyakran visszaköszön a kötetben.

A történetek szélsőséges és egyoldalú pesszimizmusát némileg oldja, hogy a tragikus befejezés helyét átveszik a csattanók, a kisemberek már nem csupán szenvedők, elkezdenek cselekvőként fellépni. Ilyen a Szenteste, 1915 asszonya, aki elindul a frontra megkeresni a férjét, vagy a Párizs környéki békék, mely nyelvi játékossággal tapint rá a Kun Béla alatti magyarság-problémákra.

A halott német katona című történettel kezdődően az író megtalálja a hozzá leginkább illő hangot, és a novellával egy családtörténeti szál is elindul. Az ezt követő Áldozat és a Leszáll a Nap érzékletesen rajzolja meg a változó hatalmi rendszerek káoszát és azt, hogyan lehet vagy nem lehet mindehhez alkalmazkodni. Ez a rész mind nyelvileg, mind a jellemeket és a narrációt tekintve kidolgozott, azt is mondhatnánk: nem vész el a történet a csontról leváló emberi hús látványában.

Az Ellenforradalom, a Továbbmondott történet és a Legendák helyett már a közelmúlt problémáit feszegeti egy-egy családi történet alapján, ami a visszatérő szereplők, a roncsolt kisujjú nagyapa és az unoka (előbb kisfiú, majd férfi) viszonyát járja körül. Közben a személyes történetekbe ágyazottan szóba kerül az egymást váltó rendszerek, ideológiák problémaköre, és ennek egy, a jelenben való – és ez már a mi jelenünk – feldolgozási kísérlete. Ezzel a könyv eljut arra a pontra, ahol kilép a történelemből, hiszen a délszláv háború fegyvercsempész miliője (Bojana Petrić halála), még nem tekinthető múltnak, a magyarországi szerb és magyar maffia összeütközése (Vége) pedig végképp nem. A kötet befejező novellái szinte észrevétlenül mozdulnak el a történelem talajáról a negatív utópia felé. Apokaliptikus képekkel, a kötet egészén végigfutó pesszimizmus jegyében a világ végül áldozatul esik a háborúnak (Perditio, Kijárat). Az isteni beavatkozás elmarad, az olvasói remélhetőleg nem. Hiszen Bene Zoltán alternatív történelemszemléletről tanúskodó könyve minden apróbb hibája ellenére bizalommal ajánlható a magyar történelem iránt érdeklődő olvasóknak.

Bene Zoltán: Továbbmondott történetek. Kráter, 2011.

Az illusztrációk a borító egyes részleteit ábrázolják.

A kötet megrendelhető a Bookerről.

Herczeg Sára