Valamikor, fiatal indián korában Csendes Tollból megpróbáltak sápadtarcút csinálni. Ez persze csak a saját identitását erősítette benne, de azért nem volt könnyű  harc a sápadtarcú világgal szemben. Vegyészmérnöknek szánták, és már majdnem az is lett, persze csak testben, de néha az is elég.

 

 

A-Z ÖRÖKKÉ VALÓSÁG

JÁSZ ATTILA SZÓCIKKEI CSENDES TOLL ÉLETÉBŐL

 

 

 

 

 

 

 

„Reggel, ha felkelsz, adj hálát a Nagy Szellemnek a reggelért, a fényért, az erődért, az életért. Ha nincs okod hálát adni, a hibát magadban keresd.” (Tecumseh)

 

ÁTJÖN/ Minden éjjel, mint egy menetrend szerinti járat, átmegy a szülői ágy közepébe CsT legkisebb fia. Általában, miután Csendes Toll felbotorkál, és olvas még egy kicsit, hogy el tudjon aludni, pontosan akkor, két óra körül. Mikor lekapcsolja a kislámpát, s merülne épp álomvizekbe. Befészkelődik, és rögtön bearaszol a takaró alá, majd éles körmű lábait becsúsztatja CsT combjai közé. Nincs merülés, csak próbálkozás, durván hajnalig. Akkor felkel a legkisebb, és lehet aludni is egy kicsit. Minden reggel mondja neki CsT, hogy már megint átjöttél, kisfiam, mire ő csak mosolyog felsőbbrendűen, mintha nem tudna az egészről. Ám néhány napja hiába várja Csendes Toll, nem jön át. És most ezért nem tud aludni.

 

BESZÉD/ „Csendes Tollnak hívnak, egy kis vidéki, rezervátumba szorított indián törzs főnöke vagyok. Nagy megtiszteltetés, hogy itt állhatok, beszélhetek, fiatal és érettebb, nyitott fülek és szívek előtt. Egy igencsak izgalmas és színvonalas internetes vállalkozás – ’egy nyilvános szeminárium’ – immár nyomtatott verzióját, kétéves, válogatott termését tartva a lámpafénybe. És szabadon beszélhetek róla indián testvéreimnek. Örülök, hogy itt lehetek.

Mert minek és miért is örülne másnak egy ilyen nehéz, erőt próbáló időszakban egy vidéki indián, amikor a fehérek száján csak szitokszó a kultúránk. És rögtön ellenérzéseket vált ki a sápadtarcúakból. Csípőből tüzelnek ránk, és mielőtt megszólalnánk, belénk fojtják a szót, kikapcsolnak, ránk csukják a könyvfedelet, és nem létezőnek tekintenek. A vörösbőrűeket a fehérbőrűek nem tekintik emberi lénynek. Szinte lehetetlen dolog próbálkozni is, hogy a kultúrát a fogunkban tartva átússzunk vele a túlsó partra, majd azt kedvesen, egy szál virágként a szúrós szemű fehér embernek átadjuk, neki hoztuk, és nyugodjon meg, nem a másik partról jöttünk, nincs másik part, csak ez. Ez egy sziget. És ha tetszik, ha nem, ezen együtt kell élnünk, halnunk. Ez a könyv, amit a fogaimban kultúraként elhoztam, bizonyíték. Hogy tiszta, csillogó szemű fiatal emberek hisznek és akarnak és érdeklődnek ’magasnak’ csúfolt kultúránk iránt, és ilyen színvonalas honlapot képesek működtetni néhány tapasztalt harcos vezetésével.

Egy éppen nagyon elkeseredett vidéki indián ettől megnyugszik kicsit, szívét az öröm napsugara melengeti. Van remény. Persze, semmi másunk sincsen, csak az ütött-kopott remény. Mint mindig. De ez a könyv itt a kezemben maga a nagybetűs Remény. Ez a szó csendül ki – kimondatlanul is – a legmegrázóbb interjúból, ami Víg Mihállyal készült. És hogy: ’Igazából az a nagy baj, hogy nem tudunk egymásnak megbocsátani.’ Így beszél egy igazi nagyfőnök. Van értelme színházba, koncertre, moziba vagy kiállításra menni. Nem biztos, hogy le lehet írni az élményt, de kedvet lehet csinálni, vagy el lehet venni, és ez bőven elég. El lehet gondolkodni rajta, nem csak rohanni tovább, mint az ostoba fehér ember a következő csillogó-villogó dolog felé. Hogy írni is tudjunk róla, meg kell élni, meg kell emészteni a látottakat, hallottakat, olvasottakat. Ebből pedig mindig átsüt, átizzik valami a kritikai szöveteken.

Kétszer is megidéződik egy német teológus törzsfőnök műve, Johann Baptist Metzé. Ő arra int, amire az ősi indián tanítások is. Azt mondja hát: ’Ha megfeledkezünk mások szenvedéséről, akkor elfeledjük az idők végezetét is, amely elsősorban mint a szenvedők számára remélt igazságszolgáltatás jelenik meg.’ Sánta Őz ezt úgy tolmácsolta a múlt században: ’Sose szűnjetek meg emlékezni!’ Aki nem tud emlékezni, akinek nincs mire, annak nincs múltja, annak nincs történelme, az nem létezik. Hadd magyarázzam túl Sánta Őz egyszerű szavait. Ne felejtsük el, kik vagyunk. ’Hogy indiánok vagyunk mindannyian…’ Ahogy a nyolcvanas években Kőnigh Péter énekelte.

