Amit fontosnak tartok, avval igen érdekes viszonyt folytatok. Kerülgetem-késleltetem, hosszasan készülök rá, hogy érlelhessem, bujkálok előle, hogy majd újabb tartalmakkal lephessem meg (magamat: a további tervezgetések jegyében és elodázás-folyamában)… Ezen állapot már-már euforikus jelenléttel ajándékozza meg mindennapjaimat.

 

 

 

NAGY ZOPÁN

LÁTENS

 

 

 

 

 

 

 

(A „Regény” mögött)

Akár így is kezdődhetne a regény (A „Regény”) – mondta a Lány,mondta a nő.
    Gyermekkoromban elbújtam a nagyfotel mögé – szólt a Fiú,mondta a férfi.
    Akár így… – Akkor, az volt nekem a világ (folytatja), a gyermekkor minden védelmével, hiányával, és oda is piszkoltam azon világnak a kellős közepébe, mert amikor már órák óta senkinek sem hiányoztam (mint makacs és következetes duzzogó): a fotel mögé, a perzsaszőnyegre kakáltam, és úgy rémlik, igen hatalmasat… (a hetvenes évek közepén, egy lakótelepen)…
    Húgommal (gyakran magunkra hagyva) évekig, míg szüleink el nem váltak: sajátkészítésű „kutyaólakban” szorongtunk és hancúroztunk… – Csak később, a nagyanyai házban tört rám az ódon padlásvilág folyamatos felfedezésének vágya, a félvak dédnagymama emlékeit is kutatva ott, vagy zsákok és ládák közé bújva el a dühöngő lator-mostoha elől, aki mázsás testével csak nagy ritkán merészkedett fel a korhadt falépcsőkön…
    Hosszú órákat morfondíroztam a veszélyesnek nyilvánított padláson, a cserép-hézagokon beszűrődő fényeket megfigyelve, és a roskadásig megrakott kosarakból diót válogattam, mert imádtam diót törni – és eszegetni, főleg félhomályban… – s közben (ha a vén szánkóra álltam): a gyerekfejnyi, ovális ablakocskán át az utca mozgásából is láthattam részleteket.
    Egy-két nyár alatt így „ismertem” meg embereket, és szokásaikat… - Ám ott volt még a hátsókamra: telezsúfolva, állandó nyirkosságával, titkaival, a nagy „góré”: óriás fa-monstrum, kukoricával és egerekkel, a vonzó-visszhangzó kőkút, aztán a szeneskamra: ahol a kis fejszével kis fát is aprítottam, mű-nagyapánk rozoga műhelye: ahol parittyát gyártottam, a tyúkól: a gyomor-forgató, a sötét, szűk, fülledt, a ragacsos-szaros, s külön a kotlós-bódé (ahonnan kiskutyánk tojást csak melegen lopott), aztán hátul a Kert, a nagybetűs, de főleg a Kutyák: a mindenfélék, a csodálatosak… és megint a Kert: sokrétű világával, rejtek-adó fáival (kiváltképp a hatalmas dióval)… és ismét a kutyák…

    Tudom, hogy kutyász vagy (majdnem kynológus), de lehetnél kertész is – mondta a Lány (gondolta a nő), aki leginkább Cica volt.

    (Ön-kertbe rekesztett ebecske? – Ez kell neked?)
    Én kis kert-ész Regény vagyok – folytatta a Fiú (gondolta a férfi)-, ön-kertemben gyomlálgatok… 

 

 

 

 

 

 

 

Hangok (talán a leíró fejében), ásó-nyomok, idő-forgat-ások…

    A könyv-test titka (vad)regényes kert-labirintus, eleve(n) elrendelt organikus burjánzás…
    Belső kert: változásaiban állandó, alakítható, ön-alakuló lüktetés, csönd, mikrokozmosz-zsivaj, csoda - és veszély…      
         
    Nem mondom persze, hogy a könyv minden esetben „kert”, vagy, hogy a „regény” kertművészeti alkotás kell, hogy legyen, ám én-kertemben megteremhet: monda(t)-füzér, szó-tövis, rímpár-ösvény, szóköz-sóhaj-légfuvallat, felkiáltó-kerítés, pontocskák (mint magzatocskák), gondolat-árok, elmés gödör, futó-bokros utalások, kocogó verslábak, kacagó vers-szájak, bogár-betűk, töredékek (vázlat-mütyür is, temérdek), vessző-szálkák, kérdés-hurkok… – és paradicsom, szilva, körte, alma, elme, meg mordizom… – Göröngy-furmány, ármány-burok, é(r)kezet(t)-hangyákkal egybe-futok (na végre): ihlet fullad a vérbe… – Szentek, balgák, pokrócok, szatyor-keblű zacskósok, nejlon-fejű nemecskék, mű-szembogár: nemes-kék…
    Nem mondom, hogy mind a kertben, ezeket nyilván kitereltem, a várási szeméttelepre – a gyep alá, nem a gyepre, hogy gyepáljuk* az emlékeket…
    *Pluralis majestetikus (vagy ez így nem esztétikusz?)…

