Vers/Történés – CSOBÁNKA ZSUZSA: Létközök

Amikor a Jóisten végighúzta az ujját a városon, nyoma maradt. Az emberek napokig nem értették, miféle idegenek érkeztek, és cipelték lassan bőröndjeiket a pályaudvarról a körúton át az egyetemig. Talán ők hozták a bajt.

LÉTKÖZÖK

CSOBÁNKA ZSUZSA VERSEI, NOVELLÁI

OLVADÁS

Akár az ég, a házfal és a járda egyívású lenne,
engedékeny szürke most a lég.
A Dunából maradt hártyás bőrfelszínre
néhány sirály ereszkedik,
maguk mögött hagyják a pihetollakat.
Tátogó emlék űzi, hajtja a víznek
fagytól hólyagosra égett testét.
Jól figyelj közben a kézmozdulatokra.
Páratlan fokok egy hőmérőn,
ott illeszkedik egymáshoz két tenyér.
Zajtalan reped, hasad.

LÉTKÖZ

Van olyan szenvedély, mondta Jakob, Edit erre lassan fordította meg a testét. A kádban minden testrész sokkal nagyobbnak és sokkal kisebbnek tűnt, épp ellenkezőleg, mint szerette volna. Nézte a tompán lebegő melleket, a szélesen torz bimbókat. Ezek tehát a melleim, tűnődött, és megint Jakobra gondolt. Van olyan szenvedély, ami megőrjít, és olyan is, ami egyes-egyedül bennem van, tette hozzá a nő. A hólyagok a talpán egyre nőttek, feltörte valamelyik magas sarkú cipő, miután kilyuggatta a harisnyáját. Nehezen megszerzett nejlon, a drágább fajta, hetekig spórolt rá. Akkor még nem tudhatta, Jakob lesz az első férfi és egyben az utolsó is, aki lassan görgeti majd le a combján a harisnyát, hogy minél később hatolhasson belé.

Senki sem tudhatta, hogy nem lesz könnyű. Nézte Jakob csontsovány testét, a kezében a szappancsonkot. A máskor puha és erős, húsos test idegenre fogyott, hiába kereste volna benne a férfit. A szemét figyeld, súgta magának, de ahogy megfordította, sehol sem találta a gerinc mentén a ferdülést. Kiegyenesedett az elmúlt hetek alatt. Hogy lehetne a szemében bármi ismerőset találni most? Közben odakint némán hullottak a falevelek. Ha fuvallat volt, alig érinthette őket, hang nélkül sodorta magával a leggyengébbeket a föld felé. Edit mereven állt, és nézte. Ilyen hát a halál. Ahogy lassan szállingóznak lefelé, mintha hó hullott volna ferdén. Néma volt a kert és néma minden egyes fa, se a törzse, se az ágai nem nyögtek fel, ahogy elengedték a zöldeket. Mintha valami erő valóban lenne benne, csöndből építkezik, és tartja a fát, tartja a levelet és tart engem is, gondolta. Edit, ne félj, a halál kevés ránk, és kevés rád is, hiába van benned annyi életre való belőle. Sokkal több az élet, a halált hiába habzsolnád, végül alulmaradsz. Öklendezel, vagy a gyomrod tágul ki, de elfelejted mind a rettegést. Lesz hajnal, virrasztás nélkül, lesznek falak, amiken mégis átjutsz, aztán éjszakák is, átaludhatók. Edit, ne légy a dühöd, engedd el. Ne légy a keserűséged, engedd el. Légy a düh, és oldozd ki magad, aztán légy a keserűség, oldódj fel a vízben. A szappan habját felejtsd el, maradjon csak a vízé.