Csendes Toll vagyok egy vidéki indián rezervátum kis létszámú törzsének egyik utolsó vezetője. Szívemet az őszinte irigység melengeti. Mi mindent fordítva csinálunk, mint ti, fiatal harcostársaim. Nyomtatott folyóiratból készítünk, próbálunk készíteni internetes változatot. Is. Amit ti az idősebb főnökök segítségével létrehoztatok, nyomtatásban is megállja a helyét. Ahogy a szigetlakó indiánok tartják, a netes változat próbája a nyomtatott verzió. E kitűnően szerkesztett és sok irányba mozduló kötetről, mint próbálkozásról a lehetetlenre, a lehető legtömörebben csak azt tudom mondani: Kuk*! Én beszéltem.”

 

 

 

 

 

 

 

 

BÍRÓSÁG/ Aki a bűnnel foglalkozik, óhatatlanul gyanakvó lesz mindenkivel szemben. Szűrte le Csendes Toll némileg dühöngve bírósági meghallgatása után. Felesége és lánya cserbenhagyásos gázolása kapcsán. CsT úgy érezte, kapásból azt gondolják, hazudni fog, és ezért alig tudott megszólalni. A nagyon átlátszó keresztkérdésektől pedig csak még ingerültebb lett. Mintha ő volna a vádlott. Miközben az elkövető azzal védekezett, hogy a felesége és a lánya eleve a másik oldalról próbáltak átkelni a zebrán, és háttal léptek le elé. Asszonyát ugyanolyan megalázó módon kérdezték ki, eleve feltételezve, nem az igazat mondja majd. És persze a per alatt évek teltek el, amíg a gázoló vidáman furikázott. Miközben CsT asszonyának egy óráig kellett az orvosi vizsgálaton egy szál bugyiban ülve válaszolgatni a pszichológus napi politikai helyzetet taglaló kérdéseire. Az orvos pedig megrángatva a háromszor műtött kezet, könnyekig csavarva megállapította, működik ez. A törött csípőre és lábra, meggyógyult ez, hisz segítségkérés nélkül is fel tudott állni. Csendes Toll indián vére ilyenkor bizony felforrósodik. És lassan, a gázoló helyett sokkal inkább a kafkai Hivatalra vetíti gyűlöletét.

 

BÚCSÚBULI/ Harminc éve történt, jóval azelőtt, hogy a kultúrharcosok ösvényére lépett volna Csendes Toll. Az első, ösztönös lépések egy akkori fiatal törzsfőnök törzséhez vitték. A Turul moziban adott koncertet akkor nemrég alakult zenekarával. Elsős gimisek voltak CsT-ék, de nagyon szerettek volna bejutni a vasárnap délelőtti koncertre. Nem sikerült. Ám a fiatal, hosszú hajú, Hobo nevű törzsfőnök jól látta a dolgokat, messze tekintett. Adott még egy koncertet a kintrekedteknek is. Néhány évvel később a harmadikos magyar könyvét dedikáltatta József Attila fényképe alatt, mert nem volt nála más papír, ám a suliból egyenesen mentek a szabadtéri koncertre. Hobo zavart mosollyal írta a kép alá nevét. Aztán találkoztak még néhányszor. CsT gimnáziumában is, ballagás előtt. Meg az egyetemen, ahová egy Hobótól kapott plakát miatt kivonult és hajnalig őrködött a városi titkosrendőrség, és akkor behívatták CsT-t, és azt mondták, szerencséje, hogy nem történt semmi. Csendes Toll zavartan mosolygott, akkor esett le neki, honnan is kerültek a gólyabálba azok a furcsán jól öltözött fazonok. Aztán hosszú évtizedek jöttek-mentek, azért figyelte és meghallgatta az egyre ismertebbé váló törzsfőnök dalait. Látta néhányszor élőben is. És amikor eljött az idő, a törzsfőnök elég bölcs és öreg volt hozzá, hogy azt mondja, ennyi volt, CsT biztosan tudta, a búcsúbulin ott kell lennie. Ahogy tudta ezt monogramja névadója, Cseh Tamás temetésén is. És éppúgy felemelő dolog volt, a szomorúság ellenére is, hogy valami véget ért. Benne is, nem csak a világban. De amiként kezdte, Hobo mindvégig az maradt. Méltó ünnepe volt a törzs feloszlatásának. Egy egész stadionnyi indián ordította a zenekar legrégebbi dalait három órán keresztül. A törzsfőnök legjobb harcosait vette maga mellé, és emelt fővel fejezték be közös működésüket. Valahogy ott lett vége a 20. századnak.

 

ÉBREDÉS/ Régi kedvenc, szürrealisztikus teóriája Csendes Tollnak, hogy azt még tudod, ki mellett alszol el, de hogy ki mellett ébredsz, azt már nem. Meg is tapasztalhatta ezt az álomigazságot az utóbbi időben. Egy meglehetősen ismerős nő mellett alszik el, majd reggel egy fújtató kisfiú mellett ébred, egymás arcába szuszogva. Reggelre ugyanis mindig helyet cserél CsT fia és asszonya, és ő ebből nem vesz észre semmit. Az egész olyan, mintha álombeli varázslat történt volna.