    …Aztán ismét hangok (a leíró fejében): Berg, bergelés, berggel bergen bergelni – ahogy Leon Wojtys mondaná, aki Gombrowicz „jó ismerőse” -, bemberggel bembergelni, bembergő bergeléssel… - És a leíró folytatja, mert szeret átlényegülni, a lényegről való eltereléssel bíbelődni, a titkos nyelv rétegeiben merülgetni, mert mi is valójában a „Lényeg”?, ha nem a folyamatosság, az eltévedés (képzettársításokkal teli) kalandja, és a Kozmikus összefüggések mosolyogva-tudása által: a saját apróságok boncolgatása (a hibázások-javítgatások) változatos és „változatlan” örvényében…
    Ó, idő-spirál, év-billiárd és ezred(meta)másodpercecske, szösz, kóc, Bergengócia (tényleg folytatja), bergitta bergem, bergengubanciális bergubálás, bergegyházi bergulum, bergeredj Berger, egyberg, bélberg, bergenkütyü, aztán: űrfütty és Übü-fütyi, fityisz, üszök-rügy és gatya-rotty, rigyi-rogya-ragyoga, s gomba robban a marokban, firgum-furgum galagottyra… – és ihajjberg, Berg-end(y), Bergson, somoly-berg, berg-amott: Bergman, Ginsberg, Gutenberg, Strindberg, Schönberg is…

 

 

 

 

 

 

 

 

Igen. Tizenkilenc évesen is például, amikor gyomorfekély-gyanú, fél vese és fél-homály kapcsán időztem a zártosztályon, igen, akkor is könyv (és kert); kert voltam egy nagy könyvben, de ugyanakkor fordítva is, sőt: a magammal azonos (méretű, anyagú, esszenciájú…) Könyv voltam… - A százados, a robbantások, a belém-nyomott, tört borosüvegek, a száguldás gázálarcban, a hadnagy megrettentése, kit magammal vittem volna a túlvilágra (az idegek és az elme harca, kísérlete), a pszichiáter, aki literes hamutáljában fuldoklott; a totális írás (kiélés) éve huszonkét évesen, gyomorvérzés: kötet-tervekkel, jegyzetekkel – és könyvek lapjaival itatva fel gyomrom vértócsáit… (Jaj neked ön-emésztés, ezt neked könyv-zabálás…)

    Végzettséggel nem dicsekszem, aki vagyok: a Végzetem…
    Töpörödött, aszott kezem, öregasszonyi ráncos tenyerem: az elmúlás (folyamatos) megújulására, a „szinten tartott” jelenlétre mutat. A jelenlét: „állandóság”. Az „állandóság”: az alig-változás nyomorúságos dicsérete. (A túl-élés el-túlzása.)
    Tenyérjósok és pszicho-grafológusok lépten-nyomon megtalálnak… – „Ezeknél” gyakrabban már csak a kedélybetegek, a paranoiások, a betegesen melegek, a variált mániások, a nyomorba-döntöttek, a nagyravágyó szélhámosok, a pozíció-gyűjtő komplexus-halmazok, a frusztrált anti-hősök, a nyomulók, a kitaszított szeretet-éhesek, a bizonygatók, az ígérgetők, az értelmetlenül csábítók, a különféle szeszélyesek… tisztelik meg személyemet.
    Ám én Őt keresem: akit már (valószínű, hogy többször is) megtaláltam. Megtaláltam, elvesztettem – és (nem akarom elhinni, hogy) újra megtaláltam… A feszített megtalálásban, a szkeptikus köztesben, és az apatikus (mozzanatlan) keresésben, az alkotás-folyamok áramában, a zaklatott rombolások közepette, a töredezett tehetetlenségben, a vázlatok őrületében, a megbocsátások kavalkádjában és szelídített bujaságaiban: szerelmetes társammal vagyok (és nem vagyok), Őt szenvedtetem, Őt ostromolom, Őt magasztalom, Őt okolom, Őt okítom, Őt szenvedem – és (a meglevésben is) Őt keresem…
    Őt kínzom én: a Lányt, a nőt, a Lényt.

    A „Regény” lehetősége is hozzá tartozik.
    Belőle tükröződik, általa árad belém.
    Esetleges eszközeimmel, a belé-bonyolódásokkal és az eltávolodásokkal: a kettő(s)ségek sokaságát, a sokaságok egységét dolgozom fel…

Te óra egy perc. Én másodperc.