Hallani, ahogy a gesztenye koppan, légy az. Hallani mégis, ahogy a levél földet ér, nem halál, Edit, csak avar leszel. Élek, ennél több nem lehet. Jakob is él, a többi feledhető. A lebegő test a tejfehér vízben, ahogy a szappan a kád szélére ül, és barnás csíkot hagy maga után, az is csak ez. Belevakul, ahogy nézi, Jakob testét tudja csak így figyelni. Rettegek attól, hogy elveszítelek. Pedig nem birtokolhatja, és nem is veszítheti el. Nincs hang, ami csak az ő fülének szólna. Nincs érintés, ami kisajátítható lenne. De mégis. Olyan esendő benne mindegyik hatalmas én, a sokkal kisebbek és a sokkal nagyobbak is. Van szenvedély, ami. Edit a testére gondol, hogy micsoda torz játékot űz vele a Teremtő, hogy túlélt annyi mindent, és most végül önmagát emészti fel. Apránként a sokkal kisebbeket, a lábujjakat és a kéz ujjait, és a nagyobbakat, a fogakat, a talpat, a melleit. A szemeit, amik olyan szűkösek a természetre, a szívét, ami minden nappal egyre nagyobb, egyre jobban fáj. Így mennek előre az évek, belül van valami, és egyre jobban fáj, nem fakad ki, gennyes, felfúvódott seb, nincs rá gyógyír. Jakob hiába nézi, olyan messze van, a tükörben hiába nézi magát, soha nem éri el a képet. Akit lát, egyben van, aprók a fogai és a talpa is, nagyobbacskák a kezei és a lábán a tíz ujj. Egyesével tanuld újra őket. Ez itt a lábad. Ezek a lábkörmeid. A köröm benövései kivághatók, ahogy a szív is, minden sövénnyel, kinövéssel. Lassan bújj cipőbe be és ki. Ez itt a combod, harisnya nélkül is megszólítja, Jakob szereti. Nincs mit kioldani rajta, a kamrák pumpálják belé a vért. Jakob lassan fordul, a víz szappantól habos.

ROPPANÁS

A vadkacsákat a tó, engem a hó szelídít meg.
Lábam alatt ívesre marta a zápor a talajt,
lábnyomaim mintha emelkednének.

Odébb egy fa félbetört törzse, kilóg a képből.
Szemben némi zöld, de ritkás minden átmenet.
A tó közepére mégis eljutottak a vadkacsák.

A szökőkút körül gőzölgő meleg van.
Pihenni a befagyott külső ívre ülnek,
nagy csapatban magányosak tollaik.

Nincs körülöttem semmi. Körém ülnek ki
elcsendesedni. Nyomaimban saját léptem,
végre egy út vezet, egy felé. Látom őket alábukni.

A MADARAK IS

Amikor a Jóisten végighúzta az ujját a városon, nyoma maradt. Az emberek napokig nem értették, miféle idegenek érkeztek, és cipelték lassan bőröndjeiket a pályaudvarról a körúton át az egyetemig. Talán ők hozták a bajt. Az idegenek nem győzték nyelni a port, mintha tüllön keresztül telt volna az idő a Viharsarokban, Délen minden olyan fakó és halovány, mondta Edit. A nők arca zöldesre sápadt, nagy barna szemeikkel kikarmolták a férfiakat a porból, úgy tisztogatták körbe, hogy a tiszta test el ne szökhessen később. Most már az enyém vagy, gondolta Olga, és harisnyát húzott, de közben a bőrére nem mert nézni, tele volt hegekkel a combja és az arca is. Szétrepedt a bőr, a hirtelen nyúlásoktól csiganyál vagy tojásfehérje cirádázta márványosan. De ő nem márványnak látta, nem is díszítésnek, helyette a sötétben öltözködött. Kora hajnalban vagy alkonyat után.

A fákon már alig volt levél, a délután feltámadt szél magával sodorta őket. Edit lassan nyelt, a por így hátha lassabban szívódik fel, elég kevesebb is belőle. A városban mindenhol szekerekkel igyekeztek az emberek mindenfelé, a két alak a két bőrönddel úgy tűnt, nem érdekel senkit. Aztán Edit a sínekre tette a kezét, és akkor visszahőkölt a város. A keze áthűlt az első őszi hidegben, a vékony kabát alatt libabőrös volt a teste. Megnyúlt az orra a rávetülő fényben, pedig csak árnyékok súrolták, ahogy Jakob mellett lépkedett. Az árnyék belőle áradt, érthetetlen, mintha Edit megkettőződött volna, úgy tekerte a nyaka köré a sálat is, mintha lenne egy másik, aki közben a sínekre rakja a kezét. Annak a másiknak lassan szívódott fel a por a nyálkahártyáján, az a másik őrá vetült, míg lépkedett.