 

FORRADÁS/ Nem sok emléke lehet egy vidéki indiánnak saját kisgyerekkoráról. Mondjuk hároméves lehet. Nyár van, rekkenő, falusi hőség, áll a levegő. Csak a fal melletti árnyékban lehet elviselni. Egy padon, aminek nincs háttámlája. CsT anyja az unokatestvérét ringatja ölében, ő kisebb és lány. CsT féltékeny rá. Egy ideig bírja, aztán radikális lépésre szánja el magát, végső kétségbeesésében, hogy őt nem szereti (eléggé) az édesanyja, nem vele foglalkozik. A figyelemfelhívás sikerül, rögtön fókuszba kerül. A fejéből ömlik a vér, egy konyharuhát tesznek alá, úgy rohannak vele a körzeti orvoshoz, szerencse, hogy akkor még volt olyan a faluban. CsT erre emlékszik legjobban gyerekkorából. Látja magát, a testét kívülről, ahogy futva viszik és jajveszékelnek, hogy mi lesz vele. Összevarrják, és a durván öltött seb nyoma a mai napig ott díszeleg hosszú haja alatt. Ha rövid, néha kilátszik, így inkább indiánosra veszi a frizurát.

 

GITÁROS/ Valamikor, fiatal indián korában Csendes Tollból megpróbáltak sápadtarcút csinálni. Ez persze csak a saját identitását erősítette benne, de azért nem volt könnyű  harc a sápadtarcú világgal szemben. Vegyészmérnöknek szánták, és már majdnem az is lett, persze csak testben, de néha az is elég. Az első géptanvizsgáján a professzor, látva indián külsőjét, megkérdezte, mielőtt kirúgta volna, maga melyik zenekarban gitározik. CsT sértve érezte magát, és azt válaszolta, ő az énekes. Onnantól meg volt bélyegezve, de nem zavarta, még két évig járt oda, mire végre le tudta magáról tépni a fehérek bilincsét, és lobogó lélekkel vágtathatott az ősküi mezők felett. Harci színekkel kikenve.

 

HALOTT EMBER/ Napjaink legszebb, művészetről szóló metaforikus filmje. Éli egy hétköznapi ember a szürke kis életét, míg egy nap minden megváltozik. Nem úgy, mint ahogy Rilke javasolja, nem akarja megváltoztatni életét. Neki jó volt úgy. Mégis, szülei meghaltak, kedvese elhagyta. Szabadulni akar, állást keres a világ másik, vadabb részén. De becsapják. Belesodródik valamibe. És kap a szíve közepébe egy golyót. Találkozik egy művelt indiánnal, akit úgy hívnak, Senki. És aki tudja, hogy ki volt William Blake, és el is mondja a főhősnek, akit szintén így hívnak. A legszebb rész, ahogy a lelassult világot, az erdőt szemléli, miközben Senki vezeti át egy másik világ felé. Hogy meghalhasson végre, ne kelljen szívében golyóval tovább élnie.

 

JAJ/ Egy indiánnak legyen hosszú a haja. Volt idő, amikor CsT azt gondolta, itt az idő, civilizálódni kell, és amúgy is ritkul a haja, nő a homloka, ideje levágatni, egészen rövidre. Nála mindig is pszichés dolog volt a hajvágás, és akkor nehéz időszakot élt, folyton vágni kellett. Ha nem lett volna koponyája hátsó részén egy gyerekkorból származó, hosszú forradás, le is borotválta volna, akár egy zen szerzetes. A hallása viszont időközben annyira elromlott, hogy hallókészüléket kell hordania. A sápadtarcúak pedig folyton a fülét figyelték, mi is van mögötte. Ez nagyon zavarta, ezért megnövesztette a haját. És most ismét indiánnak érezheti magát.

 

MEGBOCSÁTHATÓSÁG/ CsT próbálkozik. Tehát van, ezért meg is nyugszik. Érte már néhány csalódás életében, de a legdurvább dolog az utóbbi időben történt vele. Korábban el se bírta volna. Öreg törzsfőnök barátja (mestere vagy fogadott apja) egyik napról a másikra úgy döntött – elfogadható indoklás nélkül –, hogy miután szerelmi bánattól vezérelt öngyilkossági kísérlete után Csendes Toll visszaráncigálta az életbe, és ő a pszichiátrián azon nyomban beleszeretett egy másik ápoltba, nincs rá többé szüksége. Közeli barátról lévén szó, mindig is jól tudta, ötven év nyugati egyedülléttel háta mögött nárcisztikus szempontjait tekinti legfontosabbaknak. És azt is, az önbecsapás képességét kitűnően alkalmazza. Amikor azonban ennek CsT is áldozatul esett, rögtön másképpen látta, sokkal kevésbé megbocsátóan viszonyult hozzá. Hosszú hónapokra van szüksége, akár a gyászmunkánál, hogy élete legnagyobb csalódásán túltegye magát. Valahogy. És megbocsásson neki. Amiben sem racionális, sem irracionális érvek nem segítettek, csupán a mindent békévé oldó és tisztára mosó, Áldott Idő. CsT megnyugodott, megtette, amit a szíve diktált, a többi nem az ő dolga. A Nagy Szellem bocsásson meg mindannyiunknak. Oldja békévé szívünkben különbözőségeinket, másképpen gondolkodásunkat: barátságról, szeretetről, szerelemről, életről, halálról.