 

 

 

 

 

 

 

 

Ismét „gyomlálok”, metszek és ültetek, szöszmötölök (a szöszmöt ölést még nem büntetik…), rendszerezek… Olvasok, hogy átírhassam, leírom, hogy át-olvashasd…

Ó, te ória nélküli mondus (morgus belé-horgusz, tum puncus), és ciccmorgás, szőrbe- s tollbamondás: ciróka fruska, cicus hisztérikus, speciál dorombusz, Cicmándy Cirmond, cirókusz cirmula ciránikusz, circus vitiosus, cicinda-minta, ceremónia cicka (farus cicdomborus), universus cicónus-bónus…
    …és formula anatómia, miáánia-ária, absztra-háló fóbia, redukció-funkció; a küszöb előszobájának küszöbe (és köd a köbön); székbe állított székelés, ó, tapintható (merev)ület…
    …és Patocka* pocakja (*Jan, A természetes világ és a fenomenológia; Gond ’97.)… és a feladat dinamikája (most Bartók Bélától a Divertimento for Strings, Allegro non troppo kezdődik el, nyolc perc, ötven másodperc, közben ennyit írok le):
    a belső pólusok fesztelenségének (folyamat)aktusa, szenzibilis (gömböly-intrikus) Világ-köldök tágítgatás…
    „/”-i fér(f)i a mindenség mögötti feloldódásban…
    …és (visszatérek): felpöckölt pocok, a hörgés görgése, felkoncolt démon-dorong (a sötét zaj bekúszik a gömbbe), nem, ez nem Bartók zenéje (csak a leíró fejében)…; majd: az ön-magaság /soi-meme/, ide circonflexe kéne, a védtelenség megvédése (a „kalap” alatt legalább az e betű ne ázzon meg)…
    …és a szabads… – nos, itt lett vége(m), ily lassú a gépelésem,
    szóval: a szabadság szakadtsága; megint Berg, kuss Lulus!,
    a száj gombokkal-bevarrása (Gombrovicsorgás), a „Kozmosz”
    (da-do-gó) halkulása…
    …aztán ismét Lulusolás, Bergelés (a leíró fejében?), bembergelés, lulus-suss-muss, bergenbergenc, lulucka-lapocka, bergmumusolás, bergeny-burganciálás… – persze, a fejben rezegve (közben) a fejsze…

Az olvasmányok szeletelve. Ám: mivel az ember (i)gaz(i) „lényege” az arcában válik jelenvalóvá, az arc mögött a valódi
barangolás, maszkolás és makrancolás, rakonca és maszatovább, arcüreg-járat, arcalagulat…
    „Mert”: távolság és találkozás (különféle) kateg/l/óriája az ember, és (in) amplitúdó (am) putáció, és egy picit explicit… a funkció nista…
    „Kisvártatva” pedig: az interszubjektív tér görbülete (a szubjektív és a külső emberek közötti /v/iszony) nem megalkotja a létet, hanem lehetővé teszi (annak) igazságát…

 

 

 

 

 

 

 

 

 A belső pofont nehezen adom vissza, az arc viszont eleve „oda van tartva”…

Lévinas (Emmanuel) sajátos fenomenológiáját is érdemes lenne olvasni – mondta a Lány (a nő talán nem mondta volna), gondolta a Fiú –, mert Ő mintegy kifinomította a heideggeri egzisztenciális analitikát… – Szállingóznak utalások, hullának (rám) törmelékek…
    …aztán búbaj, kicsit Buber, bambergelés, ba-bambulat, eti-kaki, bergeny-bambi; és gombra (elme-kabátra) kontra Gombrowicz…

„Az etikai ellenállás a végtelen jelenléte.
    Ha gyilkossággal szembeni, az arcba beleírott ellenállás nem etikai, hanem valóságos ellenállás lenne, akkor egy nagyon gyenge, vagy nagyon erős realitással lenne dolgunk” – mondja Lévinas a Nyelv és közelségben, ám mindezek előtt (és úgy általában): „csak” dolgunk van! Például: a túlzott közelségünktől való eltávolodás folytonos kísérlete (például: a jobb, netán magasztosabb, igazabb… Én megtalálásának reményében – a vissza-közelítések kiismerhetetlen ismétlődésében)…
    Most minden tükröt letakarok, és nyugodni térek.