A madarak is az ördög játékszerei lettek, ahogy egy borostyánnal körbenőtt fából vijjogtak. Csivitelésről szó sem volt. A madarak helyett mintha a fa énekelt volna, Edit és Jakob felszisszent, talán megint a Jósiten űz velük tréfát. És akkor az égre nézett Jakob, és látta kihasadni az eget, de abban a sávban nem látta újra az Istent. Kékes, lilás körvonalak között az a sok fehér és vakító szín, Edit erre csak annyit mondott, Jakob, éhes vagyok. A színeket kicsavarták, a sínek mellett látta szétfolyni és egymással keveredni Jakob a kéket és a lilákat is, felül az ég összetöppedt rongyos testét, de Editet mindez nem érdekelte. Hangosan szuszogott, nagy dombos hasa alól percről percre világosság fénylett. Újratanulom az utcaneveket, gondolta Jakob, és hogy vajon mekkora az a kapu, amin egy ekkora szekér beférne, révedt el az úton zötykölődőn. Edit ekkor egy pillanatra megemelte a kezét, a sínek elcsendesedtek, és elcsendesedtek a madarak is. A por szállingózott, de most inkább úgy, mint a hó, nagy szemcsékben, akárha felülről szórnák. Edit megnyalta a szája szélét, talán lehet valami gyümölcsöt kapni a városban. Mondjuk, szőlőt.

Három utcányira megeredt az eső. Csöndesen kezdte, de annál nagyobb hideggel, a kabát alatti libabőr egyre vaskosabb lett. Nem úgy, mint a déli nők teste azzal a sok nyommal, heggel, amivel nem tudtak mit kezdeni. Figyelte az arcukat, amíg erről beszéltek, minden ívet arányosnak látott, de ahogy telt az idő, úgy valóban torzultak a vonások, mintha maguknak rajzolták volna azokat a hegeket a sötétben. A púderen átsejlő sötétebb mélyedésekre nem talált szavakat, Olga most éppen elfordult, kinézett az ablakon. Lassan átitatta a húsos leveleket, a zöldeket és a barnásakat is, amelyek a földön hevertek, reggelre csak sár lesz, bármilyen színű legyen is, gondolta Edit. Többnyire sárgák voltak. A sárból éjjelre alig bírtak kimászni, húzták tovább a két nagy bőröndöt, a helybéli suhancok azt gondolhatták, talán az életük múlik rajta. De persze nem múlt azon semmi. A bőröndben csak a rendbe hajtogatott ruhák, arra a pár napra elegendő ing és nadrág, ruha és alsónemű volt.

A kezemben nincsen semmi, súgta Editnek az az árnyas másik, hűvöset beszélt. Az utcán feltámadt a szél is, megemelte a sálját. Hogy emelhetném meg a síneket? Jakob hangtalan cammogott. Ha reggel lett volna, talán meg bír szólalni, de így a sötétben csak szuszogni tudott. Oldalra pillantott, látta Editet, és látta a hatalmas dióvá fúvódott testét. Ennyi hát az ember. Alatta sár van, abban tapicskol, Edit megpróbálhatna nem térdig koszos lenni. De ahogy elnézte a feleségét, az jutott eszébe, a Jóisten ujja épp olyan lassan szívódik fel, mint a város pora, az ujjak lenyomata hiába körkörös, egyszer véget kell, hogy érjen. Látta magán ezeket a korongokat, látta Editen is, és látta a síneken is. Az a diódob maga volt Isten ujja. Éjjel négykézláb mászott ki az ablakhoz, hogy hallgassa, hogy dobol, hogyan veri a taktusokat. A még fennhagyott leveleket komótosan, de lesodorta, Jakob ebből csak annyit látott, a sár egyre mélyebb, és másnap Edit abban fog járni. Hátranézett, a nő az ágyban nyugodtan aludt. Most kellene megnémulni, és megvakulni, és talán megsüketülni is, hogy se a verebeket ne halljam csivitelni, se azt a fehér sávot az égen ne lássam kihasadni. Talán lehetne lassabb, ahogy esik. Vagy kalimpálna hangosabban a szív. Míg gondolkozott, nem vette észre, közben lassan az utcákon kígyózni kezdtek a sínek. Ezt a nyákos éjjelt másnap újra kell teremteni, elherdálva az eddig gyűjtött reggeleket.

Az oldalt Szilágyi Lenke fotóiból készített montázzsal illusztráltuk.