 

 

 

 

 

 

 

 

NAGY FOLYÓ/ Azokban a Régi Időkben CsT még kezdő indián volt, vagyis csupán lélekben volt kész indián, és erről nem is tudott. Vágyai természetesen az indiánság felé terelték, hiszen a falusi rezervátum kultúrházában minden szombaton délután megnézte a matiné-előadást. Rendszerint valamelyik Winnetou-filmet adták. A Nagy Folyónak köszönhette azt a felismerést, hogy végre-valahára el tudta dönteni, hova is tartozik valójában. A sápadtarcúak közé, mint a többiek, vagy ténylegesen vörösbőrű, nem csak lelkében. A mozielőadások után nagy harc folyt a napköziben a szerepek kisajátításáért, ami nem zavarta CsT-t, aki ekkor még a Néma Száj nevet sem kapta meg, mivel ő egymagában is jól eljátszott nagyszülei kertjében. És a Nagy Folyó partján, ami majdnem a kert alatt hömpölygött el. Egész nyarakat töltött ott. És szerencséje volt a kis Csendes Tollnak, a Nagy Folyó megtanította az idő paradoxonára, hiába volt erős a Folyó sodrása, ő tudta, hogy az idő nem folyó. Az idő áll, mint a nyári pillanat. Egész gyerekkora egy hosszú nyári délután volt. A nap süt, a bőr barnul, ő pedig guggol a folyóparton, és a vizet piszkálgatva álmodozik. Arról, hogy. Egyszer. Az idő viszont mintha tényleg állt volna, nem mozdult. Árnyéka kicsit megnyúlt estére, de CsT nem vette túl komolyan. A Nagy Folyóban viszont éppen a nagyszülei kertjével szemben volt egy Sziget. Nem nagy, nem is kicsi. Meglepő módon, tele volt gyümölcsfával. Egy töltésen lehetett átjutni, ha nem volt túl magas a víz. Ha az volt, csak csónakon. És a Sziget belső partján, egy kis öbölben volt egy roncshajó, ami maga volt a mesebeliség. Pedig CsT már nagyfiúnak gondolta magát, aki nem hisz a mesékben. Sokkal inkább az indiánokban. És hogy egyszer tényleg. Sok estén át tervezgette a szökést a Nagy Folyón keresztül az indiánokhoz. Akik felismernék benne is az indiánt, és megértenék. Egyszer tényleg nekiindul. Gyűjtögette az ételt, félrerakott gyümölcsöt nagyszülei kertjéből, lekvárt a spájzból, készült. Kitakarította a roncshajót. Ami kicsi volt, de annyira mégsem, hogy egyedül elbírt volna vele. Kissé oldalra dőlt, iszapba ragadt, törékeny kis folyami hajó.

Annyira azért CsT sem volt naiv, minden látszat ellenére, hogy elhiggye, egyedül is menni fog a „dolog”. Társakat kellett találni. Ha lehet, indiánjelölteket. Ehhez viszont időre volt szüksége, kénytelen volt jövő nyárra halasztani az indulást. A félretett élelmet megeszegette szépen a kert fáin ücsörögve. Legalább már tudja, hogyan is kell felkészülni az útra. Még jobban meg kell terveznie az egészet. Pontos útitervet készíteni, nem csak egy régi autós térképet szerezni. Lecsorogni a roncshajóval, az árral, egészen a tengerig. Ahol majd lesz valami, csak át kell jutni az óceánon… Itt persze elakadt a kis néma szájú CsT, hiszen még tengert se látott soha. Elképzelni se tudta. Nem baj, gondolta, csak elindulni, nekivágni nehéz. Voltak olvasmányélményei, amelyek biztosan segítenek, Tom Sawyer és Huckleberry Finn, ők is megcsinálták, legalább egy társat kell találnia. Mert a Morzsi nem elég, persze, őt is viszi mindenképpen, hadd lásson világot. Ő a legjobb barátja. De kell valaki, aki segít elkormányozni is a hajót.

Év közben aztán álmodta tovább a tervet, aprólékosan kidolgozta az általa átlátható dolgokat. Sőt, nyitott egy füzetet, amibe elkezdte leírni, mit is szeretne. A füzet telt, és ő nem gondolta soha, hogy ez valaminek kezdete vagy vége lenne. Vagy jele. Hosszasan részletezte az indulás körülményeit, az estét, amikor a hajó nehézkesen kicsordogál az öbölből. És az érzést, ami valami nagy boldogságot okoz, hogy most bármit szabad, most minden úgy lesz. Bámulja a parton elúszó fényeket, falvakat, városokat és lakatlan területeket, miközben csak csorog, csorog lefelé a Nagy Folyón. Az indiánok felé. És a következő néhány oldal már arról szólt, hogy ott is van, és találkozik végre Winnetouval és barátjával, Old Shatterhanddel. Akik természetesen azonnal barátjukká fogadják, és együtt élik meg újabb vad és nyugati kalandjaikat. Ezeket is elkezdte részletesen leírni a kis Csendes Toll. Ami azért erősen emlékeztetett az eredeti történetekre, ha annál rosszabb nem is volt. Rosszabb semmiképpen sem, hisz annyit csiszolt rajta a folytonos mesélés közben (leendő társának-barátjának, akit próbált meggyőzni, tartson vele), hogy folyton újabb lényegtelen részletekkel bővült. Aztán váratlanul abbahagyta, a mesélést és az írást is. Hogy majd folytatni fogja. Egyszer.