Vállalható vállalás (mármint az ébredésben).
    Nem a penge, nem a kés élesíti az elmét, de a gondolat, a metafora, az elmélet… megtestesül…

Amit fontosnak tartok, avval igen érdekes viszonyt folytatok. Kerülgetem-késleltetem, hosszasan készülök rá, hogy érlelhessem (magát a megközelítését), bujkálok előle, hogy majd újabb tartalmakkal lephessem meg (magamat: a további tervezgetések jegyében és elodázás-folyamában)…
    Ezen állapot már-már euforikus jelenléttel ajándékozza meg mindennapjaimat – s a bizonytalan felületek mögé egyféle felkészültség-állandóságot kölcsönöz…
    Jelen lévő szövegemet is efféle fontossággal ruháztam fel. Így aztán: 20-25 csordultig írott füzet várakozik, hogy valamelyest beépülhessen a „Regénybe”. (Aforizmák, versek, vegyes jegyzetek, naplótöredékek, esszék, elbeszélés-vázlatok, családtörténeti feljegyzések, álom-leírások… mocorognak körülöttem – bármerre is lépek, s én rakosgatom, rendszerezem, dugdosom, túl-gondolom, vagy semmisítem őket…)

Hónapok telnek, mire ismét szembesülök szövegeimmel, és évek vonulnak át, mikorra le merem (lemerem, mert „az igekötőt egybe kell írni az igével”) írni, hogy: anya, apa (ízlelgetem: anyapa-apanya – apanya-anyapa…), vagy azt, hogy: szerelem…
    Lássuk az utóbbit. Ő: a Cica! – a látensen is emlegetett, a nem olyan, nem amolyan, a főleg nem akármilyen (persze könnyű ezt mondani, de fő, hogy nem kell bizonyítani – naná, hogy a nemolyan-nemakármilyenségét!), hiszen a lényeg(i) is így működik – a bizonygatás csak elbizonytalanítja…
    (A bizonyosság annál titokzatosabb, minél kevesebben tudják, hogy – az - az…) A feltárás-részletek: (csak) el-beszélések.
    A lényeg(i) viszont minimum (be – és ki) fordítva is igaz!

A nő: ki – illetve berúzsozza fogait.
    (Lényében semmi tragikus… Csak amíg nem ismerem. Csak amíg meg nem ismerem. Csak amíg nem ismerem meg…)
    A jelentés itt (is) másképpen jelentős.
    Szerelmesen törlöm-maszatolom vörös, vagy lilás rúzsait. Ajkait csak ritkán harapom. Ritkábban, mint képzelem (hogy harapom). Az utcákon rohangászunk, esőcseppeket iszunk egymás arcáról: hadonászás, korty, elfojtás, korty, hadonászás…
    Nincs titkos napló, mit ne ismerne, ám erotikus bárokról, vagy állatok nemi életéről szívesen kérdez. („Plátói” élettársa Kant; azelőtt pedig Dürerbe volt szerelmes…)
    Konyhámba ismeretlen gazokat hord, díszes szárazságokat. Gyertyafénynél kérdezi, hogy miért érnek véget kapcsolatok, és a szerelmi intenzitás mi okokból csökkenhet? Közép-rossz vörösborok mellett a gótikáról, építészeti szabályokról ad elő, finomabb nedűk kíséretében vallomást tesz nekem, szerelmeset…
    Rózsaszín lufit veszek neki, pöttyöset; rózsaként bontja gesztusait… Hálás. Kinyílik – és lázasodik a fokozatosan föltárt odaadástól… Megmutat. Megmutatom.
    Egymásra jövünk. Imádom, amikor lázas…

 

 

 

 

 

 

 

 

Mondják a magukét (a hangok) – és én félálomban válaszolgatok…
    Anya kiszámolta (a konyhában ülve, a számlák fölé görnyedve mondja), hogy lángossütőként, egy évben 48 mázsa lisztet dagaszt meg. Ez a 14 év alatt eddig: 672 mázsa!
    „Az anyám kínját” – motyogom, és egy hajnalon („kelés” három órakor) elkísérem a napi tortúrára. Autózás naponta a 40-50 kilométerre lévő lángossütő-bódéhoz az esős-csúszós, nyirkos-ködös, sáros-kátyús alföldi utakon, majd átfázott-megizzadt bonyodalmas pakolás (székek, padok, óriási üdítős-hűtőszekrény, táblák… kicipelése a teraszra), olajsütő beizzítása, közben hosszadalmas dagasztás és formázás, tea- és kávéfőzés, a folyamatos helyszűke, a ventilátor, az átforrósodott olajos levegő és a huzat eszeveszett kavargásának közepette…
    Rutin és mindennapi aggodalom (az időjárás, a vevők, az emelések, a pocsékba menő nyersanyag… miatt): ájulásig.
    És mindez visszafelé. És mindez elölről kezdve.
   De például mennyi és mennyi sünnek, pocoknak, vakond(ok)nak, fácánnak, nyúlnak, menyétnek, macskának, rókának, kutyának vagy őznek kell az utakon elpusztulnia ahhoz, hogy anya (és ő „csak” egy!) reggelente kinyithasson – majd (egy kijelölt napon): örök nyugtalanságával az aggodalmakon túli világba távozhasson?

Mondom a magamét (félálomban) – ám csak sejtések és hangfoszlányok vergődnek válaszok gyanánt…

 

 

Az oldalt Csontos Bernadett fényképeinek részleteivel illusztráltuk.