Sok évtized telt el azóta. A kis néma szájú indiánjelölt törzsfőnökké vált, és azóta is évi kétszer lejárt a Nagy Folyó azon részéhez, ahol a gyerekkorát töltötte, és mindig eszébe jutott az álló idő élménye és eszement szökési terve. A gyerekei ugyanúgy guggoltak a parton, mint ő, de a temető felé menet (ahol CsT nagyszülei és apja alusszák az örök álmot), az ártéren keresztül mindig sürgette őket, sietniük kell, hogy visszafelé elérjék a vonatot. Ha esetleg arrafelé vitt a vonatútja, elérzékenyülve nézte az ablakból az árteret, a folyópartot, és akkor is mindig eszébe jutott, hogy végül mégsem indult el. És ez a felnőtt Csendes Tollat egyáltalán nem lepte meg, mosolygott magán csendesen, utólag persze. Kinézni az ablakon át azonban mindig nagyon jó érzés. A gyerekkorra, a Nagy Folyóra, az álló időre.

Nemrég váratlanul előkerült ez a bizonyos füzet a családi hagyatékból, benne a valóságos regénykezdeménnyel, mert mi más is lett volna. Ott kezdődött. Nem a füzetben, hanem a gyerekkorban, a parton való guggolásban, a vízpiszkálgatásban, a kődobálásban, kagylógyűjtésben. A szemlélődésben. És hiába akarta elfelejteni olyan sokáig, hogy ki is ő. Hiába is akart sápadtarcúvá válni, nem különbözni, beolvadni, eltitkolni, nem ment. Az indiánság folyton kiütközött rajta, egyre inkább láthatóvá vált. A fehér emberek középiskolája és egyeteme után is meg tudott maradni indiánnak. Rájött, hogy nem menekülhet, kénytelen felvállalni identitását. És most őszülő hajjal is hallja hosszú, meleg és álmatlan nyári éjszakákon, amikor nyitott szemmel fekszik asszonya mellett a tipijében, a távoli Nagy Folyó hangját. Hívja őt.

 

PÁZMÁNY/ Csendes Toll tanulmányútra indult harcostársaival. Róma volt a végcél. A csaknem kéthetes felfedezőúton sok élményt begyűjtöttek a Nagy Szellem akaratából. Ahogy bizonyára az ő iránymutatása alapján, bár ők ezt akkor nem tudták, találtak a zsidó negyed eldugott antikváriumában egy magyar nyelvű Pázmány-kötetet. Kellettek hozzá mindhárman, hogy meg tudják szerezni. Négy első kiadású Pázmány-mű volt egybekötve, az egyik az első magyar nyelven írott könyv vitairat. Az antikvárius közben rájött, hogy a számára ismeretlen nyelven íródó könyv nagy kincs lehet. Nem volt visszaút, megszerezték az indiánok, és vitték, hozták haza boldogan egy cipősdobozban. Lemásolták, és a másolatot odaadták egy Pázmány-kutató professzornak. Az eredeti pedig beadták egy aukcióra, ahol rögtön el is kelt sokszoros haszonnal. CsT most készülődik, hogy régi ígéretét beváltsa, és elvigye asszonyát és lányát a talált tárgyból ugyanoda, Rómába. Ezt kívánja a Nagy Szellem akarata.

 

PÓTLÁS/ Utolsó találkozásukkor Petri György úgy beszélt Csendes Tollal, mintha pontosan tisztában lenne vele, ki is ő, legnagyobb csodálkozására azt állította, olvasta a verseit. TD születésnapi ünnepségén történt mindez, ahol az ünnepelt kijelentette, hagyják őt békén, ne örüljenek annak mások, hogy ő már ennyi idős. Bölcs mondás volt. Petri hamar távozott, akkor futottak össze a lépcsőházban CsT-vel. Nem sokkal utána végleg az Örök Vadászmezőkre távozott. CsT utolsó találkozása PGy-vel az első is volt. Nem történt semmi említésre méltó. Ha arra jár, és teheti, beugrik hozzá a dunaalmási temetőbe. Pótol.

 

 

 

 

 

 

 

 

RÉGIUJJ/ Ahogy indián társa szállt be a kisbuszba, CsT csak annyit érzékelt, hogy fátyolfelhők úsznak át az arcán, kimerevítődik a pillanat, nem mozdul, a felhők pedig egyre gyorsabban suhannak. Fél perc eltelt legalább, mire a másik kezével felrántotta az ajtót, és a fájdalom végre felbugyoghatott torkából. Visszafogottan hörgött. Nem törtek el az ujjai. A hogy támaszkodott, készülődött beszállni az első ülésre, valaki belülről ráhúzta az ajtót. Csendes Toll ujjai is fél órán át bizseregtek. Ahogy a római teraszon is, ahol indián testvére tériszonnyal küzdve felmerészkedett a legfelső emelet fölött lévő teraszra. És ahogy óvatosan kémlelt kifelé, ujjaival kapaszkodott az ajtó vaspántjába. A huzat viszont gonosz módon kihasználta tétovaságát, és rávágta kegyetlenül a vasajtót. Igazi csoda volt, hogy nem vágta le a finom indiánujjakat. Fájdalomcsillapításként rengeteg mandulás likőr fogyott. Nem volt más a vendéglakásban. És CsT minden hasonló alkalommal emlékezik. Egyszer az ő apja is rávágta a Trabant-ajtót a befelé kászálódó CsT kamaszujjaira. Az emlék örök. Jobb kezének minden ujjperce őrzi. Eltörött, és bütykösre forrt össze. Így lett a régi új.

 

SÁRKÁNYEREGETÉS/ „Nevem Csendes Toll. Senkit ne tévesszen meg, hogy nincs hosszú hajam és sastollaim. Zen tanuló vagyok, de a Nagy Szellem és Jézus Krisztus üzenete is izgalomba hoz. Jól megférnek bennem. Lélektestvéreink pár faluval odébb már jó ideje tudják. Az utóbbi időben valamit elvesztettünk. Ám ami a nagyobb baj, nem vettük észre. Néhány faluval odébb már jó ideje keresik testvéreink, a bakonybéli erdőben. Az ottani indiánokról beszélek? Vagy a világ elől az Árpád-kor elején alapított kolostorukba vonult, gyógynövényeket termesztő bencés szerzetesekről? Mindegy. Ugyanazt a valamit keressük…

Miről is beszélek? Egyik, könyvbeli mesterem (Taisen Deshimaru) mondja a papírsárkány eregetéséről: ’…ha helyesen akarod reptetni, nem szabad sem túl hirtelen lefékezned, sem pedig túl lazára engedned a zsinórt.’ Nyugodtan meg lehet kérdezni, miről is beszél a zen mester? A gyereknevelésről? Lévén három gyerekem, állíthatom, arról is. Tapasztalatból tudom, hogy ’néha húznod kell a zsinóron, néha hagynod kell, hogy az húzzon téged. Ha túl erősen húzod, leesik; ha nem húzod elég erősen, akkor is leesik.’

Próbálom körüljárni, lassan, amit mondani szeretnék. Írom ezt a szöveget egy laptopba, én így gondolkozom, és elakadva a falat bámulom. Eltelik egy kis idő, amíg megértem ezt az üzenetet. Ugyanis nem a fal van előttem, hanem egyik kedvenc költőm kézírásos verse. Így kezdődik A hóhér naplójából:

Egyszer történt, hogy meginogtam,
s elvesztve egyensúlyomat
a feneketlen és királyi csöndben
meg is történt, hogy meginogtam.

Van egy másik szöveg is kitűzve, egy olyan naplóból, amit az írója soha nem jelentetett meg. Egy időben, a háború után, amikor nem kaphatott szelleméhez méltó állást, a Bakony másik oldalán dolgozott raktárosként egy ipari létesítményben. Már akkor ilyeneket írt, és alá is húzta: ’még nincs egyensúly’. Aztán pár sorral lejjebb: ’Még! De a méghez fokozott tisztaság kell. Ezt kell megszerezni. S ha nem megy másként, mint így? Szenvedéssel? Uram! Látod, hogy reszketek – félek – féltem magamat, mert nem bízom benned. Adj, adj erőt, hogy bízzak. Az legyen, amit Te akarsz, és ne az, amit én. A Te kezedet érezzem!’ Pilinszky ugyanezen kéz hiányától inog meg. ’Különben csak az órák ketyegnek / egyre pontosabban, / egyre hangosabban.’

Aztán elkalandozik a tekintetem. Az íróasztalom fölött, vagyis a legbelsőbb falamon őrzött képeken. Megrázó egyszerűség látszik Papp Gergely tanyasi, analfabéta bácsi zseniális 1940-es fotóján, ahol az isteni kéz helyett két pár emberi láb tart egyensúlyt. Egy lepusztult falusi ház udvara a háttér, melyet a kép előterétől egy patak vág el (kicsit ferdén). Az előtérben artistamutatványt végez két falusi férfi vagy fiú. Az egyik a hátán fekszik, keze széttárva, lába az ég felé nyújtva, az ő talpain áll a másik, kezét a csípőjére téve, csíkos, hosszú ujjas pólóban, mindketten klottnadrágban. A fölső férfi feje nem fért rá a képre, nem látjuk. A fekvő férfié takarásban van. Ott egyensúlyoznak, mintha a világ végéig bírnák. Nem inognak meg. (Persze ne feledjük, a fotó a pillanat művészete!)

Itt elakadok, hogyan tovább? Felteszek egy cédét. Legfontosabb erőforrás 21. századi indián létmódomban a zene. ’Ha zenét hallgatok – bár általában semmi különös nincs a hozzáállásomban –, megváltozom a hatására, kicsit más érzéseim, más gondolataim lesznek, mintha valami ragyogást éreznék a fejemben, felszabadulok.’ (Meséli Varga Mátyás költő-szerzetesnek Valentin Szilvesztrov ukrán zeneszerző.) Gadó Gábor – többnyire szépirodalmi műveken alapuló – improvizatív zenei meditációinak vagy imáinak irányultságát tömör pontossággal fejezi ki: ’A fényt keresem, azért nézem a sötétet.’

Arról beszélek, hogy a szisztematikus világ- és önpusztítás korában élünk. És hogy mégis és hogy éppen ezért meg kell próbálnunk… Egy fesztivál keretein belül. Ki-ki saját magán belül, így a közösségért is tesz valamit. Dukay Barnabás, kortárs zeneszerző erről azt mondja, hogy ittlétünket a megszűnés előtti legmagasabb fokként kezeljük, és a magunk kis életében igyekezzünk a legkisebb bajt okozni. Már ez a minimál-program óriási erőbefektetést kíván tőlünk. Figyelmet, szeretetet.

Az egyensúly neve: kötéltánc. De nekünk, szervezőknek, fellépőknek, úgy kell végigmennünk, mint a bohócnak. Nevettetnünk kell, szórakoztatni a közönséget, ugyanakkor nem szabad leesnünk. Az egyensúly neve izzadtság. Esti tánc közben. Vagy az indián izzasztókunyhóban. Próbálom egyensúlyban tartani a testemet. Az egyensúly neve: faállapot. Egymás törzsét érintjük, fakérgét simogatjuk. Néha lehántjuk. Lombkoronánk az eget karistolja, legalábbis innen lentről nézve. De ne feledjük, a gyökerünk legalább ugyanakkora kell legyen a föld alatt. (Al-faállapotban.) Az egyensúly neve: zazen-ülés. Taisen Deshimaru szerint a zazen folyamatos gyakorlása által mágikus képességekre teszel szert. Ha alkoholt iszol, ezt megsemmisíted. Igyál nyugodtan, biztat a zen mester. (Gyakorlásra van szükséged, nem mágikus képességekre.) Az egyensúly neve művészet. A papírsárkány-eregetésé. ’…ha helyesen akarod reptetni, nem szabad sem túl hirtelen lefékezned, sem pedig túl lazára engedned a zsinórt. Az egyensúly a fontos.’ Legalább keressük, van rá négy napunk. Csendes Toll beszélt.”**

 

TŰZFAL/ Sokáig nem tudta a gyerek CsT, mi is az a tűzfal. Tetszett neki a szó. Egy leomló, egyben lángoló fal, szép lehet. És mindig szeretett volna ilyet látni. Fogalma sem volt róla, hogy a naponta bombázott falfelület az, egészen addig, míg a lakók nem szóltak a szüleinek, hogy jó lenne, ha a gyerek máshol rugdosná a bőrlabdáját órák hosszat.

 

 

 

 

 

 

 

 

VAS LACI/ Egyszer volt, hol nem volt. Ez jelen időben és felnőttkorban úgy hangzik: megvan Csendes Toll első mondata. Hetedhét országon innen, a töretlen üveghegyeken túl, vagyis a rendszerváltozás előtt majdnem húsz évvel. Volt egyszer egy apa, annak született egy Laci nevű fia, aki erős volt, mint egy bivaly, vagy a vas, inkább a vas, noha nem biztos, hogy Elek Apó meséje után kapta a keresztnevét. Az apja meg szintén Vas volt, Vas Apu, így lett a főszereplő neve Vas Laci.

Eleinte jól ment nagyon a tanulás Lacinak, de ahogy telt-múlt az idő, egyre kevésbé érdekelte a dolog, nyolcadik osztály végén már éppen csak átcsusszant a léc fölött egy halovány kettessel. Valami már akkor feszítette, ette belülről, amit nem tudott megmagyarázni. Szívesebben focizott tanulás helyett, vagy csak úgy ment, mendegélt cél nélkül, vagyis csavargott, aztán ráérzett valami olyan ízre, amit folyton visszakívánt, újra és újra csak ízlelni szerette volna. Nem, nem a bűnre, fogalma se volt erről a szóról, nem ismerte, csak később tanulta meg, hosszú és számos börtönévei alatt, annyit mondogatták neki.

Gyerekként csupán annyit tudott, képtelen – külsőleg nem feltűnő – hatalmas erejét féken tartani. Foci közben, a játék hevében, ha igazságtalannak érezte, hogy a nagyobb fiúk rendre felrúgják kis vézna társaikat, és azok mégis kicselezték őket, netán gyorsabban iramodtak a labda után, a szabálytalanságot mindig szóvá tette. Nem nagyon foglalkoztak vele a nagyobbak, hadd mondja, röhögtek rajta. Egyszer mégse bírta türtőztetni magát, mikor a felrúgott fiúnak még lassan csordogált a vér felhorzsolt térdéből, és sírását már nem tudta visszafojtani. Akkor odalépett a szabálytalankodó nagyfiúhoz Vas Laci, és behúzott neki egy jókorát. Eleredt a nagyfiú orra vére és a többiek azt mondták neki, a kisebbek bősz bólogatása közben, húzzon gyorsan el és soha többet nem akarják itt meglátni.

Ment, mendegélt hát, lógó orra után. Ha bánatában belerúgott egy kőbe, azon nyomban betört egy ablakot. Na, elég az hozzá, hogy sehol nem talált nyugalmat. Mindig is magányosnak érezte magát, és mintha még a szülei is becsapták volna. Anyja meghalt korán, de valamiért mindig azt képzelte, nem halt meg valójában, csak eljátszották az apjával a temetést. Apjával maradt hát egyedül, aki igyekezett rendesen nevelni őt. Ám az apja nem tudhatta, nem tudta, hogy Lacinak folyton a sárkányával kell küzdenie, és hogy ennek a sárkánynak újra nő a feje, hiába vág le egyet, hét nő helyébe.

Amint az iskola kötelező terheit lerázta, nekiindult a nagyvilágnak. Ment, mendegélt, és sok mindent kipróbált útközben. Elvégzett gyorsan egy lánghegesztő tanfolyamot, mert tetszett neki a sárkányok tüzéhez hasonló, ám irányítható, szabályozható lángcsóva. Beállt a téeszbe is, a KOMÉP-nél pár hónapig bírta. Utoljára egy kőműves mellett dolgozott néhány hétig feketén. Tizenöt évesen került először börtönbe, majd összesen huszonegy évet ül a legkülönbözőbb büntetőjogi címkék miatt.

Tizenöt évesen megtagadja apját, elindul, maga se tudja hová. Megkeresni az igazi apját, vagy talán az anyját, aki szerinte még mindig él, csak elhagyta őt. Feleségül veszi az első cigány lányt, aki szépen mosolyog rá. Beilleszkedik a cigány társadalomba, elfogadják. Hamarosan gyereke születik, lánya természetesen, de szinte azonnal elhagyja őket. Mire visszamenne hozzájuk, már megint börtönben ül. Mire kiszabadul, már ők nem szeretnék, hogy visszamenjen. Sárkánya fejei egyre szaporodnak. Küzd rendesen, napi tizenórákat edz, hivatásos árnyékbokszoló lesz.

Utolsó szabadulása után egy kertvárosi vasútállomáson húzza meg magát. Öntudatos hajléktalan életet él. Kéreget, és elveszi, amit az utca, a nyitott kertek, a kilógó gyümölcsfák ágai adnak. Ez a nyár. Edz, fut a töltés mellett, át a szomszéd állomásig. Sprintelget a peronon. Fekvőtámaszozik, és árnyékbokszol a váróterem ablakában. Ha valaki hajléktalannak nézi, nevezi, szigorúan kikéri magának. Ha pénzt kér a vonatra várakozóktól, nyomatékosan kölcsönkéri, amit senki se hisz el neki. Ezt halálos sértésnek tekinti. Szerez egy angol szótárat Csendes Tolltól. Angolul tanul. Az amerikai profiboksz-ligára készül, meg akarja nyerni. Annak összegéből akar új életet kezdeni, a kölcsönöket visszafizetni. Naponta mos a nyomós kútnál a váróterem előtt, a peron padjaira tereget, kopaszra borotválja a fejét, és hajnalban a kempingbe belógva fürdik.

Az ősz már sokszor hétfejű sárkány. Hiába acélozza testét, noha nem rozsdásodik még, Vas Lacinak be kell látnia, néha elkelne egy kis külső segítség. Ilyenkor álmodik magának egy isteni erőforrást, akit Gépkezelőnek nevez, és aki a Vágányon keresztül, ha nem is jön el, legalább üzen. Telepatikus úton. Hogy mi a feladata, és hogy ne adja fel. Nem adja fel, ám egyre kevésbé értik a helybeliek, félnek tőle. Számukra érthetetlen Vágányról és Gépkezelőről beszél, s olyankor a tekintete teljesen elhomályosul. Az állomás melletti kiskocsmából öt fiatal, részeg és felbujtott fiú látogatja meg miközben ő a padon pihenget. Vasrudak ellen nem sok esélye van, kétségbeesetten hadakozik, védekezik. Nincs esélye. Nem volt, meséli CsT-nek. Mesében lenne, de az életben nincs. A félelem sárkányfejeket szül és vasrudakat, a helybeliek bérelték föl az öt kamaszfiút. Vas Laci súlyos sérülésekkel, de túléli a büntetőakciót, a börtönben megtanulta már, hogyan kell sebeit nyalogatva feltámadnia. És nem megy el, marad. Ezzel jó pár fejet levág megint.

És nem is sejti, milyen gyorsan toppan elébe a hetvenhét fejű sárkány, a tél. Az ablaktalan, ajtó nélküli, fűtetlen váróterem az igazi próbatétel. Nem hagyja magát. Fut, edz, árnyékbokszol. Ha megfázik néha, amit a Gépkezelő büntetésének tulajdonít, nem ennivalóra, kisüveges alkoholra kér pénzt, gyógyszerre iszik rá, kúrálja magát. Bírja, még. Ám a hetvenhét fej nagyon sok még egy enyhe télen is. És akármennyire enyhe is, mindig vannak nehéz napok. Olyankor felszáll jegy nélkül a vonatra, melegszik, amíg le nem szállítják. Vissza ugyanúgy. Végül, természetesen, a sárkány győz. Hetvenhét fej. Levágott negyvenhetet, még mindig van harminc. Reménytelen. Menekülőre fogja. Átköltözik a városi nagyállomásra, minden megváltozik. Az edzéseket nem tudja folytatni. Már csak túlélésre játszik. Az emberek félnek tőle, nem adnak neki (kölcsön) pénzt. A tanúvallomások szerint közösségellenes, sőt -veszélyes a viselkedése. Az egyik későbbi tanúnak beveri az orrát, úgy érzi megint, szabálytalankodtak vele. A kihívott rendőr nem ért semmit a Vágányról és a Gépkezelőről adott zavaros magyarázatból. A pszichiáter korábbi szuicid kísérletekre, elmebetegségre és személyiségzavarra hivatkozva kényszergyógykezelést javasol. Ma is él, egy zárt intézetben valahol, ha meg nem halt.

 

*Kuk = Kultúra és Kritika, a PPKE honlapja, amelynek nyomtatott kötetéről van szó.

**Elhangzott a 2008-as bakonysági zenei napok nyitóbeszédeként